Matsuo Basho haikui
( 1644-1694)

Bakos Ferenc fordításai

Harangszó múltán
még tovább illatozik
a cseresznyelomb.

A vén tavacska, a!
ugró békára cuppant –
a víz hangja.

Egy fedél alatt
szuszogó kéjnőkkel –
holdfénymázas lóhere.

Macska bakfislány
árpán, szerelmen –
oly girheske!

Ne kövess engem:
sose légy kantalupdinnye
kettébeszelve.

Buda Ferenc fordításai

Szakadék alkony. 
Fölrebbenő liléket 
ríkat jeges szél. 

Kunyhóm megéled: 
jönnek majd új lakói 
Hina-ünnepre. 

Dérlepte tájék. 
Csak a faedényre rótt 
szegfű virágzik. 

Szakéscsészémbe, 
sürgő-forgó fecskenép, 
sarat ne hullass. 

Alkonyi szél leng, 
kalapos városi nép 
hűsöl a parton. 

Év múlik évre, 
s a cseresznyefa megél 
hullt szirmaiból. 

Esti harang sem 
hallik, csak a tavaszvég 
alkonyi csendje. 

Fehér kócsagok, 
hószárnyatok híd legyen 
két havas part közt.

Faludy György fordításai

Iga-Uenóban született Kiotó mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép- és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait útirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi (Ösvényen Oku felé). - A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel mint a hirtelen eszmélés (F. Gy.)

Lábát kinyújtja hosszan
a versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.

Búcsúzik a tavasz. Sárgul a réten 
a szagos fű. Madár jajong.
Könnyek a hal szemében.

Üvegtartályból les ki ránk az álnok
polip. Tekergő csápjai
között kusza, nyáréji álmok.

Holdfény és fodros, ondolált
felhők. Egy féreg titkon
most fúr meg egy sós mandulát.

A fák közt riadt őzek.
Varjú a száraz ágon.
Búcsút mondok az ősznek.

Köd, eső, szálló párák.
Oly jó, hogy nem kell mindig
látni a Fudzsijámát.

Megjött a tél. Havas eső esik.
A fáról két bús majom les utánam. 
Télikabátom kellene nekik.

Kis fellegek.
A kakukk hangja laposan
hasal a víz felett.

A viskóban, ahol lakom,
négyszögű fényt vet rád s reám
ablakholdam, holdablakom.

Vad tücskök muzsikálnak.
Megrepesztik a sziklát.
Átfúrják fülcimpámat.

Barátom kunyhójában ér az alkony.
Felrakom a jéghideg falra
vén talpamat s elalszom.

Öregen s betegen

Fáradtan és letörve
fekszem. Kiszáradt tarlón
futnak álmaim körbe.

Az utolsó haiku

Ösvény az esti ködben.
Megyek. Itt már nem hallok
lépéseket mögöttem.

Fodor Ákos fordításai

Gazdag vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt: hagyott 
fél véka rizst ránk!

Ó-évre új év.
– Mondd, amit a majmon látsz:
arc-e, vagy álarc?

Ős szentély szirom-
záporában egy férfi
rizst döngöl lisztté.

Hulltában még egy-
két csepp harmatot hullat
a kamélia.

Szívednek terhét
s röptét bízva bízd rá egy
lenge fűz-ágra.

Te volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?

Zord tavasz-éjben
szerelméért könyörög
egy kortalan lény.

Tavasz, szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk
csapongva lebben.

Hogy mi fán termett?
Titok. – Ám, mi illatát
illeti: tudom.

A pille minden
fuvallatra megrebben
a fűzfa ágán.

Hegyi ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.

Virágban-álló
fát nézve is Buddha az,
kivel társalogsz.

Tavasz Pilléi
csapongnak –honnan, hová?–
kert fala fölött.

Tavasz sincs üdébb,
mint az a festett virág,
tükröd hátlapján!

Sárgább a sárga
virág az aszú tea-
fű illatában.

Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!

Csélcsap verébkék
fontoskodva szemlélik
a repceföldet.

Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.

Akihez jöttem,
nincs itthon – s a szilva is
más kertben érik…!

Fura szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-
lengő pillangó…!

Némán peregnek
a boglárkaszirmok a
hars vízesésbe.

Bíborszín virág…!
Új szerelem illata…!
Dús bambuszfüggöny…!

Hullt kamélia:
mint kismadarak földre-
pottyant fej-dísze!

Nézd: szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:
kitavaszodott!

Ha kiürült majd
rizspálinkásedénykénk:
virágváza lesz!

Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén, fölsír
egy madárgyerek.

Kedvesét vesztvén,
vízbe dobta életét:
bambusz-náddá lett…

Tavaszpimasz kis
madár! hát nem rápiszkít
kész ételünkre?

Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt is
enyhébbé teszi!

Éj-szín Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!

Ereszalj s padlás
verébfi- és kisegér-
nyelven beszélget!

Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak
szeme is könnyes…!

Bár felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.
Vándormadár-út.

Súgd meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!

Virágpompában
áll a fa? meg se látja
a vándor árus!

Szívem csordultig
telt a nappal! – ám hol lesz
éji szállásom?

Ki ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
– bár tavasz virul?!

Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.

Zsenge virág kél
vén földből! – Bár versem se
volna agg, mint én…!

Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!

Végtelen zápor:
fű tövét veri s az föl-
felé menekül…

Év évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a fát.

Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.

Egykori kunyhóm
Tavasz Lánykái lakják:
Új Ünnepet lát!

Kicsi Fecskék! ha
van rá mód: ne szórjatok
sarat csészémbe…!

Hogy gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:
siet most folyónk.

A polip-árus
hangja késként vág belé
a madárdalba.

Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette a
gyors, hideg folyam.

Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola
vissz-hangon szól… szól…

Virágzó ággal
áldoznék, de szirma hullt.
Könnyem pereg rá.

Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya is,
szíve is nehéz.

Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.

Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét
harkály se rontja.

Esőnk rizst dajkál.
– Nézzük: mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!

Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.

Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát
idézed bennem.

Eső se mos le
szépség-színt se virágról,
se szép lányarcról.

Hitvány halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.

A nyári hajnal
harsányszínű és kemény,
mint a kakukkszó.

Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!

Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt ki!

Étket készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.

Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is
lábujjhegyen áll!

Nyárvégi estén
egy részeg s egy tök-virág
szemléli egymást…

Buddha Születés-
napja. – Ráncos kézpárok
s olvasók nesze.

Szerencsés földön
a narancs illatán is
győz a teáé!

Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.

Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött vihar-
fellegek gyűlnek.

Est hűvösében
frissen főtt rizst legyezget
egy nő. – De jó lesz!

A sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-
egy zöld fenyőtű.

Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint
egy futó zápor…

Rab polip álma
nyugtalan és kurta, mint
a nyári holdfény.

Nyár-alkony csöndjén
még sziklát is átfúr a
kabóca-lárma!

Ritkás kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye
is meg-megtörik.

E legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem
s hoztam el neked.

Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget felé,
mely láthatatlan…

Eső vakítja?
Nem-látva is tudja a
mályva a napfényt!

Fénybogárkára
bambul a részeg hajós
– bárkánk imbolyog…

Virágaid közt
volt dolgokat idézünk.
– Ez utam haszna.

Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!

Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz, Vén Terem?

Forró nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.

Fűz-árnyban arra
ocsúdok vetve a föld
s már cihelődnek…!

Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.

Lótuszát ne tépd:
Lelkek Ünnepén maga
a Tó a szentély.

Hány virág-, hány pap-
nemzedék jött s ment, míg Szent
Fenyőnk itt áll s él…!

Vadszegfűcskére
búcsúkönnyként hull a hű
kámforfa nedve.

Jókor serkenvén:
hajnali étked közben
hajnalkát nézhetsz!

Aratás? vetés 
lármája zsong odakint?
– Kunyhómban csönd van.

Széles-e-síkon
minden kipusztult: nincs, mi
gátolná lépted.

Lombját hullatja
a fa, hangját a harang
– úrra, vendégre.

Dereng a hajnal.
A ködben keringve zeng
a friss haranghang.

Telt Hold, tó tükrén:
képlékeny, mint Szép Költő-
Lányunk Hét Lénye.

A téli harmat
magány-ízét és színét
sose feledd el!

A retek íze
is karmosabb, mikor az
ősz szele mar már…

Hold kél. Kezünkkel
térdünkön: köszöntsük most
őt is, egymást is.

Pillangó-köntöst
orchidea-aroma
illatosít be.

Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-
csattogás-zaja!

Milyen lehet a
pók hangja s miről szólna
az őszi szélben?

Remetekunyhóm
kincse egy szál hajnalka
– ám ez sem: társam…

Kis Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp…

Rozsdás ősz, mord szél…
– de nézd csak a gesztenyét:
most is méregzöld!

Holt ősz. Telihold.
Férgecske furakszik a
gesztenye-mélybe.

Vadóc krizantém
villog a kőfaragó
kövei között!

Ónszürke locs-pocs?
– A hibiszkusz számára
most van jóidő!

Ősz viharában
vergődik fám. Rossz tetőn
át csepp hull cseppre.

Majmot-sirató
Elődöm! nézd e fagyba
kivert gyereket…!

Hibiszkusz! mire
csodálatába fogtam:
lovam befalta…

Életem könnyű,
mint egyetlen vagyonom:
tökhéj-tálacskám.

Szentélyben háltam.
Tisztában szívet, szebb arcot
Tükröz most a Hold.

A hegyre kitett
síró vénasszony meg én
egy Holdat nézünk.

Ostorfatermés
csattog, mint madárszárny, mint
hajnali vihar.

Ha fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,
mint ősszel a szél.

Mészkő templomdomb
fehérénél sápadtabb
most az ősz szele.

A bukott Vezér
holta előtt e hegyet
s e holdat nézte…

Kertben a nagy fa,
falon-kívül a fürjek
hirdetik: ősz van.

Remetekunyhóm
Jele: keserűfű és
paprika. – Ősz jő.

Késő-őszkor a
pillangó is beéri
saláta-táppal…

Kitől rizst kaptam,
ma én várom vendégül:
holdfény-traktára!

Csukott templomnak
kapuján dörömbölnék,
telihold-csöndben!

Vízi Szentély! most
tárulj, hisz a telihold
kér bebocsátást.

Csudáld meg szerény
virágod – a pompásabb
hadd irigykedjék!

Ne hidd, hogy nem volt
ittléted becses: őszi
imám érted szól.

Csöndes, vénecske
falu… ám egy porta sincs
szilvafa híján!

Fogyó év, telt Hold.
Földön párafátyol, hegy
lábán ködpapucs.

Sajnálom, Vendég:
hajdinám még virágzik
– szem-lakománk lesz…

Krizantémillat
jár-kel utcáinkon a
Buddha-szobrok közt.

Múlik az ősz is:
veszett viharfellegek
marnak a Holdba.

Léptek visszhangja
lépdel visszafelé az 
úton. Ősz. Este.

Ősz van. – Öregszem?
Szemem elől a madár
fellegbe búvik.

Szűzfehér virág!
Közelről fürkészve sem
lelhetsz port szirmán!

Rozzant kalyiba:
békésen élnek benne.
– De vajon miből…?

Kecses, színpompás
fa! – a szomszéd rád se ránt:
rizst hántol döngve.

Napot-vakít a
költözőmadárcsapat,
majd tovalebben.

Fájdalmasan szép
az őszi vihartól le-
taglózott virág.

Róka neszez, Hold
vakít: féltében bújik
hozzám egy gyerek…

Fák csúcsán jártas
szél eresz alatt reszket.
– Az ősz is elmúlt.

Öreg ősz van. Most
vaddisznó se röffen, csak
tücsök hangicsál.

A Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?
csak testük füstjét.

Egyre-formázta
fejed s fejem az idő,
akár két dinnyét!

Sarlóvá-fogyott
Hold az égen: látszik bár,
már alig láttat…

Lustácskán ring az
őszi bokor – harmatcsepp
se hull le róla…

Partra a hullám
egy kedvvel sodor rózsás
kagylót és szirmot.

Fáradt rizshántó
gyerek két mozdulat közt
fölnéz a Holdra.

Holt Szülém deres
tincse! hogy’ nem olvaszt el
tenyerem, könnyem?

Mint vén fatörzsön
friss vágás felülete:
olyan most a Hold.

Úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-
őszi estén, itt.

Vak éjben ezer-
éves cédrus s a vihar
kél nászi táncra!

Maga a magány 
ül a fali kalitkán
– s benne? tücsök csak.

Gyöngének látszó
kis virág: zápor szüntén
peckesen állong!

Hajnali teát
s harmatot együtt szürcsöl
egy virág s egy pap.

Vén Remete és
Zsenge Szajhák: Hold és Lomb
közös éj mélyén.

Krizantémok közt
ácsorog egy cipője-
vesztett cipőtalp…

Szegfűnyarunknak
heve, illata: oda.
– Krizantémévszak.

Csak minap kezdtek
rügyezni az ágak – s ma
rozsdás már a lomb.

Híd gerendái
közt a páfrány újra-nő.
Mint égen a Hold.

Ősi kőkapun
nőtt gyom ördögkarmai
hajunkba kapnak…

Honnan istenek
távoztak, a Szent Kertet
fölveri a gaz.

Havat seperve
söprűt, havat feledek
– nincs, csak a seprés.

Tél. Magány. Béke.
Neked-dőlök, kopott, meg-
hitt ajtófélfám.

Vásár-vég! Most én,
koldus pap is vehetnék
füstölőpálcát…!

Jégcsapnyi hagymák
hideget sugároznak
szét a hidegbe.

Várom az első
zord záport, mely Valódi
Vándorrá avat…!

Mért engem: csaknem
mezítlent ver a vihar?
– vagy épp, hogy így jó…?

Hófehér szűzhó
üli a félig-vert híd
nyers gerendáit.

Borzongatóan
dobolgat a jégeső
fa-kalapkámon.

Riadok. Mécsem
alél. Olajért nyúlok
– ám az megdermedt.

Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg gyöngécskén:
hangja melegít…

Elhagyatott kert,
csenevész Hold, bágyadt kis
rovar-neszek. Tél.

Belepi a hó
az ősztől itt őszülő
borzas kalászkát…

Fürge kalmárok!
Eladó a fejfödőm:
hó-csík az éke!

Friss hó – és máris
oly sűrű, hogy terhétől
megbókol a lomb.

Hó! Hold! – efféle
dolgokon ujjongtam s lám:
elfogyott az év…

Sólyom suhant át
a szirtfok fölött: vele-
szárnyalt a szívem!

Megőrzött köldök-
zsinórom fogván: sírok.
– Holt anya. – Múlt év.

Csont-bőr szerzetes:
mint a tél fagya, mint a
szárított lazac.

Komolyabb bajom
nincs: hisz élek még – ha csak
tarlófűként is…!

Téli Rendtevés
Napja: ma magának is
ácsolhat az ács!

Én, a csellengő,
hófüggöny mögül nézem:
takarítanak…

Újabb év múlt – ám
nem kopott el lábbelim,
nem fogyott utam.

Téli virág. Nézd:
behavazza a mozsár
mellett a rizs-liszt.

Fösvény krizantém:
csöppet sem ejt földre a 
fagyos harmatból…

Kunyhóm elé holt
lombot szórt a téli szél
– jó lesz teának!

Jégeső pattog:
egykedvűen hallgatom
a vén tölgyfával.

Szénégetésre
való fát vágnak – mintha
vadonban élnénk!

Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked
egy nagy hólabdát!

Vad téli zápor
rontott a szerzetesre
– ernyője is sír…!

Keserves ízű
a jég is, ha patkány-mód
oltom a szomjam…

Korsómat a fagy
keze repesztgeti az
álmatlan éjben.

Hófehér virág,
hófehér ajtó s a hó:
tükrözik egymást.

Hóra-váró, víg-
részeg költők arcára
képzelt pihe hull!

Lombfosztó szélben
puffadt arcát védve, fut
egy beteg ember.

Melegebb háló-
ruhát öltök! (Azt hallom:
másutt havazik…)

Ideges vadlúd-
csapat csapong-zajong a<