A középkor kezdetének tekinthető Heian korszak, amelynek négy évszázad alatt sikerült az átvett kínai kultúrát kimondottan japán formákba önteni, Heiankjóról, a mai Kiotóról kapta a nevét. A buddhizmus asszimilációjának ez a korszaka egyidejűleg a nemzeti kultúra virágkora lett. A buddhista festészet új virágzásának legjelentősebb alkotásai az Oszaka közelében levő Kongóbudzsi templomot díszítik. Ugyanakkor a világi festészet is, amely eddig nemigen jutott szerephez, nagyon népszerű lett. Fejlődésnek indult a niszee, az arcképfestés és az emakimono, a festett képtekercsek művészete, s kezdett elterjedni a tusfestés. A császári palota tolóajtóin maradtak fenn a kor tájképfestészetének legszebb remekei. Külön festőiskola foglalkozott a paravánok s az eltolható és állandó falak díszítésével.
Az erőteljes, szimbolikus és misztikus Buddha-ábrázolások sokasága mellett már feltűntek a jamatoe irányzat alkotásai is. A kor második felét ugyanis az addig öröknek tűnt kínai kapcsolatok megszakadása, a külföldi hatások beolvasztása, kifinomultság és az az új útra térő művészet jellemezte, amely kedvelte a nemesen szép formákat, az eleganciát és a fényűzést. Ez a jamatoe néven ismert, tiszta japán ihletésű, japán modort tükröző festészet lassan háttérbe szorította a kínai nyomon járó művészetet. A jamatoe legpregnánsabb kifejezését az emakiban, a mozgást, cselekményt ábrázoló, megfelelő szöveg segítségével történeteket illusztráló horizontális tekercsképekben érte el.
Kiotóban lépten-nyomon találkozunk a korszak szépséget és eleganciát kifejező szobraival is. Az 1057-ben elhunyt kitűnő szobrász, Dzsócsó tehetségét különösen a Hókaidzsi és a Bjódóin templom Amida-ábrázolásai érzékeltetik. A Heian korszak korai szakaszában a sintó istenségeket
is szobrokon jelenítették meg. A korszak három nagy szobrásza: Unkei, Kaikéi és Tankei Narában alkotott. Művészetük azonban már átvezet a Kamakura korszakba.
Az irodalom is virágzásnak indult, amit az ún. kana, vagyis a kínai írásjelek nyomán kifejlesztett egyszerűsített formájú fonetikus szótagírás tett lehetővé. A kínai írásjelek átformálása két irányzatot eredményezett. A hiragana a kínai szótagjelet egyszerűbb, könnyebben írható (vagy inkább rajzolható) formájúvá tette, a katakana viszont a jelnek csak néhány jellemző részletét tartotta meg. A két írásmód egyes elemeit keverve is használták. Egyes fogalmak kifejezésére még ma is használnak kínai írásjeleket.
A IX. században jelentős japán irodalmi alkotások születtek. Az elbeszélő műfaj két irányban fejlődött: kialakult az elbeszélő költemény, az uta-monogatari, III. a regény ősi formája, a cukuri-monogatari, amely kana jelekkel rögzítette az ősi legendákat és hagyományokat.
811-ben keletkezett az első, igazi japán regény, a Taketori monogatari. A korszak elején az előkelő, művelt férfiak a kínai nyelvet használták. Az arisztokratikus jellegű kultúra kifinomult, nőiessé vált. Az előkelő városi körök szokásainak, életmódjának ábrázolása, a finom, érzékeny léleknek és az érzelmeknek árnyalatos kifejezése volt a kor eszménye. A japán nyelvű irodalmat főleg a kínai nyelvben kevéssé járatos, de gazdag kifejezőerővel rendelkező udvarhölgyek gazdagították. Ebben közrejátszott az is, hogy a matriarchátus még ebben a korszakban is meghatározó sajátossága volt a japán társadalomnak. Udvarhölgy (Muraszaki Sikibu) írta 1004-ben a bátran világhírűnek mondható Gendzsi monogatarit is, a Gendzsi herceg szerelmének történetét leíró, nagy lélegzetű családregényt, amely hű tükre a XI. század udvari életének. Több európai nyelven (magyarul is) megjelent. A monogatari (elbeszélés) irodalom kiemelkedő darabja az Ucubo monogatari (967) és a Kondzsaku monogatari (1077) is.
A költői művek közül főleg a vaka elnevezésű, 31 szótagból álló versforma lett népszerű az udvarhölgyek, nemesek és a papság körében. 905-ben, császári parancsra gyűjtötték össze a költészet legszebb alkotásait tartalmazó Kokin iakasút, a Kokinsúnak is nevezett versantológiát. A Heian korszak második részében, a szamurájok hatalomra kerülésével megnőtt ugyan a harci történetek jelentősége, de a vaka versek népszerűsége sem csökkent. A X. század második felében kialakult a kana jelek művészi formája, a so, a kalligrafikus szépírás művészete.
Önálló japán iparművészeti ággá vált a lakkművesség, s egyre erőteljesebben fejlődött a textil- és a papírművesség. A kerámia területén viszont némi visszaesés mutatkozott. A kor ötvösművészetének remekeit Mijadzsimában, az Icukusima-dzsindzsa szentélyben csodálhatjuk meg. Az üvegművészetben megjelentek a metszett üvegek.
A kor tartalmának legigazibb kifejezője azonban az építőművészet lett.
794-ben Kanmu császár parancsára a fővárost Narából (pontosabban Nagaokából) Heiankjóba, a mai Kiotóba helyezték át. Itt is kínai mintára készült a téglalap alakú, védőfalakkal övezett, párhuzamos utcák hálózatával felosztott város terve. Ez a narainál is grandiózusabb lévén, szintén nem valósult meg teljesen, de amit felépítettek belőle, az Kiotót szabadtéri múzeummá avatja. A városfalakon kívül is több buddhista templomot emeltek, hegyi szerzetesek kolostoraival övezve. (Mai formájuk a XVII—XVIII. századi átépítések során alakult ki.) Talán itt, a hegyekben sikerült megvalósítani a legharmonikusabb egységet az emberi alkotás és a természet között.
Ebben a korban emeltek először kívül-belül gazdagon díszített, festett faépületet az istentiszteleten, a szertartásokon részt vevő hívők számára. A korábbi templomokban csak a Buddha-szobrokat őrizték. A buddhizmus és a sintoizmus szinte egybeolvadt, természetes tehát, hogy a buddhista építészet a sintó szentélyekre is hatott. Rövidesen ezeknél is felhajlították a tetőket az ereszvonal végződéseinél, festeni kezdték a homlokzatokat. Az új sintó stílus jellemző példája a narai Kaszuga-dzsindzsa, amelyben már a kétszintes kapuépület és a fedett folyosórendszer is megtalálható. A hívők csarnokát - a buddhista templomok példájára - a főszentéllyel szemben helyezték el. A tendai és a singon szekta templomaiban pedig a padlót emelték meg a japán cölöpépítmények és a sintó szentélyek tapasztalatai alapján.
A nemesek lakóépületeit még - kínai mintára - a szigorú szimmetria és a szabályokhoz való merev ragaszkodás jellemezte. A korszak lakóépületei, fából lévén, nem maradtak fenn, de festményekből, leírásokból rekonstruálható, hogy az egyes helyiségeket fedett folyosók és verandák kapcsolták össze, s a belső kapuépítményen át lehetett kijutni a külső udvarba, a gazdasági részbe. Egy házból sem hiányozhatott a kis híddal, szigetecskével ellátott japán kert. A XI. század elején Tacsibana Tosicuna összefoglalta a kertművészet alapelveit, amelyek szerint a természet esztétikai átformálását csak a természetből kiindulva lehet végrehajtani.
A legkisebb kertbe is - szintén kínai mintára - tájképeket varázsoltak: a köves tengerpartot utánozták kicsiben, és növényeket ültettek a kövek közé. Mivel a japánok hite szerint az ősi istenek szívesen telepedtek meg a sziklákon, a kövek egyre nagyobb szerephez jutottak a kertművészetben. A IX. században a folyóparti fehér homok lett a kertépítés egyik jelentős eleme. Híres művészek rendezek el a sziklákat, a fákat, s helyezték el a mesterséges tó hídjait, szigeteit. A tavon csónakáztak, a tenger hullámait rágereblyézett vonalakkal idéző homokos partrészen az ünnepségeket és az összejöveteleket tartották. A kert díszén, a természetes vagy mesterséges patakon a márciusi virágzás idején rizsborral telt csészéket úsztattak le. Aki egy verset írt, míg a csésze odaért hozzá, jutalmul megihatta a rizsbort.
A XII. századtól a buddhista templomépítészetben is egyre nagyobb szerepet játszik a kert. A templomok belső, zárt udvarára belopták a ter mészét szépségeit, mesterséges tavakat létesítettek, szigeteket jelképező sziklákkal, vízesésekkel. A korszak néhány kertje napjainkig fennmaradt.
A IX. században átvett kínai zenét 3 fúvós, 2 húros és 3 ütőhangszeren játszották, de már japán ízlés szerint alakítva és énekhanggal kísérve. Az indiai eredetű biva gyors elterjedését annak köszönhette, hogy a hiedelem szerint a hangja fokozta a harcosok bátorságát.
A XI. században terjedt el a dzsusi, a varázslóról elnevezett rituális ördögűző szertartás (valószínűleg ez volt a nó-színjátszás előfutára). Divatossá váltak a népdalok és a népi stílusú dalok. A rizsültetés tánccal és zenével kísért munkadala, a dengaku az előkelő körökben is népszerű lett.
Végül is a kései Heian korszakot egy új, kifejezetten japán kultúra megteremtésének az igénye jellemezte.