BŰBÁJOSOK VERSENGÉSE
Japán népmesék
Válogatta, fordította: Hukaya Berta [született LIPÓTZY Berta, Kecskemét, 1954]
Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1990
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A magyar szöveget a japán eredetivel
Hukaya Sitosi és Duró Győző vetette egybe

Szerkesztette, az utószót és a szómagyarázatot írta:
Duró Győző

Simonnak és Sólyának

Tartalom

NYIHON MUKASIBANASI

ISTENEK ÉS SZENTEK

A szénégető álma
Három kérés
Egy szál bambusz, egy véka só
Az ernyőkalapos bódhiszattvák

BOSZORKÁNYOK, ÖRDÖGÖK

A hegyi boszorkány bűvös ládikája
A csóhuku-hegyi boszorkány
Lányrabló ördögök
Kirándulás a Pokolba

Nyihon mukasibanasi

E látszólag riasztóan bonyolult japán cím magyar fordítása végtelenül egyszerű: "japán mesék".
A japánok hivatalosan Nyipponnak vagy Nyihonnak hívják országukat, ám mindkét szóalakot a "Nap" és az "eredet, származás" kínai írásjegyével írják. Ezt az elnevezést Sótoku herceg, a jeles államférfiú, Szuiko császárnő régense, a japáni buddhizmus szentként tisztelt elterjesztője használta először. 607-ben, a kínai császárhoz intézett levelében a korábban emlegetett sokféle országnév, például a legközkeletűbb Jamato helyett hazáját a "Fölkelő Nap Országának", az attól kétségtelenül nyugatra eső kínai földet pedig a "Lenyugvó Nap Országának" titulálta. Ezzel óhatatlanul magára vonta az Ég Fia, a Mennyei Sárkány rettentő haragját, aki eladdig a "Közép Országának", az egész világ "köldökének" tekintette birodalmát. Tény, hogy a régi japánok valóban "a Nap szülőhelyének" tartották szigetcsoportjukat, s ebbéli hitüket a napjárás irányának és az égtáji viszonyoknak mindennapi tapasztalatán túl ősi mítoszuk is alátámasztotta. A legenda szerint földjükön jött világra Amateraszu Ómikami, a Napistennő, akitől a jelenleg is uralkodó császári házat származtatják.
Mukasibanasi szó szerint annyit tesz: "régi beszéd" vagy "régi történet", s az ilyen értelmű két kínai írásjeggyel írják. Jelentése voltaképpen csak "mese", tehát a kifejezés legtágabb fogalomkörébe éppúgy beletartoznak az eredetmondák és a folklorisztikus történetek, mint a gyermek-, dajka-, tündér- vagy tanmesék, illetve akár a modern kori műmesék is. S bár a népmese újkeletű tudományos elnevezési minva, azaz "népi elbeszélés", a hétköznapi nyelvhasználatban továbbra is mukasibanasinak hívják. Valószínűleg azért alakult így a közfölfogás, mert a népmesék kötelezően a "Mukasi, mukasi...", vagyis "Réges-régen..." szavakkal kezdődnek, amelyeket úgy is fordíthatnánk: "Hol volt, hol nem volt..."

Istenek és szentek

A szénégető álma

Réges-régen történt, Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak.
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt:
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani!
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába!
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna.
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában.
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte:
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja?
- Tudja, az úgy történt, hogy... - kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát.
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett.
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és...
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! - képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett.
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött - folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét!
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében.
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették.

Három kérés

Valamikor, réges-régen, a hegyek tövében élt egy asszony meg a fiacskája. Nehezen ment a soruk, mert szegények voltak, s férfiember se volt a háznál. Az asszony nap mint nap följárt a hegyre rőzsét gyűjteni, azt a faluban eladta, s az érte kapott pénzecskéből tengődtek máról holnapra.
Teltek-múltak az évek, s a fiúcska akkora legénykévé cseperedett, hogy már segíteni tudott a munkában.
- No, édesanyám! Mától fogva én megyek a hegyre fáért! Kend csak pihenjen itthon! Úgyis eleget dolgozott már értem eddig - szólt egy napon.
Nagyon megörült az anyja e szavaknak. Sebtiben csomagolt a fiának egy kis ebédrevalót, s azzal útnak eresztette.
Fölment a legényke a hegyre, aztán mikor már jó mélyen bent járt az erdőben, az elemózsiás batyuját egy ágra akasztotta, s tüstént dologhoz látott. Nem nézett se jobbra, se balra, csak járt a keze serényen. Nemsokára meg is éhezett, s gondolta, megeszi, amit az édesanyja csomagolt. Keresi az ételes dobozkát, hát nem találja! Hanem a fa alatt, amelynek ágára a batyuját akasztotta, megpillant ám egy nagy szakállú, ősz öregembert, amint éppen az ő ebédjét eszegeti.
- Hé, öreg! Hiszen az az enyém! - szaladt ki majdnem a száján, de meggondolta magát. Megesett a szíve rajta, olyan jóízűen falatozott az apóka.
- Ez bizony jólesett! Régen ettem ilyen finomat! - biccentett az öreg, amint az utolsó falatot is lenyelte, majd ahogy jött, köszönés nélkül eltűnt, mint a kámfor.
A különös esetet otthon elmesélte a legényke az anyjának.
- Jól tetted, fiam, hogy nem mondtál semmit! - dicsérte meg az anyja. - Az öreg bizonyára nagyon éhes lehetett. Hanem, tudod mit? Holnap majd annyit csomagolok, hogy jusson belőle mindkettőtöknek.
Így is lett, s másnap a legényke dupla adag elemózsiával ment el hazulról. Az erdőbe érve megint fölakasztotta a batyut egy faágra, s keményen dolgozott délidőig. Hanem akkor ismét fölbukkant a tegnapi öreg, villámgyorsan bekapta mind a két ebédet, majd eltűnt.
Mikor aztán a legényke otthon ezt is elmesélte, igen elszomorodott az anyja.
- Készítenék ennivalót kettőtöknek holnap is, csakhogy már nincs miből.
- Miattam egy csöppet se bánkódjon édesanyám! Majd megmondom az öregnek is, hogy több ebédre már nem telik.
Így aztán harmadnap elemózsia nélkül indult munkába a legényke. Éhségét legyűrve serényen dolgozott, mikor váratlanul ismét megjelent előtte az öreg.
- Én a Hegy Istene vagyok. Már két ízben elettem előled az ebédet, s lám, te egy zokszó nélkül elnézted nekem. Ezért hálából mondok neked valamit. Indulj útnak, akár már holnap, s keressd föl a Mennyei Szentélyt! Útközben különféle emberekkel fogsz találkozni, akik mind kéréssel fordulnak majd hozzád. Semmi mást nem kell tenned, csak jó szívvel meghallgatnod őket... - mondta az öreg, s azzal a legényke szeme láttára terebélyes tölgyfává változott.
A fiú döbbenettel nézte a fát, aztán hazarohant, s elmesélte a történteket az édesanyjának.
- Hát akkor eredj, fiam, s látogasd meg azt a szentélyt! De előbb menj el az urasághoz, s kérd meg, adjon kölcsön egy kis útravalót, mert itthon már semmink sincs.
Elment hát a legényke az urasághoz.
- No, ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, akkor hallgasd meg a kérésemet! - szólt az uraság. - Te is tudod, fiam, hogy van nekem egy lányom, aki régóta betegeskedik. Ám hiába gyógyíttattuk a legjobb orvosokkal, semmi nem használt. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévők legyünk.
Másnap aztán útnak eredt a legényke. Ment-mendegélt, ám az erdőben ráesteledett, így szállás után kellett néznie. Talált is egy magányosan álldogáló házat, hát beköszönt:
- A Mennyei Szentélyhez tartó utas vagyok, s kérem kendteket, adjanak szállást éjszakára!
- Kerülj beljebb! - hívták a háziak. - Nincs ugyan semmink, amivel megvendégelhetnénk, de aludni elalhatsz nálunk. Hanem ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, ugye meghallgatod egy kérésem? - fordult a legénykéhez a házigazda. - Van nekem, fiam, egy szép liliomfám, ami nagyon kedves a szívemnek. Ez a fa eddig minden esztendőben gyönyörű virágokat hozott, de nem tudni, mi lelhette, mert ezen a tavaszon egyetlen virág sem nyílott rajta. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévő legyek.
Másnap a legényke ment tovább, hegyen át, völgyön át, míg egy széles folyóhoz nem ért. Hanem a folyón nem volt híd! Éppen azon töprengett, hogyan juthatna át a túlsó partra, amikor odaát meglátott egy csuparánc vénasszonyt, aki föl-alá járkált a parton.
- Hé, öreganyám! A Mennyei Szentélyhez tartó utas vagyok, s szeretnék átkelni ezen a folyón. Ugyan árulja már el, hogy kend hogyan jutott át?
- Átsegítelek én, fiam. De ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, ugye meghallgatod egy kéjrésem?
- Meg én!
Akkor a legényke, csodák csodájára, olyan könnyű lett, mint a tollpihe, s egy gyönge fuvallat átröpítette a folyón.
- Ide hallgass, fiam! - szólt ekkor a vénasszony. - Ezer esztendeig éltem a tengerben, s másik ezerig a folyókban. Újabb ezer esztendeig laktam a szárazföldön is, s most az a leghőbb vágyam, hogy följussak az égbe. De hasztalan kínlódok vele, sehogy sem sikerül fölemelkednem. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévő legyek.
A legényke türelmesen meghallgatta a harmadik kérést is, s azzal indult tovább. Kitartóan ballagott napestig, s akkor egy pompás szentélyhez ért.
Annak rendje s módja szerint imádkozott éppen, mikor hirtelen fölbukkant előtte a múltkori szakállas öreg.
- Látom, fiam, szerencsésen megérkeztél! Nem lehetett könnyű utad. Hát akkor meséld el, hogy mit kértek tőled útközben!
A legényke szép sorjában elmesélte a három reá bízott kérést: hogy az uraság leánya nagybeteg, s nem tudják, hogyan gyógyíthatnák meg; hogy a szállásadó gazda kedves liliomfája ezen a tavaszon nem hozott virágot, s nem tudják, mi lelhette; hogy a folyó menti anyóka szeretne fölszállni az égbe, de nem tudja, hogyan tehetné. Vagyis mind a három megsegítője az istenség tanácsát kéri.
- No, akkor jól figyelj, fiam, elmondom, melyikük mit tegyen! Az uraságnak azt üzenem, hogy hívassa össze mind a férfiembert, akit csak a háznál előtalál. Adjon a kezükbe egy-egy rizsboros kupicát, a lánya kezébe meg egy szakéval teli flaskát. Amelyikőjük poharába a lány elsőnek tölt, az legyen a jövendőbelije, s akkor a lány is meggyógyul. A szállásadónak azt üzenem, hogy a liliomfa alatt két kinccsel teli köcsög van elásva, az nyomja a fa gyökerét. Ha a köcsögöket kiássa, tüstént virágba borul a fája. Az égbe vágyó öregasszonynak meg azt üzenem, hogy csak a telhetetlensége miatt nem tud röpülni. Az a kapzsi vénség két gyöngyszemet rejteget a ruhájában. Ha csak az egyiket is elajándékozná, tüstént megkönnyebbülne, s szállhatna kedvére.
Amint az ősz öreg mindezt elsorolta, hirtelen megint hatalmas tölgyfává változott.
A legény sem időzött ott tovább, hanem sarkon fordult, s rögvest hazafelé vette az útját. A folyónál már várt rá az anyóka.
- Na, megkérdezted-e, amit kértem?
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy öreganyámat eddig is csak a telhetetlensége húzta vissza. Ha a ruhájában rejtegetett két gyöngyszem egyikét elajándékozza, máris teljesül a kívánsága.
- Röpülni is szeretnék, de a gyöngyöktől sem válnék meg szívesen... - tétovázott a vénség egy ideig. - Na jó, neked adom az egyiket! - mondta végül, s az egyik gyöngyszemet a legénynek nyújtotta. Aztán a fiút a hátára kapta, s átröpült vele a túlpartra. Hanem abban a pillanatban, ahogy földet értek, látják ám, hogy a folyó közepén a víz oszloppá tornyosul, s egyre magasabbra, egyenest az ég felé tör.
- Járj szerencsével, fiam! - búcsúzott a vénasszony sietve, s mint valami paripára, fölpattant a vízoszlop tetejére.
A legény eltette a gyöngyszemet, és sietett a szállásadó gazdához az üzenettel.
- No, fiam, megkérdezted-e, amit kértem?
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy a kend fája alá két kinccsel teli köcsög van elrejtve, s attól szenved a fa gyökere.
A házigazda azon minutában ásót nyomott a legény kezébe. Kettesben kiásták a fa gyökerét, s valóban megtalálták a köcsögöket.
- Fiam, mindezt neked köszönhetem, ezért az egyik köcsög téged illet! - mondta a gazda.
A legény persze szabadkozott egy ideig, de a házigazda unszolására végül mégiscsak elfogadta az adományt. S lám, mintha a fa is csak erre várt volna, abban a szempillantásban hófehér virágok borították el minden ágát.
Hátra volt még az uraság, a legény sietett hát tovább.
- Isten hozott, fiam! No, megkérdezted-e, amit kértem?
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy tessék összehívni minden férfiembert, aki csak akad a háznál! Aztán adjon mindegyikük kezébe egy szakés kupicát, a lányéba meg egy rizsborral teli flaskát. Amelyikük poharába először tölt a lány a borból, az lesz a kend veje, s akkor a lány baja is elmúlik.
Megörült az uraság a jó hírnek, s rögvest hívatta a férfiakat. Igen ám, de a lány nem töltött senkinek.
Az uraság csalódottan nézett a legényre, s akkor jutott csak eszébe, hogy őróla megfeledkezett.
- Ó, milyen szamár is vagyok Hát téged, fiam, nem kifelejtettelek! Nesze, itt egy kupica, fogjad hamar!
A leánya erre elmosolyodott, s megtöltötte a legény poharát. S amint a legény a szakét felhörpintette, a pír is visszatért a leány arcára.
Aztán az uraság vejévé fogadta a legényt, s mindnyájan boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Egy szál bambusz, egy véka só

Valamikor, réges-régen élt egy tehetős gazdaember, akinek áldott állapotban volt az asszonya is, meg a cselédje is.
Történt egyszer, hogy dolga akadt a városban, s már hazafelé tartott, amikor a hegyen ráesteledett. Nem járt már messze a falujától, ám az éjszakai út nem éppen veszélytelen. Úgy gondolta hát, hogy inkább meghúzza magát virradatig az ösvény menti kis kápolnában.
- Kérlek, vigyázz rám reggelig! - imádkozott a kápolnát oltalmazó istenhez, aztán elaludt.
Éjnek évadján egyszer csak beszélgetésre lett figyelmes.
- No, Falu Istene, megjöttem! Indulhatunk! Odalent a faluban ma este megszaporodik az embernép. Gyere, hallgassunk egy kis friss gyereksírást!
- Vártalak már, Hegy Istene! Sajnos, ma nem tarthatok veled. Vendégem van. A kápolnában alszik, vigyáznom kell rá. Menj csak nélkülem!
- Jól van, megyek én egyedül is. Te meg csak őrködj nyugodtan! Hazafelé majd újra betérek hozzád!
Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, s megint csönd lett. Hanem az emberünk úgy elámult a hallottakon, hogy nyugtalanul virrasztott tovább.
Telt-múlt az idő, aztán visszatért a Hegy Istene.
- Megérkeztél? No, mesélj, hogy esett, mint esett?
- Bizony jó darab időbe telt, s nem volt éppen egyszerű eset. Kezdem azzal, hogy a Döngölőmozsár Istene megkésett kissé, mert a mozsárban tartott vickek-vackok alól nem bírt előbb kiszabadulni. De a Seprő Istenére is várnunk kellett, mert a seprőt nem találta a helyén. Eltartott hát valameddig, amíg az alkalomhoz minden szükséges egybegyűlt. No de végül is szerencsésen meglett a dolog.
- Hát az újszülött?
- Nem egy jött, hanem kettő! Egy gazda felesége fiút, a cselédjük meg lányt hozott a világra.
- És mivel jelölte meg őket a szerencse?
- Hát, a fiúcska nem sokkal büszkélkedhet, mert csak egy szál bambuszbot jutott neki, de a leánykát egy véka só kísérte, márpedig az a jó szerencse jele.
- Lehet, hogy álmodom? - gondolta a kápolnában fülelő gazda, akit a különös szavak nem hagytak nyugodni, s alighogy megvirradt, egyenest hazasietett.
Hát valóban úgy történt, ahogyan azt a hegyen hallotta: a feleségének fia, a cselédjének meg leánya született az este. Márpedig ha ez így van, akkor az is valóra válhat, amit a gyerekek szerencséjéről mondott a Hegy Istene.
- Ha az én fiamnak gyér a szerencséje, akkor az lesz a legjobb, ha összeházasítom a cselédünk leányával - határozta el a lelke mélyén a gazda.
S ettől kezdve a leánykának is mindenben gondját viselte, úgy édesgette, mint a saját gyermekét. A kislány éles eszű, bájos teremtéssé serdült, s mikor eladósorba került, a gazda - régi szándékához híven - összeházasította a fiatalokat. S hogy, hogy nem, az ifjú házasokat szerencse kísérte mindenben, akármibe fogtak, és jobb sorban éltek, mint valaha.
Látván a fiatal menyecske sürgését-forgását, örvendezett a gazda, s nagy kő esett le a szívéről, hogy tán a fia balsorsát is sikerült jóra fordítania.
Ám egy napon hirtelen meghalt a gazda.
A fia meg, aki, úgy látszik, a lelke mélyén mégiscsak röstellte, hogy cselédsorból való a felesége, fogta magát, s elkergette a fiatalasszonyt.
- Fel is út, le is út, szedd a sátorfádat! Egy valamit elvihetsz magaddal, bármit, amit csak akarsz, de aztán ne is lássalak többé!
- Hát akkor adja nekem kend a tehénkét! - kérte a menyecske. Volt neki ugyanis egy tehénkéje, amit apró borjú kora óta nevelgetett, pátyolgatott, hát azt megkapta útravalónak.
- Na, én szegény párám, nem maradt nekem semmim rajtad kívül. Az isten sem tudja, hol ér ma minket az éjszaka! - sóhajtott szomorúan az asszonyka, miközben a tehénkét csutakolta. A hűséges jószág meg csak elbődült, aztán a hátára vette a gazdasszonyát, s azzal nekivágtak a nagy, kerek, széles világnak.
Egyenest a hegyek irányába vették az útjukat, s estélig meg sem álltak. Akkor ráakadtak egy rozoga viskóra, ahonnan egy kormos képű szénégető bújt elő.
- Szépen kérem, nem adna nekünk fedelet ma éjszakára? - kérlelte az elüldözött asszony.
- Láthatod, milyen hitvány a házam, ráadásul egyedül élek, nem tudlak megkínálni semmivel... de ha neked jó, hát aludjál itt! - felelte a legény jó szívvel.
Másnap reggel, mikor a szénégető fölébredt, a menyecske már meleg levessel várta. Aztán harmadnap s negyednap is ott maradt. Térült-fordult a ház körül, ügyes kézzel rakott rendbe mindent, s a düledező kis házba derű költözött. Idővel az asszony a szénégető felesége lett.
Történt egy napon, hogy a szénégető izgatottan jött haza a hegyről.
- Asszony, Asszony! Ide nézz, micsoda szépséges holmit találtam!
Nézi a felesége, s az bizony ragyogó arany volt!
- Hát ezt meg hol találta kend? Hiszen ez arany! Nemcsak rizst, de bármit vehet érte, amit csak megkíván!
- Nahát!? Nem tudtam, hogy ilyen értékes holmi ez! Fönt a vízesésnél van belőle még bőven.
Másnap aztán jó korán fölkeltek, s fölkapaszkodtak a vízeséshez. S valóban, amerre csak néztek, mindenütt csillogó aranyat láttak!
Jól ment már a soruk ezentúl, sok birtokuk volt, cselédjük meg annyi, hogy a sok száj miatt napi egy véka sót is elhasználtak. Hát ezt jövendölte a magát egy véka só képében jelentő szerencse!
Telt-múlt az idő, mígnem egy napon bambuszbotra támaszkodva egy rongyos koldus állított be hozzájuk. JA menyecske rögvest ráismert régi urára, aki annak idején a háztól elkergette. Csakhogy attól kezdve elpártolt ám tőle a szerencse, s apránként mindenét elveszítette. Nem is maradt semmi egyebe, csupán egy szál bambuszbot, az, amit a kezében szorongatott. Hát ezt jelentette az ő szerencséje!
Megesett az asszony szíve a szerencsétlen kolduson, fogott hát egy csuprot, az aljába néhány aranytallért rejtett, majd színültig megtöltötte maga készítette szójababpasztával.
- Adja isten, hogy ettől jóra forduljon a sorsod! - mondta a koldusnak, amikor a teli csuprot átnyújtotta neki.
A koldus szemlesütve fogadta el az alamizsnát, de nem ismert rá régi asszonyára. Hazasietett, s hamarjában levest főzött a szójababpasztából. Majd a maradékot tessék-lássék kikaparta, s anélkül, hogy alaposan kikotorta volna, fogta a csuprot, s elvitte az ócskáshoz, hogy pénzzé tegye. A maszatos csuporért nem kapott sokat. Ám amikor a kereskedő kimosta, megtalálta benne az aljára ragadt aranyakat, s egy csapásra meggazdagodott.
Hiába, aki szerencsétlennek születik, az a legcsekélyebb szerencsével sem tud mit kezdeni.

Az ernyőkalapos bódhiszattvák

Valamikor, réges-régen élt egyszer egy szegény öregember meg a felesége. Tengették csak az életüket egyik napról a másikra, s olyannyira nem volt semmijük, hogy hiába közelgett már az újesztendő, még annyi rizsecskéjük sem akadt, hogy egy falatnyi rizslepényt készíthessenek az ünnep tiszteletére.
- Küszöbön az újesztendő, s még egy kis rizslepényt sem tudunk áldozni az isteneknek.
- Bárcsak lenne itthon valamink, amit pénzzé tehetnénk! - sóhajtott fel az öreg az ünnepet megelőző nap reggelén, s körbejáratta a szemét a szobán. De bizony nem jutott az eszébe semmi.
- Hiába, nagyon szegények vagyunk... - mondta csüggedten az asszony, s kiment a földes konyhába szétnézni, hátha ott talál valamit. A konyha sarkában meg is akadt a szeme egy köteg csenevész bambusznádon.
- Tudod mit, Tata! Itt van ez a bambusznád, csináljunk belőle ernyőkalapokat, hátha el tudjuk adni a piacon!
- Igazad van, Mama. Ez nem is rossz ötlet.
Ezzel serényen munkához láttak. Az öreg keskeny csíkokra hasogatta a nádat, az asszony meg ernyőkalapokat font belőle. Amikor öt darabbal elkészültek, fogta az öreg a kalapokat, és a hátára vette.
- Hazafelé veszek majd rizst. Hozok répát, de még bojtorjángyökeret is! - búcsúzott el a feleségétől, s azzal elindult a városba.
A piacon nagy volt a nyüzsgés, az ünnepre készülődők árusról árusra jártak, azok meg hangosan kínálták a portékájukat.
Az öreg sem hagyta magát, jól kieresztette a hangját:
- Kalap, ha süt a nap, ha hó esik, ernyő kalap! Kalap, ha süt a nap, ha hó esik, ernyő!
De hiába kínálgatta az áruját, bizony nem kelt el belőle egy sem.
- Nem is csoda! Ilyen nagy ünnepen ugyan kinek van szüksége holmi ernyőre... - sóhajtott csüggedten. - Szegény asszony, milyen csalódott lesz, ha rizs nélkül megyek haza.
Mivel már közel járt az este, fogta hát az ernyőkalapokat, s elindult haza. Már a faluja határában bandukolt, mikor komiszul fölerősödött a szél, valóságos vihar támadt. Egyszer csak, hogy fölnézett, megpillantotta az útszélen Dzsizó bódhiszattva hat hólepte szobrocskáját.
- Szegény kis Dzsizók! Itt kell fagyoskodnotok ebben a hidegben! - mondta együttérzően, azzal odalépett a kőszobrocskákhoz, s gyöngéden leveregette a havat vállukról, hátukról, kerek buksijukról.
- Milyen szamár is vagyok! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát persze! Itt vannak ezek az ernyőkalapok, rájuk adom!
Ezzel sorban a fejükre tett egy-egy kalapot, még a zsinórját is megkötötte az álluk alatt, nehogy a zabolátlan szél elsodorja. Ám mivel csak öt kalapja volt, az utolsónak nem jutott.
- Sebaj, itt az én fejkendőm! Igaz, nem olyan jó, mint a többiek kalapja, de azért fogadd el! - mondta bocsánatkérően a hatodiknak, majd leoldotta a saját viseltes kendőjét, és a kerek buksira kötötte.
Így aztán üres kézzel, de nyugodt szívvel tért haza.
- Megjöttem, Mama!
- Hideg volt ma, biztosan fáztál. No, elkelt-e az ernyő?
- Nem biz'a. Egy darab se!
Majd elmesélte a feleségének, hogy mi lett az ernyők sorsa.
- Jól tetted, Tata! Bizony még a drága kis Dzsizók is fázhatnak ebben az ítéletidőben. Gyere, Tata, te is átfagyhattál, melegedjél meg a tűznél!
Az öreg szinte magához ölelte a jóleső lángokat, úgy melengette fagytól gémberedett tagjait.
- Hát, Mama, az idén mégiscsak rizslepény nélkül köszöntjük az újesztendőt. De tudod mit? Játsszuk el legalább a lepénykészítést!
- Szép fehér rizs egy mozsárral, törjed már, zúzzad már! - rikkantotta az asszony.
- Töröm már, zúzom már! - felelte rá az öreg.
- Teli a mozsár kölessel, törjed már, zúzzad már!
- Töröm már, zúzom már!
- Szemescirok mozsaramban, törjed már, zúzzad már!
- Töröm már, zúzom már!
Fújták jókedvűen, ahogy lepénykészítéskor szokás, s közben ütemesen doboltak a tűzhely padkáján, mintha a súlyos famozsárban vidáman pufogna a döngölőfa.
Miután így eljátszották a lepénykészítést, elrágcsáltak egy kis télire eltett savanyúságot, s tea helyett forró vizet kortyolgattak hozzá, majd lefeküdtek.
Éjnek idején az öregek arra ébredtek, hogy kintről távoli hórukkolás hangja szűrődik be, mintha egy megrakott szánkó húzói biztatnák egymást.
- Ugyan kik lehetnek ezek ilyen későn? Lehet, hogy a legények csak most jöttek meg a vásárból?
- Az bizony meglehet.
Tovább füleltek, s egyszer csak hallják ám, hogy valakik énekelnek, méghozzá egyre hangosabban, mintha egyenesen az ő házuk felé tartanának.

Hat Dzsizóknak ernyőt adó
öregapó s öreganyó
háza merre van,
háza merre van?

Kisvártatva az ének hirtelen abbamaradt, majd valami tompa puffanás hallatszott a tornác felől.
A két öreg fölkelt, s óvatosan ajtót nyitott. Hát látják ám, hogy a tornácon három hasas szalmazsák hever, az egyik rizzsel, a másik kölessel, a harmadik szemescirokkal teli. De volt ott még más is: retek, répa, bojtorjángyökér, szárított hal, de még ünnepi fenyőág is, vagyis minden, ami csak illik ilyen jeles napokhoz. S még látták az úton a hat ernyőkalapos Dzsizó alakját, amint szánkót húzva maguk után egyre távolodtak, majd elnyelte őket a sötétség.

Boszorkányok, ördögök

A hegyi boszorkány bűvös ládikája

Réges-régen élt egyszer egy faluban egy igen jámbor házaspár. Olyannyira jólelkűek voltak mind a ketten, hogy amijük csak volt, megosztották a szegényebbel: kivel a rizst, kivel a pénzt, fázó emberrel még a rajtuk lévő ruhát is.
Egy hideg téli napon történt. Reggel óta sűrű pelyhekben hullt a hó, s napnyugtára dermesztően hideg lett. Egyszer csak zörgettek az ajtón.
- Vajon ki lehet az ilyen cudar időben? - morfondírozott az ember, s kiment ajtót nyitni.
Egy hólepte fiatal nő állt előtte.
- A távoli hegyekbe való boszorkány vagyok, ezer mérföldre lakom innen. Hamarosan szólni fogok. Nem adnának nekem kölcsön egy gyékényt? - nézett maga elé bánatosan, fejét leszegve.
Az ember jobban szemügyre vette a jövevényt, aki boszorkánynak mondta magát, mégsem látszott egyébnek, mint egy huszonhét-huszonnyolc év körüli gyönyörű szép nőnek. Reszketett a fogvacogtató hidegben.
- Hát persze, hogy adok! Már mért ne adnék. Vigyél csak nyugodtan annyit, amennyit akarsz! - mondta az ember. Ezzel a földes szoba sarkában álló gyékénytekercsekből felnyalábolt néhányat, és átnyújtotta jövevénynek.
A nő a hóna alá fogta a gyékényeket, szépen megköszönte, és mezítláb elindult hazafelé a sűrű hóesésben.
Az ember sóhajtott egy nagyot, s épp behúzta az ajtót, amikor előjött a felesége.
- Mintha járt volna itt valaki, ki volt az? - kérdezte az asszony.
- A távoli hegyekbe való boszorkány, aki ezer mérföldnyire lakik innen. Gyermeket vár, hát gyékényt jött kérni - felelte az ember.
- Hideg lesz ma éjjel. Ugyan engedje már kend, hogy nálunk megszülhessen! - kérte az asszony, miközben szemével a sűrű hóesést fürkészte.
- Szó sem lehet róla! A boszorkány, az boszorkány! Ki tudja, mit művelne itt...
- Én is asszony vagyok! Jól tudom, milyen érzés gyermeket szólni. Igazán odaadhatná kend neki a hátsó fáskamrát!
Jámbor lelkű ember volt az ura, hajlott az asszony kérésére.
- Na, jól van, legyen, ahogy mondod. Akkor én elmegyek utána, te meg addig tegyed rendbe azt a kamrát! - mondta, s azzal indult is a hegyi boszorkány nyomába. Alaposan ki kellett lépnie, hogy beérje.
- Hideg lesz ma éjjel. Ha nemsokára szólsz, nem tesz jót neked a hideg. Gyere, szüljél nálunk, a fáskamrában! Meleg vizet is kapsz! - állította meg szelíd szóval a boszorkányt.
Az örömmel igent bólintott.
- Köszönöm, hálásan köszönöm! - mondta, s az emberrel együtt visszafordult. Mire hazaértek, a kamra már ragyogott a tisztaságtól, padlója friss gyékénnyel szépen leterítve. Az asszony még a réseket is gondosan betömte, s vizet is forralt.
- Gyere, csak gyere, szülj itt nálunk! - hívta gyengéd szóval a vendéget.
- Kérem kendteket, most hagyjanak magamra! - szólt a boszorkány, s azzal le is feküdt.
- Jól van. Addig főzünk egy kis rizskását.
- A gyermekszüléshez kell az erő, enned kell valamicskét!
A jámbor háziak ezzel magára hagyták. Nemsokára gőzölgő meleg kásával tértek vissza a kamrához, ahonnan már gyermeksírás szűrődött ki. Döbbenten lestek be az ajtón, hát három fiúcskát láttak.
- Nahát, még ilyet! - néztek egymásra csodálkozva.
- Köszönöm szépen, hogy úgy törődtek velem! - szólalt meg a boszorkány. - De már indulnom kell vissza a hegyekbe.
Föl is kelt rögtön, s szedelőzködni kezdett.
- Ugyan hová sietsz? Maradj még! Pihenj csak, hiszen éppen most szültél! - marasztalták a háziak. - Odakint amúgy is kutya hideg van.
De hiába kérték, hiába próbálták maradásra bírni, a boszorkány csak a fejét ingatta, s mosolygott. Egyik fiúcskát a hátára vette, a másik kettőt a karjára ültette, s a szíves gondoskodást megköszönve elindult hazafelé a sűrű hóesésben.
Másnap újesztendő napja volt. Éjnek idején megint zörgettek az ajtón.
- Elnézésüket kérem a késői zavarásért! Én vagyok az, a tegnapi boszorkány. Kérem, eresszenek be!
A háziak tüstént talpra ugrottak, és siettek az ajtóhoz.
- Jaj, de jó, hogy újra eljöttél hozzánk! - mondták örömmel, s amint ajtót nyitottak, három virgonc kis fickó pördült be rajta.
- Nahát! Micsoda eleven fiúcskák! - csodálkoztak a háziak.
A boszorkány erélyesen csendre intette a hancúrozó-zsivajgó gyerekeket.
- Megint kéréssel jöttem. Kérem kendteket, adjanak nevet a gyermekeimnek!
- Szíves örömest! Elvégre mégiscsak nálunk születtek - s azzal összedugták a fejüket, hogy megtanácskozzák a dolgot.
- Legyen hát akkor Nyarajó a legidősebb, Őszejó a középső, s Telejó a legkisebb! - ajánlották.
- Jó nevek, igazán jó nevek! - bólogatott a boszorkány elégedetten. - Szívemből köszönöm a hozzám való jóságukat! Hálából fogadják el tőlem ezeket a ládikákat! - mondta, s mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy kis fadobozkát. - Nyarajó, Őszejó, Telejó! - mondogatta ízlelgetve a neveket.
Nem időzött sokáig, búcsút vett a háziaktól, s gyermekeivel hazaballagott.
Miután elment, a házaspár elővette a fadobozkákat, s megnézte, mi van bennük.
Az ember ládikája olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a pénz, amíg a gazdája él.
Az asszony ládikája meg olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a selyemfonál, s a gazdája, amíg él, annyi selymet szőhet, amennyit csak akar.

A Csóhuku-hegyi boszorkány

Valamikor, hajdanában volt egy égig érő hegy, amit Csóhukunak hívtak. A csúcsát mindig felhősapka fedte, s még derült nyári napokon is csak sejteni lehetett a tetejét. A hegy lábánál aprócska falu feküdt, ám lakói tudták, hogy odafönn veszedelmes boszorkány tanyázik, így még álmukban sem mertek volna fölmerészkedni a hegyre.
Ősszel történt, egy szép, holdvilágos estén, hogy az egész falu népe kint ücsörgött a szabad ég alatt, s japán szokás szerint a tündöklő holdban gyönyörködött, amikor egyszer csak vészjóslóan sötét felhő takarta el a ragyogó holdat. Hamarosan viharos szél kerekedett, s olyan felhőszakadás támadt, hogy még jég is esett. A hirtelen jött vihar visszakergette a falusiakat házaikba, s a rémült gyerekek reszketve bújtak a paplan alá.
A szél egyre csak erősödött, s ordítva söpörte végig a háztetőket.
- A Csóhuku-hegyi boszorkánynak fia született! Tüstént vigyetek rizslepényt a fölköszöntésére! Mert ha nem, akkor lovat, embert, mindenkit fölfal szőröstül-bőröstül! - üvöltötte egy irtózatos hang, s valami házról házra ugrálva megtiport minden tetőt.
Amikor elment, visszatért a csönd, s azzal együtt az ég is földerült. Másnap aztán nagy riadalom támadt a faluban, mert senki sem tudta, kiféle-miféle szerzet volt a fenyegető hang gazdája. Összeültek hát, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek. Mivel senki sem kívánkozott a boszorkány hasába, megegyeztek, hogy a lepényt föl kell venniük a hegyre, s hogy a hozzávaló rizst összeadják. Minden család hozott valamennyit, s az egész falu népe nekilátott a lepénykészítésnek. A puhára gőzölt rizst famozsárba öntötték, s döngölőfával pépesre püfölték. Lett is belőle két jókora lepény. Igen ám, de nem akadt egy bátor vállalkozó sem, aki a tésztát a rettegett hegyre föl merte volna vinni.
- Tudjátok mit? - szólt az egyikük. - Vigye föl a lepényt Dadahacsi meg Negiszobe, hiszen mindig olyan nagy a mellényük!
- Úgy van, úgy van! - helyeseltek buzgón a többiek.
A két kiszemelt legény, a falu hőzöngői ijedten húzták be a nyakukat.
- Nosza! Itt a jó alkalom! Most bebizonyíthatjátok, milyen belevaló fickók vagytok!
- Úgy van! Hadd lássuk, mi igaz abból a fene nagy bátorságból!
Most aztán megszorult a két hetyke legény, ám azt mégsem mondhatták, hogy ők bizony nem mernek a hegyre fölmenni.
- De... de... nem ismerjük a járást! - próbálkozott kitérni Dadahacsi.
- Legalább jöjjön valaki, s mutassa az utat! - hebegte Negiszobe.
A váratlan kérést síri csönd követte. Végül előállt Akaza néne, a falu legöregebb anyókája.
- No jó! Majd én elmegyek veletek! Bár aki keresi, az meg is találja az utat... De mindegy, elkísérlek benneteket.
Így is lett: Akaza nénével az élen útnak indultak. Vállukon két nagy dézsában vitték a lepényt. A két pökhendi legény lélekben fölkészült rá, hogy a boszorkány kíméletlenül fölfalja őket, de szégyellték volna a félszüket kimutatni. Jó darab utat megtettek már, a falujuk csak apró pontnak látszott, mikor a hirtelen támadt szél úgy rájuk ijesztett, hogy a két hősnek inába szállt a bátorsága.
- Én... én... már...
- ... nem bírom tovább! - habogtak, s reszketve bújtak az öregasszonyhoz.
- Na, szép kis vitézek vagytok! Hát mitől féltek? Hiszen csak a szél fúj, nem más! Embereljétek meg magatokat, aztán induljunk! - biztatta a rémüldözőket az anyóka, s már ment is tovább. Hanem a szél újult erőre kapott, valósággal tombolt, csak úgy nyöszörgette körülöttük a fákat. Erre már az anyóka is megijedt, s hirtelenjében egy ágba kapaszkodott, nehogy a förgeteg elragadja. Amint a vihar elcsendesedett, fölállt, s körbenézett. Hát a két szájhősnek csak hűlt helyét találta! Csupán a két lepényes dézsa hevert egy szikla tövében.
Az anyóka csüggedten állt egy darabig, s azon törte a fejét, ugyan mitévő legyen. Ha ő is visszafordul, a többiekre hoz csak veszedelmet. Úgy döntött hát, hogy egyedül is fölmegy a csúcsra.
- Ha fölfal a boszorkány, hát fölfal! - szánta el magát, s nekivágott a meredeknek.
Sűrűn meg-megállva, folyvást pihengetve jutott csak előre, s bizony közel járt már a naplemente, amikor végre a hegytetőre ért.
Odafönt egy kis házat talált, amelynek ajtaját függöny takarta. A küszöbön egy nagyobbacska csecsemő üldögélt, s egy akkora kővel játszadozott, mint a saját feje.
- Bizonyára ez lesz a boszorkánytanya - gondolta a néne, s illendően beköszönt: - Szép jó estét kívánok! A faluból jöttem, s meghoztam a kért rizslepényt.
A függöny mögül előbukkant a boszorkány.
- De jó, hogy jöttél, már vártalak! Tegnap este szültem ezt a fiúcskát, s nagyon megkívántam egy kis rizslepényt. Leszalasztottam hát a fiamat az üzenettel, de attól tartok, ráijesztett a falura.
A néne csak ámult-bámult a gyereken, hogy hát ez lenne a tegnapi riadalom okozója!
- Nincsen ezen semmi csodálkozni való, hiszen boszorkány fia! - magyarázta az anyja. - Amint megszületett, tüstént szaladgálni kezdett. Na, lássuk csak azt a rizslepényt!
- Persze, persze, a rizslepény! Hozni hoztam, de mert nagyon nehéz volt, útközben letettem, nem bírtam egész idáig... - mentegetőzött a néne.
- Eredj, Gara fiam, hozd hamar azt a lepényt! - szólította a boszorkány a fiúcskát, akit, úgy látszik, Garának hívtak.
A kölyök fölpattant, s úgy elrohant, mint a szélvész. De egy szempillantás sem telt bele, máris vágtatott visszafelé, vállán a két súlyos dézsával.
- Jól van, fiam! Akkor most eredj, s fogjál egy medvét! Fűzünk belőle egy jó kis húslevest rizstésztával. Hiszen ma estére vendégünk is van a vacsorához.
A fiúcska villámsebesen elszáguldott, de már jött is vissza, a hátán egy hatalmas medvével.
Akkor a boszorkány fogott egy jókora üstöt, s föltette főni a levest. Majd beleszaggatta a rizstésztát. Jól is laktak belőle mind a hárman.
- Köszönöm szépen a vacsorát! - szólt a néne. - Hát akkor én mennék is haza.
- Ugyan, maradj még! Hová sietsz? Egyedül vagyok, nincs, aki törődne velem. Kérlek, viseld gondomat még vagy három hétig! - marasztalta a boszorkány.
A nénének nem volt más választása, hát ott maradt. Vizet hordott, főzött, mosott, mindenben segített a boszorkánynak, miközben szüntelenül azon aggódott, hogy mikor fogják fölfalni.
- Otthon már bizonyára aggódnak értem! Ideje lenne hazamenni! - szólt a néne, ahogy a harmadik hét is letelt.
- Igazad van, néne. Köszönöm a segítséget! Most már megerősödtem, eredj csak nyugodtan haza. Nincsen másom, amivel a fáradságod megháláljam, hát fogadd el tőlem ezt a csekélységet! - mondta a boszorkány, s ezzel átnyújtott Akaza anyónak egy vég gyönyörű szép selyemszövetet. - Csodálatos kelme ez! Használhatsz belőle akármennyit, amit levágsz, az másnapra visszanő. A faludbelieknek ugyan nem tudok küldeni semmit, de ígérem, ügyelek majd rájuk, hogy meg ne fázzanak, s épségben-egészségben dolgozhassanak. No, Gara fiam, gyere csak ide! Kapd föl a hátadra a nénét, aztán ugorj le vele a faluba!
- Ugyan már! Lemegyek én a magam lábán! - szabadkozott az anyóka. - Hová gondolsz? Csak nem fogom egy csecsszopóval cipeltetni magam!
De hiába tiltakozott, a kölyök csak fölkapta a hátára.
- No, anyó, hunyd be a szemed! - parancsolt rá a fiúcska.
Akaza néne úgy is tett, s jó erősen belekapaszkodott Gara vállába. Nyomban érezte, hogy süvölt ám a szél a füle mellett. Aztán hipp-hopp!, máris letették a földre, s mikor a szemét kinyitotta, a saját háza előtt állt.
- Gyere, Gara, fújjál nálam egyet! - hívta a gyereket, de az már nem volt semerre.
Hanem ahogy be akart lépni a házába, hallja ám, hogy nagy a sírás-rívás odabenn, s egy bonc hangosan imádkozik.
- Ugyan ki halhatott meg? - lépett be az ajtón aggódva.
- Segítség, kísértet! Visszajött a halott lelke! - ugrottak föl rémüldözve az egybeverődöttek.
- Még hogy kísértet! Hiszen én vagyok az, Akaza néne! Egyenest a hegyről jövök!
A falubeliek alig bírtak hinni a szemüknek, s könnyeket törölgetve örvendtek a hazatérőnek. Akkor az anyóka elővette az ajándékba kapott selymet.
- Hanem nézzétek csak, mit hoztam!
Mindenkinek adott belőle bőségesen, magának egy kis darabkát hagyott csupán. S ahogy azt a boszorkány megmondta, a maradékból másnapra megint egy kerek vég szövet lett!
Bizony örültek az emberek a szép holminak, hiszen ilyen pompás kelmét még sohasem láttak. Ki kabátkát varrt belőle, ki csinos batyut, de mindenki nagy becsben tartotta, akár a kincset.

Lányrabló ördögök

Réges-régen fent, a hegyek között, egy barlangban élt egy ördögnagy sok-sok szolgájával. Szemre ijesztő külsejük volt ugyan, de az embereket soha nem bántották.
- Megkívántam az ember lányát feleségül! - jelentette ki az ördögnagy egy napon.
Hallván ezt a szolgák, tüstént kapták magukat, lementek a faluba valami szemrevaló leánykát keresni a kívánós vezérnek. Kerestek erre, kutattak arra, s végül a faluvégen, egy félreeső házban találtak is egyet, egy kedves-szépet. Sietve vitték a hírt a vezérnek.
- No, akkor ma este lánynézőbe megyünk! - szólt izgatottan az ördögnagy, aki az örömhír hallatán teljesen elveszítette szokott nyugalmát, s azonnali mehetnékje támadt.
- Na de főnök! Igaz, hogy az ördög éjjel nem alszik, hanem dolgozik, ám az ember éppen akkor alszik. Várjon hát holnapig!
Az ördögnagy hallgatott a szóra, s letett sietős szándékáról.
Másnap alig kezdett pirkadni, az ördögök máris készülődtek, s ajándékokkal megrakottan nekivágtak az útnak, a hegyről a faluba.
- Szépen kérem kendet, engedje, hogy a lányát láthassam! - szólt a vezér, s nagy dérrel-dúrral már bent is volt a házban.
Szó se róla, a szülék nagyon megijedtek.
- Ö-ö-ördög! Jött, hogy elrabolja a lányunkat!
- Dehogy, dehogy! Szó sincs róla! Nem rabolni jöttem én, hanem azért, hogy megkérjem a lánya kezét! - igazította ki sietve a vezér, s ezzel az ördögök lepakolták a magukkal hozott sok-sok ajándékot a rémült szülék elé.
Látván a szülék, hogy nem bánt az ördög, megnyugodtak kissé. De féltett lányukat akkor sem adhatják egy ilyen-olyan ördögfajzathoz!
- A lányunk épp nincsen itthon. Kérem hát kendteket, hogy ma menjenek csak szépen haza! - mondták, s elküldték a kérőket anélkül, hogy a leánnyal találkozhattak volna.
Igen ám, de a hegyre visszatérvén a vezért erősen elfogta a leányka utáni vágyakozás, pedig eddig még nem is látta. Maga elé képzelte bájos-kecses alakját, s a kedves képtől nem jött álom a szemére. Virradatkor, amint megszólalt az első kakas, máris szedelőzködött, újabb ajándékokkal pakolta fel szolgáit, s már indult is le a faluba.
De a leánnyal aznap sem találkozhatott. Ettől aztán egyre csak nőtt benne a vágyakozás, másnap, harmadnap, nap nap után lejárt a lányos házhoz. Már kerek száz napja próbálkozott, de a leányzóval egyszer sem tudott találkozni.
- Hé, szolgák! Eluntam a hiábavaló várakozást! Menjetek, raboljátok el nekem azt a lányt! - dörögte mérgesen.
A vezér parancsára lementek hát a szolgák a faluba, s távolból szemmel tartották a házat. De hiába lesték, hiába várták, a leányka csak nem akarózott előjönni.
- Mi lenne, ha mind egyszerre berontanánk? - ajánlotta az egyik ördög.
- Ugyan, inkább várjunk még! - intette le egy másik.
Vártak, vártak, nem is keveset. Tavaszból nyár lett, közeledett a Halottak Ünnepe. Az egyébként csendes faluban egyszer csak megpezsdült az élet. Az ünnep estéjén végre előbukkant a leányka is: a táncmulatságba indult.
- Na, végre itt van!
- Hé, résen legyetek!
Egy darabig követték, majd mikor elérkezett az alkalmas pillanat, rávetették magukat, fölkapták, beledugták a magukkal hozott dézsába, a fedővel jó szorosan lezárták, s hoppla-hopp! - máris csörtettek föl vele a hegyre.
- Hé! Az ördögök elraboltak egy lány! - szaladt össze a falu népe. Kapát-kaszát ragadtak, s üldözőbe vették a lányrablókat. Követték a nyomukat a csapáson. Hát egyszer csak mit látnak! A földön egy dézsa hever, az ördögfiak meg éppen kifújják magukat körülötte.
- Húúú! - üvöltötték el magukat egyszerre a falubeliek.
- Jajjaj! Kísértet! - ugrottak talpra a cipeléstől bágyadt ördögök, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak.
- Ez az! Most kell a lányt kiszabadítani! - futottak oda az emberek. Sietve kiengedték a leányt a dézsából, s levették róla a kimonót. Kerestek gyorsan néhány jókora követ, amelyek a leány súlyát kiadták, ezeket belerakták a dézsába, rájuk terítették a levetett ruhát, a lányra meg egy másikat adtak, s szaporán visszasiettek a falujukba.
Kis idő múltán az ördögök is előmerészkedtek, s megörültek, amikor meglátták a dézsát.
- Még szerencse, hogy a dézsa megvan! - mondták föllélegezve.
- Úgy látszik, azok a kísértetfajzatok nem nyúltak semmihez! Csak ijesztgetik a szegény ördögöt!
A biztonság kedvéért mégiscsak belelestek a dézsába, de látva benne az ismerős ruhát, megnyugodtak. Súlyra is éppen olyan volt, mint addig.
- Hahaha! Úgy kell neki!
Ezzel fölkapták a dézsát, s szaporán ügettek tovább a csapáson.
Mondanom sem kell, hogy az ördögnagy roppant boldog volt, amikor meglátta őket.
- Alaposan megdolgoztattalak benneteket, de jó munkát végeztetek! No akkor hadd lám, miféle az a lányka!
Két-három szolga a dézsához ugrott, hogy levegye a födelét.
- Várjatok! Majd én magam! - mondta a vezér, s leemelte a födőt.
- Most már kijöhetsz! Nem kell félned semmitől! Ígérem, a hajad szála sem görbül! Na, mutasd már magad! - nógatta a mozdulatlan alakot, s megveregette a válla tájékát. Hanem kemény volt a leány, mintha csak kőből lenne.
Itt valami nincs rendjén!
Lerántja a leányka kimonóját, hát - nem hisz a szemének - három nagy kődarabot lát a helyén!
- Hát... ez meg micsoda?
Éktelen haragra gerjedt. Remegő inakkal mennek, s nézik a szolgák is: hát tényleg!
- Ez meg hogy a csudába lehet? Hisz a lányt annak rendje-módja szerint elraboltuk, beletettük a dézsába, s cipeltük idáig.
- Megvan! A hegyre jövet szusszantunk egyet, mikor ránk ijesztett valami kísértet. Nem kísértet lehetett az, hanem biztosan a falubeliek, akik a lányért jöttek.
- Micsoda hatökrök vagyunk! Az ember csúfosan rászedett minket!
Ekkor a vezér kapta a dézsát, s tomboló dühében hozzávágta egy sziklához. A dézsa ízzé-porrá tört. De dúltak-fúltak mérgükben a szolgák is. Sziklákat rugdostak őrjöngve, fákat csavartak ki tövestül.
Mondják, hogy az ördög azóta jár le az ember szállására, s azóta gyötri a földi halandót.

Kirándulás a Pokolba

Valamikor, réges-régen élt három jó barát. Az egyik vásári mutatványos volt, a másik fogorvos, a harmadik meg kóborló hegyi szerzetes. Rá se hederítettek a világra, csak ráérősen kódorogtak hol erre, hol arra. Folyton úton voltak, együtt vándoroltak, de annyi pénzt azért mindenütt megkerestek, hogy az aznapi betevő falatjuk meglegyen.
Egyszer éppen egy hegyen kaptattak fölfelé, s már jól benne jártak az erdő sűrűjében, amikor isten tudja, hogyan, de letévedtek az útról.
- Sebaj! Majd csak kilyukadunk valahol! Menjünk!
Még a nap is magasan járt, sietős dolguk sem volt, ballagtak hát tovább, amerre a lábuk vitte őket. Ahogy így mentek-mendegéltek, egyszer csak megpillantottak egy nagy kőtáblát.
"Balra a Mennyország, jobbra a Pokol!" - ez volt a táblára vésve.
- Nahát, még ilyet! Szavamra mondom, sose hallottam, hogy a Túlvilág kapuja éppen hegyek között nyílna!
- Az ám! De a Pokolba csak az juthat be, aki elébb meghótt!
- Csakugyan! No, de talán mi élve is kiruccanhatunk a Pokolba!
- Hát akkor, cimborák, menjünk és nézzünk körül benne!
Ezzel fogták magukat, s megindultak jobbra. Mentek-mendegéltek, s egyszer csak egy óriási vaskapu előtt találták magukat.
- Nahát! Ez lenne a Pokol kapuja? - néztek egymásra ámuldozva, s megpróbálták a kaput kinyitni. Ám olyannyira be volt zárva, hogy hiába feszegették, csak nem bírtak vele hárman se. Belestek hát egy résen, s mit láttak! Egy tucat rusnya ördögöt: vörösöket, zöldeket, feketéket; akik, úgy látszik, nem vették észre a három jövevényt.
- Hé, ördögök! Eresszetek be! - döngette meg a kaput a mutatványos.
Erre egy tagbaszakadt ördög, aki addig lustán tetvészkedett, odajött a kapuhoz.
- Hát kendtek meg mi a fenét akarnak itt?
- Jöttünk, hogy egy kicsit szétnézzünk a Pokolban!
- Eredjenek a fenébe! Hiszen kendtek még meg se haltak! Ez nem olyan hely, ahova bármiféle jöttment élő csak úgy beléphetne!
- Ugyan, ne legyen már olyan szőrösszívű! Engedjen már be, ha szépen kérjük!
- Hát jó, várjanak egy csöppet! Megyek, megkérdem Enma királyt, a főnökömet.
- Hogy milyen ostoba fajankók vannak! Eridj, ereszd be őket, oszt vezesd körbe egy kicsit! Aztán, ha úgy-ahogy körülnéztek, nem bánom, fölfalhatjátok őket! - mondta Enma király, s bőszen forgatta gülü szemeit.
No, nem kellett kétszer mondania, örültek az ördögök, hogy friss húshoz juthatnak. Futottak tüstént a kapuhoz, s szájuk szélét nyalogatva terelték-tuszkolták befelé a három kíváncsiskodót.
- No, most aztán jól nyissátok ki a csipátokat! - kezdte az idegenvezetést egy tarka ördög. - Ez itt a Halottak Folyója. Az a vén banya meg, aki mellette ül, a halottak útbaigazítója és vetkőztetőnője. Nélküle a szegény lélek hiába is akarná, nem találna ide. Az ott a híres-nevezetes Túlvilág Mezeje. Amikor egy két-három esztendős lurkó meghal, oda kerül, ni, aztán ott kell a követ hordania halomba. Mikor a rakás készen van, jön egy magamfajta, s az ujjával kicsit megpöcköli. A rakás összedől, a lurkók meg kezdhetik az egészet elölről. Persze bőgnek. Akkor eljön értük az irgalmas Dzsizó bódhiszattva. Először csak vigasztalja őket, majd megkönyörül rajtuk, s fölviszi mindet a mennyekbe. Így működik a gépezet, világos?
- Értjük, értjük, hogyne értenénk!
Hanem az ördögök nagyon kívánósak voltak, éppen csak a bejárat környékét mutatták meg, s máris megálltak.
- Ennél tovább már nem érdemes menni, mert nincsen semmi látnivaló! Hanem kendtek bizony elég büdösek, meg kéne mosdaniuk. Van egy kis meleg vizünk, jöjjenek, mártózzanak meg! Fölüdülés lesz egy jó fürdőzés! - mondta kaján vigyorral egy vörös ördög, ugyanis ő volt a fürdő fölügyelője.
Elindultak hát a vörös ördög után, s meg is érkeztek egy irdatlan nagy üsthöz: csak úgy bugyogott-fortyogott benne a sok víz, és sűrű gőz gomolygott fölötte.
- Hú, a mindenségit! Ennek fele se tréfa! Hiszen ez kopasztóvíz! Csontig fővünk benne! Most aztán mitévők legyünk? - néztek egymásra borzongva a cimborák.
- Ugyan már, mit vagytok úgy berezelve! - szólt a hegyi szerzetes. - Mi ez nekem? Hiszen pap vagyok, s azzal keresem a kenyerem, hogy fohászkodom! - s máris az üst felé fordult, és valami zsolozsmát kezdett mormolni.
- Mit motyog itt kend összevissza, mint aki lázában félrebeszél! Hanem most már elég, mars bele az üstbe! Hadd főjenek jó puhára kendtek! - azzal a dühös ördög fölkapta a három embert, és zsupsz!, belevágta őket a lobogó vízbe.
Igen ám, de a szerzetes fohászának köszönhetően a víz éppen kellemes meleg lett. Minthogy a cimborák már napok óta nem mosdottak, nekiláttak hát a koszvakarásnak, s mint akik a Mennyországban érzik magukat, hujjogatva lubickoltak, de még énekeltek, táncoltak is hozzá.
A fürdőőr tanácstalanul bámulta a hejehujázókat, aztán elnyargalt Enma királyhoz, hogy jelentse a dolgot.
- Hát akkor dobjátok ki őket a fürdőből! Aztán itassátok le alaposan mind a hármat rizsborral, majd tömjétek meg az ördögök köldökében termett szezámból készült kásával! - adta ki a parancsot a király.
Most egy fekete ördög jött a cimborákért, s hozott nekik rizsbort meg köldökszezámos kását. Mivel azok amúgy is régen ettek, na meg a jóleső fürdőre is megéheztek, örömmel fogadták a kínálást. Még repetát is kértek.
- No, ez jólesett! Köszönjük szépen a finom vacsorát!
- Hát ez így nem mehet tovább! Még hogy ezek itt mindenhez jó képet vágnak! - háborgott a fekete ördög, s eltuszkolta a három jó barátot a Szablya-hegyhez, ahol egy kék ördög őrködött.
- Na, mars föl a hegyre! - üvöltötte a kék ördög.
De a Szablya-hegy nem afféle közönséges hegy volt ám, hanem csupa hegyivel fölfelé meredő kardból volt rakva, s azok olyan szorosan sorakoztak egymás mellett, mint a sündisznó tüskéi. Ha rájuk lépnének, a sok veszedelmes fegyver összevissza szabdalná őket. A fogorvos meg a szerzetes beijedve huppantak a földre már a hegymászás gondolatától is. Nem így a mutatványos!
- Semmi baj, cimborák! Hiszen mutatványos vagyok, s azzal keresem a kenyerem, hogy kardélen táncolok a vásári népek előtt. Mi ez nekem! Gyertek, másszatok föl a vállamra! - azzal a jobb vállára vette a szerzetest, a balra meg a fogorvost, s mintha csak a vásári közönség előtt szerepelne, könnyed léptekkel megindult a hegyre.
- Tessék, csak tessék! Itt láthatják a világ legnagyobb produkcióját! A kardélen táncoló pehelykönnyű embert! - rikkantotta, ahogy szokta. Mikor aztán már fönt voltak a hegy tetején, kényelmesen letelepedtek.
- Hát ezt azért mégsem gondoltam volna! Hogy a Pokolban jó meleg fürdővel fogadnak, fölséges köldökszezámos kásával kínálnak, s mindennek tetejébe szép a kilátás is! Akkor most fújjunk egyet! - ajánlotta a mutatványos. Azzal a három jó barát lustán vakarózni kezdett.
A kék ördög úgy megdöbbent, hogy még a száját is nyitva felejtette. Aztán elrohant, hogy jelentse a dolgot Enma királynak.
- Főnök, főnök! Hát ez nem igaz! Képzelje, egy karcolás nem sok, annyi bántódásuk sem esett a Szablya-hegyen! Most éppen kényelembe helyezték magukat odafönn, és tetvészkednek.
A Pokol királya a fogát csikorgatta szörnyű haragjában.
- Hát ez már tényleg több a soknál! Tüstént hozd őket elibém!
Így is lett, s miközben a kíváncsiskodók szívszorongva találgatták, hogy most vajon hová is vezetik őket, megérkeztek a király színe elé.
- Na, ti jómadarak! Hát mit képzeltek ti, hol vagytok? A Mennyországban? De most aztán elég volt a mulatságból! Végzek veletek: apróra ráglak mindhármótokat! Sorakozó!
Hanem most a fogorvos állt legelőre.
- Rajtam a sor, barátaim! Megmutatom, hogy nem hiába vagyok fogorvos!
Ekkor Enma király kitátotta irdatlan nagy száját, s a fogorvosra vetette magát. Hanem az sem volt rest, egy szemvillanás alatt kirángatta az összes fogat, amit csak talált a szörnyű nagy szájban. Így aztán Enma király hiába rágta, őrölte a cimborákat. Egészben még lenyelni sem tudta a nagy falatokat, hát végül undorral kiköpte őket.
- Én már nem tudok mit kezdeni veletek! Mars vissza oda, ahonnan jöttetek!
Így hát szépen kipenderítették a hívatlan vendégeket a Pokolból, vissza az Evilágra.
- Gondolta a fene, de ez a Pokol nem valami nagy dolog! Akárki megmondhatja, hogy a földi élet sokkal pokolibb! - egyezett meg a három jó barát, s azzal folytatták útjukat, épp oly gondtalanul, mint addig.