IKEBANA, a japán virágrendezés


Az Ikebana, más néven Kado, ma már az egész világon ismert. Azonban az a tisztelet, tekintély és spirituális légkör, ami Japánban övezi, nehezen elképzelhető vagy érthető a történelmi és vallási háttér ismerete nélkül.

Japán éghajlata és őshonos növényzete Európától es Ázsiától egyaránt különbözik. Fenyőerdők és lombhullató fák keverednek bambusz ligetekkel és szubtrópusi örökzöldekkel (ezek fényes levelű fák és cserjék, például a kamélia). A vulkanikus szigetek földrajzi adottságai, a jól elkülönülő évszakok és a bőséges csapadék dús, sokszínű tájat hoztak létre. A hónapról hónapra folyamatosan változó természet csodálata sokféleképpen jelenik meg a japán kultúrában. Az első ismert vers gyűjtemény, a Mannyoshu (759) például természeti kéepek segítségével fejez ki emberi érzéseket.

A különleges természeti adottságok mellett az Ikebana gyökerei Japán két ősi vallásában erednek. Az őshonos animisztikus többistenhit, a Shinto a természet egyes elemeit isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Yorishiro-nak nevezték azokat a szent helyeket - például hatalmas öreg fákat vagy hegycsúcsokat- melyek az istenek ideiglenes tartózkodási helyéül szolgáltak. Egyes rítusokban növényeket is felruháztak ilyen tulajdonsággal. Magas örökzöld gallyakat állítottak fel, hogy kapuként szolgáljanak az isteneknek.

A hatodik században meghonosították Japánban a Buddhista vallást, rítusaival és művészetével együtt. A ceremóniákban szerepet kaptak a virágok is. Hagyományosan lótuszvirágot helyeztek magas bronz vázákban az oltár elé, majd fokozatosan más, szimbolikus jelentésű növényeket is használtak. A Tatebana (szó szerinti fordításban álló virágok), a mai Ikebana őse. Szigorú szabályok szerint felepült kompozíciója a szent Meru hegy hét aspektusát jeleníti meg.

A tizedik század folyamán a kertművészet, a virágzó fák, bokrok megcsodálására rendezett kirándulások és a virágrendezés divatba jöttek a császári udvarban. A fennmaradt korabeli irodalomból, a Párnakönyv-ből és a Genji Regényé-ből tudjuk, hogy az Ikebana elegáns művészeti vetélkedők része volt. A tizenharmadik században egy építészeti innováció végleges otthont teremtett a virágoknak a belső térben. A shoin-zukuri stílus, mely a mai japán fa építészet alapja, létrehozta a tokonoma-t. Ezt a szót egyszerűen alkóvnak szokták fordítani, ami elleplezi valós jelentőségét. A tokonoma fizikai formája egy kb. 1,8 x 0.9 m méretű, emelt szintű, fapadlójú beugrás, de szellemileg egy szent mikrokozmosz a szobán belül. A hátsó falán egy képtekercs lóg, ami előtt értékes tárgyak állnak. A virágkompozíciót a padlóra helyezik, vagy az oldaloszlopra függesztik. A nézőpont alacsony, mivel a japánok hagyományosan a földön, párnákon ülnek vagy térdelnek.

Ahogy a Tatebana, vagy ekkori nevén Rikka kompozíciók egyre díszesebbek, szabályokkal elmerevítettek és technikailag nehezebbek lettek, kialakult egy virag mestereknek nevezett csoport. Közülük Ikenobo Senko, a kiotói Rokkakudo templom főpapja alapította az első, máig ezen a néven működő Ikenobo virágrendező iskolát. A japán barokknak is nevezett Momoyama korszakban (1573-1600) élt. Stílusát a szimmetria, és a trianguláris kompozíció jellemezte. A központi fő vonal az ég vonala, a neve Shin. Az embert szimbolizáló Soe vonal ettől kissé balra helyezkedik el, mint egy oldalhajtás, és a Shin magasságának két harmadáig ér fel. A föld vonala, a Hikae, a legalacsonyabb, es előre dől. Színpompás, tartós kerti ágakat, virágokat használt - krizantémot, kaméliát, fenyőt, azáleát.

Látszólagos ellentmondásnak tetszik, hogy ebben a végletekig díszes korszakban született a merőben más sukiya stílus is, mely összefonódott a tea ceremóniával és a Zen Buddhizmus egyszerű , igénytelen szellemével. Valójában ez a "minimalista" stílus az, amit ma legtöbbször "Japán stílusként" emlegetünk. Legismertebb építészeti emléke a Katsura Rikyu palota Kiotóban. Ez a "teaház esztétika" máig átszövi a japán kultúrát - a monokróm tustfestményeket éppúgy mint a színkordinációt, a kerttervezést vagy a virágrendezést. Az új virágrendezési stílust, ami ebből az esztétikából fejlődött ki, Nagaire-nek hívják. Könnyed, informális, kötetlen, és a Tatehana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel. Jelentéktelen kis növényeket, gyorsan hervadó füveket, vadvirágokat használ gondosan elrendezve, de látszólag természetesnek ható gondtalansággal. A mai több száz virágrendező iskola mind ennek a két, ellentétében is egymást kiegészítő stílusnak az ötvözetéből alakult ki.

A Meiji reform (1868), az ország két évszázados bezárkózásának vége, a nyugati kultúra gyors elterjedésével járt együtt. Új esztétikai elvek, virágok, vázák jelentek meg, és a fiatal művészek új kifejezési formákat kerestek. Puristák nem tekintik ezeket a kísérleteket valódi Ikebanának, és ezért a zen'ei ikebana vagy "avant-garde virág" nevet adták a kialakuló új, kötetlen stílusnak.
Teshigahara Sofu, a Párizsban és Amerikában tanuló művész huszonötéves korában, 1927-ben alapította a Sogetsu iskolát. Tanítása szerint az Ikebana formailag ugyan állandóan változik, de az elvek változatlanok. A Sogetsu iskola külföldiek számára a legmegközelíthetőbb, mert alapelvei szerint Ikebenát bárki, bárhol, bármilyen növényanyagból rendezhet.

Egy Ikebana kompozíció első pillantásra is különbözik a nyugati virágkötészettől. Tömeg helyett ecsetvonásszetrű vonalakkal és üres terekkel dolgozik, szimmetria helyett dinamikusan kiegyensúlyozott asszimetriával. Színeiben visszafogott, a növényeket nagy fantáziával kezeli és általában kevés anyaggal ér el erős hatást. A kompozíció a vázával és a környező térrel szerves egységet alkot. Bimbót, rügyező ágat, száraz levelet gyakrabban használ, mint egy szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágot, ezzel utlva a növények, a létezés változására, múlékonyságára.
A háború utáni Ikebanára erősen hatottak a korabeli művészeti mozgalmak. A nagyméretű szabadtéri alkotások és az élettelen anyagok egyre erősödő használata sokszor elmosta a határvonalat az Ikebana és a plasztikus művészetek között. Ma a Sogetsu mellett a legnagyobb iskolák az Ikenobo, a Koryu, az Enshuryu és az Ohara. A nagy iskolák igazgatói jól ismert, befolyásos szereplői a kultúrális életnek. Az iskolák évente tárlatokat rendenek egy-egy nagy áruházak kiállítótermeiben. Emellett gyakoriak a színpadi és televíziós demonstrációk, a közös akciók, előadások más művészekkel, építészekkel.

A modern Ikebana hatalmas üzlet is. A XVIII. sz. közepe óta a virágrendezés elengedhetetlen része egy jó családból való fiatal lány nevelésének. Háziasszonyok tízezrei költenek hatalmas összegeket tanulásra, kiállításokra és oklevelekre. Az iskolák szigorú hierarchiája szükségessé teszi, hogy minden új rang eléréséhez, egyre növekvő áron, diplomát vegyenek. Ez a kommerciális oldal tagadhatatlanul lesüllyesztette az összszínvonalat, de még a legrosszabb esetben is az Ikebana alakítja az ízlést és fejleszti a kreativitást. Legmagasabb fokán pedig még mindig képes ráébreszteni bennünket a világegyetemre.