Mori Oogai
A VADLÚD
Elbeszélések
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983
Fordította: Göncz Árpád, Hürkecz István, Teleki Erzsébet

TARTALOM

A vadlúd (Göncz Árpád fordítása)
Az utolsó mondat (Teleki Erzsébet fordítása)
Kacagó szerzetesek (Hürkecz István fordítása)
Utószó

A vadlúd
(GAN)

1 / Amit elmondok, az régen történt, de történetesen emlékszem rá, hogy 1880-ban, Meidzsi császár uralmának tizenharmadik évében. Az időpontra azért emlékszem ilyen pontosan, mert akkoriban pontosan a Tokiói Egyetem Vaskapujával átellenben, a Kamidzsóban, egy penzióban laktam, s mert az én szobám e történet hősének szobája mellett volt. Mikor a házban tűz ütött ki Meidzsi tizennegyedik évében, én is azok egyike voltam, akik a porig égett Kamidzsóban mindenüket elveszítették. S amit most meg akarok örökíteni, az, emlékszem, épp egy évvel a katasztrófa előtt játszódott le.

A Kamidzsó szinte valamennyi lakója orvostanhallgató volt, leszámítva azt a néhány beteget, aki az egyetem kórházába járt be kezelésre. Megfigyeltem, hogy az ilyesféle szállásokon mindig akad hangadó, valamelyik lakó, aki a pénze vagy az éles esze következtében tekintélyre tesz szert. Ha elmegy a folyosón a háziasszony szobája előtt, mindig szerét ejti, hogy szóba elegyedjék vele, amint ott ül szögletes faszénszenelője mellett. Néha leguggol vele szemben s el-elpletykál vele egy kicsit. Néha úgy tetszik, csak magára gondol, vendégeket hív a szobájába egy pohár szakéra, s vesződséget okoz a háziasszonynak azzal, hogy külön főzet vele valamit, pedig tesz róla, hogy pótkeresethez jusson a fáradságáért. Az ilyen ember többnyire kivívja a mások becsülését, s neki viszont megvan ebből az az előnye, hogy a maga kedvére él a házban.

A szomszédomnak szintén megvolt a tekintélye a Kamidzsóban, de őt nem ilyen fából faragták.

Ez az ember, egy Okada nevű diák, egy évvel járt alattam, tehát nem sok hiányzott neki ahhoz, hogy végezzen. Hogy Okada jellemét megmagyarázzam, mindenekelőtt szembetűnő megjelenéséről kell szólnom. Ezen igazában azt értem, hogy Okada módfelett csinos volt. Nem mintha sápadt lett volna, finoman törékeny és nyúlánk. Sőt, inkább keménykötésű, s az arcszíne egészséges. Az életben alig találkoztam még ilyen arccal. Ha már muszáj összehasonlításba bocsátkoznom, némileg a fiatal Kavakami Bidzanra, az íróra hasonlított, akit csak azután ismertem meg, hogy e história lejátszódott, s aki teljesen elszegényedett és nyomorban halt meg. Okada akkoriban evezősbajnok volt, testi erejét tekintve messze felülmúlta Kavakamit.

Egy kellemes arc netán hatással lehet másokra, de egy penzióban egymaga még nem a tekintély forrása. Ahhoz a magatartásnak is hozzá kell járulnia, s kétlem, hogy sok diák élt volna olyan kiegyensúlyozott életet, mint Okada. Nem volt könyvmoly, aki minden félévben vadul megdolgozik az osztályzatokért, s ráhajt az ösztöndíjra. Csak annyit dolgozott, amennyit kellett, rangsorban az évfolyam közepe táján állt, soha lejjebb. S a szabad idejében mindig lazított. Vacsora után elment járni egyet, de még tíz előtt holtbiztos hazaért. Vasárnaponként evezett vagy hosszú gyalogtúrákat tett. Eltekintve az olyan időszakoktól, mikor egy-egy verseny előtt Mukódzsimában együtt lakott azokkal, akikkel egy hajóban evezett, vagy mikor nyári vakációra hazautazott vidékre, a szomszéd szoba gazdája mindig ugyanabban az időben tartózkodott a szobájában vagy házon kívül. Nemegyszer megesett, hogy valamelyik lakó, ha délben elfelejtette az óráját az ágyúlövéshez igazítani, benézett Okada szobájába, hogy megtudja, mennyi az idő. Néha még a Kamidzsó hivatalos óráját is Okadához igazították. Minél inkább figyeltük, annál erősebbé vált a meggyőződésünk, hogy Okada megbízható ember. Nem járt kedvében a háziasszonynak, alig költött valamire a lakbérén és kosztján felül, az mégis sokszor dicsérgette. Mondanom sem kell, hogy főként azért viselkedett így, mert Okada rendszeresen fizetett.

- Nézzék csak Okada urat! - mondogatta.

De, hogy szavának elébe vágjon, egyik-másik diák megjegyezte:

- Nos, nem lehetünk mind olyanok, mint ő.

Még mielőtt bárki rádöbbent volna, Okada vált a mintalakóvá.

Napi sétái mindig ugyanarra vezettek. Lement a Muendzakának nevezett magányos domboldalon, s végig a Sinobadzu-tó északi partján, ahol beleömlött az Aiszome-patak, amelynek oly sötét volt a vize, mint a feketére festett fogsor. Majd fölballagott a dombra az Ueno-parkban. Aztán le Hirokódzsiba, ahol nevezetes vendéglők sorakoztak, a Macugen, a Gannabe és a többi, befordult a keskeny, zsúfolt, csupa élet Nakacsóra, átvágott a Jusima-szentély udvarán, s miután elment a borongós Karatacsi-templom előtt, már visszafelé tartott a Kamidzsóba. De olykor megesett, hogy módosított valamit az útvonal valamelyik szakaszán, teszem azt jobbra fordult a Nakacsó végén, hogy a Muendzaka csöndjében és magányában érkezzék vissza a szobájába.

Volt egy másik útvonala is. Néha átvágott az egyetem területén és a Vörös-kapuhoz ért ki; mivel a Vaskaput korán bezárták, az orvosi kar kórházának betegei a hátsó kaput használták. Ilyenkor átment a Vörös-kapun, a Hongó-dóri mentén folytatta az útját, amíg egy bolthoz nem ért, ahol mindig álldogáltak néhányan, s figyelték azoknak a bolondozását, akik odabent a kölest törték. Majd a sétája folytatásaként betért a Kanda-szentély kertjébe. Miután átvágott a Megane-hídon, ami akkoriban még újnak számított, egy darabig a folyóparti utcán ment tovább, amelynek csak az egyik oldalán álltak házak. Visszaútján meg betért az Onarimicsi nyugati oldalán húzódó keskeny mellékutcák valamelyikére, hogy végül a Karatacsi-templom homlokzata előtt lyukadjon ki. Ez volt a másik útvonala. Másfelé ritkán ment.

E kiruccanásain Okada nemigen művelt egyebet, mint hogy hébe-hóba elböngészgetett valamelyik antikvár könyvesboltban. A sok közül ma már kettő-három ha megvan. Az Onarimicsin a boltok ugyanazok, azóta is alig változtak, s ma is árusítanak, de a Janagiharán mind bezártak, a Hongó-dórin pedig a boltok helye is, tulajdonosa is megváltozott. E sétáin Okada, azután, hogy a Vörös-kaput elhagyta, szinte soha nem fordult be jobbra, mert itt a legtöbb utca annyira elkeskenyedett, hogy az már-már bosszantó. S ráadásul akkoriban arrafelé csak egyetlen antikvárius akadt.

Okada azért tért be az ilyen üzletekbe, mert a mai divatos kifejezéssel élve, volt irodalmi ízlése. Akkortájt még nem jelentek meg az új iskolához tartozó regények és darabok; ami a lírát illeti, még nem született meg sem Siki haiku-ja, sem Tekkan vaká-ja^[1], így hát mindenki olyasféle folyóiratokat olvasott, mint a Kagecu Sinsi, amely először közölt nyugati regényt japán fordításban. Okada érdeklődéssel olvasta az új kornak a klasszikus kínai irodalom stílusában megírt eseményeit. Irodalmi ízlése eddig terjedt.

Minthogy soha nem voltam különösen barátkozó természetű, ha okom nem volt rá, még szóba sem elegyedtem azokkal a diákokkal, akikkel ugyancsak gyakran találkoztam az egyetemkertben. Ami a penzió diáklakóit illeti, ritkán billentettem meg a kalapomat üdvözlésül. De Okada iránt majdhogynem barátságot éreztem, hála a könyvesboltoknak. Ha sétálni mentem, útirány dolgában nem voltam olyan merev, mint Okada, s minthogy erős volt a lábam, hagytam, hadd vigyen el Hongón át Sitajába és Kandába, s útközben minden antikváriusnál megálltam. Ilyenkor gyakran megesett, hogy odabenn Okadával akadtam össze.

Nem tudom, melyikünk szólította meg a másikat, de arra, hogy melyek voltak a közöttünk elhangzott első szavak, pontosan emlékszem: - Megint régi könyvek közt találkozunk!

Így kezdődött a barátságunk.

Akkoriban akadtunk rá a Kanda-szentély előtt, a domb lábánál, a sarkon egy boltra, ahol könyvet árusítottak. A polcon egyszer ráleltem egy régi kiadású Csin Ping Mej-re^[2], s megkérdeztem a boltost, mennyiért adja.

- Hét jen.

- Ötöt adok érte - mondtam.

- Okada az imént hatot ígért.

Minthogy volt nálam elég pénz, megadtam, amit kért.

De mikor pár napra rá Okadával találkoztam, azt mondta:

- Önző voltál; tudod, hogy én találtam rá a Csin Ping Mej-re.

- A boltos azt mondta, alkudtál rá, de nem tudtatok megegyezni. Ha annyira kívánod, tőlem megveheted.

- Minek? Szomszédok vagyunk, kölcsön is kérhetem, ha elolvastad.

Ráálltam.

Okadával, bár eddig is szomszédok voltunk, de még csak nem is ismertük egymást, ettől kezdve gyakran be-benéztünk egymás szobájába.

2 / Az Ivaszaki-kastély már abban az időben is, amelyről írok, ott állt, ahol ma, a Muendzaka déli oldalán, bár akkoriban még nem kerítette a jelenlegi magas vályogfal. Abban az időben még csak egy rút kőfalat húztak fel körébe, és a mohos kövek közén páfrány és zsurló nőtt. Még ma sem tudom, hogy a kerítésen belül a talaj dimbes-dombos vagy sík, mert a kastélyban sose jártam. Egy biztos, akkoriban sűrű és elvadult ciheres nőtte be, az utcáról ráláttunk a fák tövére, a füvet sem vágták körülöttük szinte soha.

A domb északi lejtőjén kicsinyke házak épültek, csoportosan, közülük a legjobbikat deszkakerítés vette körül. Ami a boltokat illeti, mindössze kettő volt, az egyik konyhafelszerelést, a másik dohányt árult. A lakóházak közül az arra járók számára a legvonzóbb egy varróiskola volt, az ablakán szorgosan dolgozó fiatal nőkre lehetett belátni. Ha szép idő járta, az ablakok nyitva álltak, s mikor a diákok elmentek a ház előtt, a lányok, akiknek be nem állt a szájuk, fölemelték a fejüket, s kinéztek az utcára. Aztán kacarásztak, csiviteltek tovább. E ház szomszédságában egy lakóház állt, mindig tisztára volt súrolva az ajtaja, s gránitjárdája, gyakran láttam, esténként vízzel volt felöntözve. Hideg időben behúzták tolóajtait, melegben pedig le voltak eresztve bambuszfüggönyei. E ház mindig feltűnően csöndesnek tetszett, a szomszéd ház zajához képest kiváltképpen.

Annak az évnek szeptembere táján, mikor e történet játszódik, Okada, vidéki otthonából visszatérvén, vacsora után szokásos esti sétájára indult, elhaladt a régi épület mellett, amely azelőtt Kaga tartomány urának palotája volt, most ideiglenesen ott helyezték el a bonctermet, s ahogy lement a Muendzakán, véletlenül összetalálkozott egy nővel, s látta, hogy az a közfürdőből jövet betér a varróiskola szomszédságában a magányos házba. Már őszre járt, az embereknek kevesebb alkalmuk nyílt rá, hogy a hőség elől, megkönnyebbülésül, kiüljenek a házuk elé, így hát kihalt volt a domboldal. A nő, aki vele egyidőben ért a néma ház bejáratához, épp az ajtót próbálta kinyitni, de meghallotta Okada facipőinek kopogását, abbahagyta, s hátranézett. Egymásra bámultak.

Okadát nem bűvölte el a kimonós nő, aki jobb kezét az ajtón tartotta, baljában meg bambuszkosárka, s benne a mosdószerei. De azt észrevette, hogy haját frissen fésülték a páfrányfenyőlevelek mintájára, s oldalsó hullámai oly áttetszően vékonyak, mint a kabóca szárnya. Látta, hogy arca tojásdad s valahogy magányosságot tükröz, orra éles, homloka, arca nyílt benyomást kelt, bár nehéz pontosan megmondani, mitől. Minthogy az egész nem volt több pillanatnyi benyomásnál, mire a domb aljába ért, tökéletesen meg is feledkezett róla.

De vagy két napra rá megint csak ugyanarra ment, s mikor a lécrácsos ajtajú ház közelébe ért, rápillantott, s egyszerre eszébe jutott a közfürdőből hazafelé tartó idegen nő. Ránézett a kiugró zárt erkélyre, a függőlegesen rászegezett bambusznád rácsra, amit két, indával hozzáerősített vékony léc tartott össze. Az ablakfüggöny vagy arasznyira nyitva állt, s Okada egy cserép virágra látott. Miközben mindeme részletet figyelmesebben szemügyre vette, némileg lassított a léptein, így hát beletelt egy kis időbe, amíg a ház elé ért.

A virág fölött egyszerre egy fehér arc tűnt föl a háttérben, ahol addig nem volt más, csak szürke sötétség. S ráadásul az arc rámosolygott.

Ettől kezdve, ha Okada sétálni ment, s útja történetesen a ház előtt vezetett el, ritkán esett meg, hogy ne látta volna a fehér arcot. Néha betört még a képzeletébe is, s ott egyre többet engedett meg magának, mint amennyi illik. Okada már azon töprengett, vajon várja-e, hogy ő arra menjen, vagy csak kinéz, közömbösen, s véletlenül pillantja őt meg. Megpróbálta fölidézni az azt megelőző napokat, hogy a nőt először látta, s igyekezett visszaemlékezni, kinézett-e egyszer is az ablakon vagy sem, de semmi más emléke nem volt, csak hogy e ház a zajos varróiskolával szemközt mindig kihaltnak látszott, s hogy a ház tája mindig tisztára volt söpörve. Csak el kellett gondolkodnia, miféle ember is élhet itt, mondta magában, de még ebben sem volt biztos. Az volt a benyomása, hogy a rács mindig zárva van, s hogy még nagyobb legyen mögötte a csönd, a bambuszfüggöny is leeresztve. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a nő talán az utóbbi időkben nézeget csak ki, s azért nyit ablakot, mert várja, hogy ő arra menjen.

Valahányszor arra ment, mindig egymásra néztek, s Okada, minél többet törte a fejét a történteken, annál inkább úgy érezte, hogy "a nő az ablakban" jó barátja. Egy este, két héttel utóbb, ahogy arra ment, önkéntelenül megemelte a sapkáját és meghajolt. A sápadt fehér arc elpirult, s magányos mosolya fölragyogott. Ettől kezdve Okada, ha arra ment, mindig meghajolt a nő előtt.

3 / Okadát, mert hogy annyira csodálta Csang Csao régi, romantikus kínai meséit, és betéve tudta a nagy vaspöröllyel verekedő hős történetét, érdekelték a katonás sportok, de alkalma nem lévén, hogy gyakorolja őket, hiába vágyakozott rájuk. Ám meglehet, hogy ez magyarázza érdeklődését az evezés iránt, amit már néhány esztendeje űzött. Olyan lelkesedéssel és akkora sikerrel, hogy bajnokságig vitte. Nyilvánvaló, hogy e tevékenysége a hadi mesterségek gyakorlására irányuló vágyának megnyilvánulása volt.

E romantikus mesék egyik nőalakja is vonzotta Okadát: Hsziao Csing, akinek az életénél is fontosabb volt a szépség, olyannyira, hogy még akkor is a szépítkezésnek adta át magát, amikor - hogy újdonsült kifejezéssel éljünk - a halál angyala várakozott ajtaja előtt. Okada úgy érezte, a nőnek csupán szép tárgynak kell lennie, szeretetre méltó valaminek, olyan lénynek, aki megőrzi szépségét, kedvességét, bármilyen körülmények közé kerül is. Okada valószínűleg maga sem tudta, hogyan tette magáévá ezt az érzést, részben szokott olvasmánya, a régi, romantikus kínai szerelmi költészet, részben a kínai Ming- és Csing-dinasztia úgynevezett bölcseinek érzelmes és a sors megmásíthatatlanságát valló prózai művei hatására.

Bár hosszú idő telt el azóta, hogy Okada mindig meghajolt a nő előtt ott az ablakban, kiléte után nem kutatott. Abból, ahogy a házban fölbukkant, s ahogy öltözködött, sejtette, hogy valakinek a szeretője lehet. De ez nem zavarta. Még a nevét sem tudta, és semmit nem tett azért, hogy megtudja. Mindössze a névtáblát szerette volna megnézni a házon, de nem volt képes rávenni magát, hogy a nő jelenlétében tegye meg. Máskor meg, mikor az nem volt ott, a szomszédok és a járókelők miatt habozott, így hát nem nézte meg az írásjegyeket a kis fatáblán az eresz árnyékában.

4 / Ámbár az események, amelyek Okadát e történet hősévé tették, azelőtt játszódtak le, hogy megismertem volna az ablakbéli nő előéletét, helyénvaló, hogy itt röviden körvonalazzam.

A történet arra az időre nyúlik vissza, mikor az egyetem orvosi kara még Sitajában volt, és Tódó nagyúr egykori kastélyának őrházát alakították át diákszállóvá. A ház karvastagságú függőleges farudakkal rácsozott ablakai egymástól jókora távolságban nyíltak a szürke csempével sakktábla módjára kirakott falon. Ha szabad azt mondanom, bár szégyellem, hogy ilyen hasonlattal élek, a diákok úgy laktak ott, mint megannyi vadállat. Manapság persze nem lát már az ember ilyen ablakokat, legfeljebb a császári palota bástyatornyain, s még az Ueno-park állatkertjének oroszlán- és tigrisketrecein is karcsúbbak a rácsok, mint ezek.

A diákszállóban cselédek is voltak, akiket a diákok megbízhattak ezzel-azzal. A fehér vászon apródövet és vászon hakama-nadrágot viselő diákok rendszerint édességet hozattak velük: jókan-csemegét vagy kanpetó-cukorkát rendeltek, de valójában jókan-csemegén sült édesburgonyát, kanpetó-cukorkán pedig pirított babot értettek. Egy-egy ilyen útért a cseléd két szen-t kapott. Egyiküket Szuedzónak hívták. A többieknek mindig borostás volt az álluk, és bambán tátották el a szájukat, de ez a Szuedzó becsukta a száját, s rendszeresen borotválkozott. A többiek mocskos nyersvászonban jártak; Szuedzó mindig takaros volt, s olykor mintás pamutruhában jött be dolgozni.

Nem tudom, kitől és mikor, de hallottam, hogy Szuedzó pénzt kölcsönzött a megszorult diákoknak. Persze, egyszerre legfeljebb ha ötven szent vagy egy jent. De a diákok adóssága lassan öt vagy tíz jent is kitett, s Szuedzó elismervényt íratott velük, s ha a félév végén sem fizettek, megújította, így lassanként igazi, hivatásos uzsorás vált belőle. Fogalmam sincs, honnét szerzett tőkét hozzá. Az biztos, hogy nem a két szenekből, amit a diákok megbízatásaiért kapott. Bár semmi sem lehetetlen, ha az ember minden erejét egy célra összpontosítja.

Akárhogy is, mikor az orvosi kar átköltözött Sitajából Hongóba, Szuedzó nem volt már cseléd, de Ike-no-hatán épített új házát szép számmal és szakadatlanul látogatták a meggondolatlan diákemberek.

Mikor az egyetem alkalmazásába lépett, már harmincéves volt; szegény ember, s feleségét, gyermekét kellett eltartania. De mióta a pénzkölcsönzéssel tisztességes vagyonra tett szert és beköltözött új házába, elégedetlenkedni kezdett a feleségével, aki csúf volt és házsártos.

Ekkor jutott eszébe egy bizonyos nő, akit gyakran látott, mikor még a Neribeicsó mögötti házából járt be az egyetemre egy keskeny sikátoron. Volt ott egy sötét ház, szennyvízlefolyójának deszkái közül néhány mindig törött, tolóajtainak fele évhosszat csukva. Éjszaka, ha arra ment valaki, a ház előtt oldalaznia kellett, mert egy kerekes árusítóbódét állítottak be az eresze alá.

Szuedzó figyelmét mindenekelőtt a bentről kihallatszó szamiszen-muzsika vonta a házra. Majd azt is megtudta, hogy a hangszeren egy tizenhat-tizenhét éves bájos leányzó játszik. Takaros kimonója nagyon is különbözött a ház elhanyagolt küllemétől.

Ha a lány történetesen kint állt az ajtóban, nyomban visszament a sötét házba, amint meglátta, hogy valaki közeledik. Szuedzó, a rá jellemző éberséggel, anélkül, hogy behatóbban nyomozott volna, megtudta, hogy lányt Otamának hívják, s hogy kettesben él az apjával, aki a kerekes bódéban ragacsos cukorfigurákat árusít.

Majd egyszerre megváltozott a ház a sikátorban. A kerekes bódé eltűnt állandó helyéről, az eresz alól. A házba meg a tájára, mely addig ugyancsak szerény volt, mintha betört volna az, amit akkoriban divat volt "civilizáció"-nak hívni; újak kerültek a megvetemedett és törött deszkák helyébe a szennyvízlefolyó fölé, s új rácsos ajtó a bejáratra.

Szuedzó egyszer egy pár nyugati cipőt is látott az ajtóban. Nem sokkal ezután új névtábla jelent meg a házon, rajta egy rendőr neve. Szuedzó, miközben a szomszédos utcákban vásárolgatott, s látszólag még csak nem is érdeklődött utána, megtudta, hogy az öreg cukorkaárus vőt szerzett a házba: a rendőr volt az, akinek a névtáblán a nevét látta.

Az öregembernek, mert jobban szerette a lányát, mint a szeme fényét, olyan érzés volt odaadnia Otamát a rémítő külsejű rendőrnek, mintha egy nagy orrú, veres szörnyeteg ragadná el tőle. Otama apja félt a kínos helyzettől, amibe egy ilyen félelmetes vő betörése hozná, s miután a kérővel találkozott, több bizalmasától is tanácsot kért, de egyikük sem javallta, hogy utasítsa el az ajánlatot.

Volt, aki azt mondta:

- Lám, én megmondtam, nem? Mikor abban fáradoztam, hogy összehozzak a lánya számára egy jó partit, kicsinyeskedett, s azt mondta, képtelen lenne megválni az egyetlen gyermekétől, most meg az a vége, hogy a vő költözik magához, s nem mondhat neki nemet!

A másik meg fenyegetően kijelentette:

- Ha nem állja azt az embert, más megoldás nincs, mint hogy költözzék el hazulról messzire, minthogy azonban rendőr a kérő, úgyis megtalálja, és megismétli a leánykérést. Ez elől hiába szökik.

Egy asszony, akinek az volt a híre, hogy helyén van az esze, állítólag azt mondta az öregembernek:

- Hát nem megmondtam, hogy adja el a lányt egy gésa-házba, hisz olyan csinos, és a szamiszen-tanára igen dicséri. Egy nőtlen rendőr megteheti, hogy ajtóról ajtóra jár, s ha egy szép arcra akad, magával viszi, akár tetszik, akár nem. Mást nem tehet, mint hogy igyekszik javára fordítani a balszerencsét, ha már épp egy ilyen ember bolondult bele a lányába.

Alig három hónappal azután, hogy Szuedzónak fülébe jutott e szóbeszéd, egy reggel azt vette észre, hogy az öreg cukorkaárus háza le van zárva, s az ajtaján hirdetés, hogy a ház kiadó. Majd, vásárlás közben, jobban odafigyelt az emberek beszélgetésére, s hallotta, hogy a rendőrnek a szülőhelyén felesége, gyermekei voltak, ezek egy szép napon váratlanul beállítottak, kitört a csetepaté, és Otama elmenekült a házból. A lányt az egyik szomszéd, a veszekedés fültanúja, tartotta vissza tőle, hogy el ne kövessen valami ostobaságot. Az öregember barátai közül egy sem értett a jogi kérdésekhez, így hát az öregnek eszébe se jutott, hogy utánanézzen, bejegyezték-e törvényesen a házasságot, s mikor a veje azt mondta, mindent elintézett, és a házasság jogilag teljesen rendben van, az öregnek semmi gyanúja nem támadt, és nem is tartott semmitől.

A Macunakacsó környékén egy Kitadzumi nevű fűszeresnek volt egy sápadt, kerek arcú lánya, akit a diákok állatlannak csúfoltak.

- Igazán sajnálom Tá-csant, becsületes nő, és teljesen megbízott a rendőrben, az meg azt mondta neki, csak lakóhelyet keresett - mondta a lány Szuedzónak.

A fűszeres megsimogatta kurtára nyírt haját, s a szavába vágott:

- Én az öreget is sajnálom. Elköltözött, mert nem bírt a szomszédok szemébe nézni, s mert képtelen volt itt úgy élni, mint azelőtt. De most is ugyanott árusítja a cukorkát, mint régen, mondván, hogy olyan helyt, ahol nincsenek gyerekek, akik vásárolnak tőle, ő nem tud megélni. Nemrégiben eladta a bódéját, de most visszavásárolta az ócskástól, megmagyarázta neki, mi a helyzet. Azt hiszem, komoly anyagi nehézségei voltak a költözködés meg más egyebek miatt. - Mintha az öregember kis ideig az álmok világában élt volna, amíg elengedve magát, gondtalan nyugalomban társalkodott a rendőrrel, aki itta a szakét, és úgy viselkedett, mint egy isten, miközben felesége és gyermekei vidéken éheztek.

A cukorkaárus lánya ezután kiesett Szuedzó agyából, ám amikor megtollasodott, s többre is szert tudott tenni abból, amire vágyott, történetesen megint eszébe jutott a lány.

Szuedzónak már sok ismerőse volt, aki leste az utasításait, most velük kerestette az öreg cukorkaárust, s végül rá is lelt nyomorúságos szállására egy színház mögött, a riksaszín szomszédságában. Azt is megtudta, hogy a lánya még nem ment új rá férjhez. Így hát Szuedzó elküldött hozzá egy asszonyt, hogy tapogatóddzék, és közvetítse egy gazdag kereskedő ajánlatát, aki hajlandó a leányát megvenni szeretőül. Hiába, hogy Otama kezdetben nemet mondott, a vénasszony a szelíd és tétova lánynak újra meg újra eszébe idézte, hogy apjának a megállapodásból mennyi előnye származnék, s a tárgyalások végül is odáig jutottak, hogy a felek megegyeztek: találkozni fognak a Macugen étteremben.

5 / Mielőtt Szuedzó életében fölbukkant volna ez az új érdeklődés, minden gondolata a diákokra összpontosult, a nekik nyújtott kölcsönökre, a törlesztésükre, de amint rátalált Otamára és az apjára, nyomban nekifogott, hogy olyan házat keressen a szomszédságban, ahová a szeretőjét beköltöztetheti. Nem tudta, sikerrel jár-e vagy sem, de mindent elkövetett, hogy a tervet, amelynek valóra váltására megtette az első lépéseket, végrehajtsa. A sok ház közül, amelyet megnézett, kettő nyerte meg a tetszését. Az egyik ugyanabban az utcában volt, ahol az övé, félúton tőszomszédjának, a híres Fukucsinak a háza és a Rengjókuan étterem között, ahol a környéken a legjobb metéltet főzték. A ház, amely rögtön megtetszett neki, mert valamivel beljebb állt, mint az út széle, nem volt messze a Sinobadzu-tótól, bambuszkerítés vette körül, s egy sűrű mandulafenyő és néhány ciprus nőtt a kertjében.

A másik, a Muendzaka közepén, kisebb volt. Semmiféle kiírást nem talált az ajtón, mikor odament, de hallomásból tudta, hogy a ház eladó. Szinte be sem lépett még, máris fölfedezte a szomszédban a szorgos fiatal nőket s a zajt, ami onnét áthallatszik. - Ez nem tetszik - mondta magában, de ahogy jobban megnézte a házat belülről, akarva-akaratlanul méltányolnia kellett az épületfa minőségét. Tudta, hogy a korábbi lakó, egy gazdag kereskedő, aki nemrég halt meg, nagy gonddal építtette a házat, mert ott akart élni, ha nyugalomba vonul. A ház előkertjével és gránit kapubálványával, kényelmes volt, takaros és igen-igen ízléses.

Egy éjjel, ágyában fekve, Szuedzó a két házról töprengett. Felesége, aki gyermekét próbálta álomba ringatni, végül is maga szundított el. Az asszony horkolt, szája nyitva.

Szuedzó többnyire nehezen aludt el, csak hevert álmatlanul, s törte a fejét, hogyan is kamatoztathatná jobban a kölcsönöket. Feleségének egy szó panasza nem volt e szokása ellen, s őt többnyire jóval előbb nyomta el az álom, mint férjét.

Szuedzó újra rápillantott. "Ez női arc? - gondolta. - Kétlem. Otama, az igen. Az ő arca női arc, csak épp hogy réges-rég nem láttam. Akkoriban még nőnek se lehetett mondani. Még alig nőtt ki a gyermekkorból. S már akkor... micsoda arca volt! Szelíd... igen. De akkor is volt benne valami elevenség. Csúnyább aligha lett, inkább, azt kell hinnem, szebb. De szeretném látni, őt, e helyett itt."

Még egyszer lenézett a horkoló nőre. "Szegény ördög! - gondolta. - Csak alszik itt, és nem tud semmit. Azt hiszi, számolok, de mekkorát téved! Milyen ostoba, és mekkorát téved! Ha tudná..."

Rácsapott a lába szárára. "Micsoda? Már, szúnyog? Ez a baj ezzel a környékkel. Sok a rovar. Hamarosan föl kell raknunk a hálót. Az öreg nőstény ördögöt hadd egyék meg elevenen, de nekem a gyerekekre is gondolnom kell."

Gondolatai megint csak visszatértek a ház kérdésére, de egy óra is elmúlt, mire sikerült döntenie. Mert igaz ugyan, hogy jobban kedvére volna az ike-no-hatai ház a kilátása miatt, de mi szüksége kilátásra, hisz elég neki, ha kinéz az ablakon, ahol most lakik. Mellette szól az is, hogy olcsó a bére. Ez igaz, de nem szabad elfelejteni, hogy egy bérházzal kapcsolatban sok más kiadás felmerül. S ráadásul túlságosan szem előtt van. Magára vonná a figyelmet. Tegyük fel, hogy egy nap, gondatlanságból, nyitva felejti az ablakot? Szinte látta, hogy az öreg nőstény ördög a kisfiúval és kislánnyal a piacról hazafelé tart. Látta, hogy benéznek az ablakon, s őt ott lelik Otamával. Tartozik vele az ördögnek!

Ha a muendzakai házra gondolt, azt kissé komornak érezte, de ami mellette szólt, a lényeg, hogy kiesik az útból ott a domboldalon, ahová, úgy látszik, csak a diákok vetődtek el néhanapján. De nem volt ínyére, hogy ennyi pénzt öljön a házba. "Persze... az az épületfa... S ha bebiztosítja, végül visszaszerezheti, amit kezdetben kifizetett rá. - Akkor hát legyen. Ez az! - mondta magában. - Megveszem. Azt is, meg őt is."

Most különösen örült az egésznek. A jövő egyszerre valóságosnak tetszett, szinte látta magát a diadal estéjén, amint gondosan megfürdik, kiöltözik, s kiagyal valami ürügyet, amivel aznap éjjel magára hagyhatja a feleségét. Látta, hogy elrohan hazulról. Hogy szabad. Majdhogynem ott volt a Muendzakán. Látta a lámpát, s töprengett, milyen is lesz az, ha végigmegy a járdán és benyit. Mily én sugárzóan szép lesz Otama arca! Szegény Otama! Már vár rá, ölében cicával vagy kiskutyával - persze, készen, hogy köszöntse őt -, és persze az arca is kikészítve. Ő majd pompás kimonóba öltözteti, megad neki mindent, amit csak kíván erre az alkalomra. De egy pillanatra megfékezte magát. Bolondot azért nem csinál magából. Esztelenül nem fogja szórni a pénzét. Neki megvan a kapcsolata a zálogházakhoz. Micsoda ostobaság úgy pazarolni, mint némelyek, mint teszem azt Fukucsi. Szuedzó egyszerre ott látta maga előtt hírneves szomszédját, Fukucsit, amint a nyílt utcán parádézik, sarkában a drága gésáival. A diákok látták az írót, és irigykedtek rá, de Szuedzó tudta, hogy ez a világfi valójában vékonypénzű. Állítólag értelmes ember, író. De valóban az-e? Ha egy írnok művel ilyen komisz tréfákat a tollával, mint Fukucsi, kirúgják.

Szuedzó gondolatai visszatévedtek Otamára, s egyszerre eszébe jutott, hogy zenélni is tud, szamiszenen játszik. Vajon elgyönyörködteti-e, húrokat pengetve, valami meghitt dallammal? Nem, sok volna ennyit kívánnia tőle, hiszen fiatal, tapasztalatlan, csak egy rendőrnek volt ideig-óráig a felesége. És félt a szégyenlősségétől is, félt, hogy majd azt mondja aznap este:

- Nem játszom. Úgyis csak kinevetnél. - Szégyenlős lesz, mindenben, mindegy, hogy mi az; lehet, hogy a legfontosabb pillanatban majd elpirul és idegeskedik.

Szuedzó képzelete hol erre, hol arra kalandozott el. Feszültsége egyre fokozódott, mígnem a képek szilánkokra törtek, s már nem látott mást, csak villódzó fehér bőrt, és suttogó hangok töltötték be a fülét.

Felesége ott horkolt mellette, s ő jóleső álomba zuhant.

6 / Szuedzó ünnepélyes szertartásnak képzelte el közelgő találkozását jövendőbeli szeretőjével.

Gyakran halljuk, hogy a fukar ember mind kicsinyes, márpedig akiknek sikerült vagyont összekuporgatniuk, korántsem viselkednek mind egyformán. Meglehet, nagy általánosságban ügyelnek az olyan apróságokra, hogy felébe szakítsák a klozett-papírt, vagy a levelezőlapot olyan apró betűkkel írják tele, hogy azt mikroszkóp nélkül lehetetlen kibetűzni. A legpénzsóvárabb emberek közül némelyek az élet minden vonatkozásában garasosak, mások azonban megajándékozzák magukat egy-egy lélegzetvételnyi friss levegővel, hagynak egy-egy rést egyébként szorosra kötött pénzes zsákjukon. A fösvények, akikről korábban regényekben olvastunk, vagy akiket a színpadon láttunk, mind tökéletesen azok voltak. De akikkel az életben találkozunk, nem ilyenek. Épp a legfukarabbak közül nem egy a nőknek nyitja tágra a pénzes zacskója száját, mások meg mérhetetlenül sokat megzabálnak.

Utaltam már rá, hogy Szuedzó öltözködni szeretett szenvedélyesen. Már az egyetem szolgálatában töltött nehéz napjaiban is teljesen átalakult egy-egy ünnepnapon, hétköznapi ócska vászonruháját takaros kimonóra cserélte át. Ilyenkor jól öltözött, sikeres üzletembert formázott, s nem kollégiumi cselédet. Ez volt az öröme, néha drága tafotába öltözött, s a diákok, ha véletlenül összetalálkoztak vele és megismerték, döbbenten bámultak utána.

A ruha volt Szuedzó egyetlen szenvedélye. Nem állt össze gésákkal vagy prostituáltakkal, s elképzelhetetlen volt, hogy egy éjszakát valami ivóban szaké mellett töltsön. Az ő szemében még a Rengjókuanban egyedül elköltött egy tál metélt is fényűzésnek számított, s csak a legutóbbi időben jutott el odáig, hogy feleségével és a gyerekeivel is megossza e lakomát. Feleségét nem vitte el sehova, mert nem engedte, hogy olyan kimonót vegyen magának, ami az ő drága kimonójához illett volna. Ha az asszony megkívánt valami drága holmit, megtagadta tőle.

- Ne beszélj ostobaságot - mondta. - Más vagy te, és más vagyok én. Én kénytelen vagyok így öltözködni, azok miatt, akikkel érintkezem.

Mikor Szuedzó kölcsönei már jó sok pénzt hoztak, rászokott, hogy házon kívül étkezzék. De e kiadást mindig azzal igazolta, hogy a barátaival járt el vendéglőbe, sohasem egyedül. De most, hogy úgy tervezte, Otamával a Macugen étteremben ismerkedik meg, szerette volna ezt különleges ünnepnappá, vidám és emlékezetes eseménnyé tenni. Ezért választotta épp azt a vendéglőt.

Ahogy a nagy nap közeledett, Szuedzó mind többet törte a fejét, hogyan is öltözzék Otama erre az alkalomra. Hajlandó bármennyit áldozni erre a célra, minthogy azonban az apáról is gondoskodnia kellett, nem tudott dönteni. Az öreg közbenjáró asszony bárhogy törte a fejét, nem talált megoldást, de az öregembert nem lehetett kihagyni a számításból, mert még megszakadnak a tárgyalások, és az egész dolog kútba esik.

Az öregember sokat beszélt a közbenjárónak egyetlen gyermekéről.

- Nem - mondta -, ő az egyetlen lányom. S feleség nélkül, magányosan éltem. Már harminc is elmúlt az asszony, mikor egyetlen gyermekünk megszületett. Az első és utolsó. Mikor az anyja meghalt gyermekágyban, úgy tartottam Otamát életben, hogy asszonyokhoz hordtam a szomszédságban. És ők megszoptatták. De volt más gondom is. Mikor Otama négyéves lett, megkapta a kanyarót, az edói járvány idején. Az orvos azt mondta, meghal, de én nem hittem el. Kikezeltem. Megmentettem az életét. Elhanyagoltam a boltomat, mindent, csak őrá vigyáztam. Micsoda esztendő volt! Azután, hogy Ii urat megölték, két évig szörnyűség szörnyűséget követett. Abban az évben lefejeztek Namamugiban valami nyugatiakat. A boltomat is elvesztettem. Már oda jutottam, nem is egyszer, hogy megölöm magam és Otamát is. De hogy is tudtam volna bántani? Csak látta volna akkoriban. Icipici keze volt, de hogy böködte vele a mellkasomat! És mosolygott rám azzal a hatalmas két szemével! Egyik napról a másikra éltünk, magam sem tudom, miből. Nem hiszem, hogy valaki is annyi mindenen ment volna keresztül, mint mi. Én már akkor sem voltam fiatal. Negyvenöt múltam, mikor ő megszületett, s amennyi gondom volt, biztos, hogy még öregebbnek látszottam. Egy barátom egyre a régi közmondást hajtogatta: "Ahol egy ember nem marad meg, kettő igen." Azt mondta, ismer egy özvegyasszonyt, aki férjet keres. S hogy ő összehoz vele. Ó, annak pénze is van! De hogy adhattam volna a gyerekemet bárkinek? Hogyan? Kereken nemet mondtam. Tudja, legszívesebben átkozódtam volna! Fogalma sincs, milyen az, ha az ember úgy érzi, becsapták! A szegénységtől ostoba vénemberré lettem. Tanúja voltam, hogy az a rendőr a játékszerévé teszi Otamát. Pedig nem rossz kislány, és mindig azt mondják, nagyon jó hozzám. Tudja, szívem szerint férjhez adnám egy rendes emberhez, annak a rendje és módja szerint. Ez az igazság. De kihez? Senki se hajlandó engem is elvenni vele együtt. Magamban mindig azt mondogatom: "Ne add el szeretőnek! Ne!" - De maga azt állítja, a gazdája rendes ember, tisztességes ember, és hogy meg lehet bízni benne? És úriember is? Tudja, nem szabad elfelejtenem, hogy Otama jövőre már húszéves. És hamarosan férjhez kell mennie. Azt mondják, a fiatal hajtást addig kell eladni, amíg el nem fonnyad. Megpróbálom elfogadni az ajánlatát. Tudja, nagyon kedves a szívemnek, akit el kéne adnom. Merthogy az egyetlen gyermekem. Másom sincs, akivel törődnék. Szeretnék azzal az úriemberrel személyesen találkozni!

Mikor a közbenjáró elismételte e szavakat Szuedzónak, az uzsorásnak csalódást okozott az öregember szándéka, hogy maga is jelen legyen, mikor a lánnyal megismerkednek. Szuedzó úgy tervezte, hogy a közbenjárót elküldi, amint az elhozta Otamát az étterembe. Minek oda bárki is, aki beleütheti az orrát az ő dolgába. De ha eljön az apa, micsoda szertartásos egy jelenet lesz az! Igaz, Szuedzó gondolkodása hajlott a szertartásosságra, de ez csupán önmagára terjedt ki, mintha ő eleve elismerést és dicséretet érdemelt volna, hogy összehozta e találkát, és megtette az első lépést titkolt szenvedélyének kielégítésére. Hisz lényeges, hogy ez az esemény négyszemközt játszódjék le. S az apa jelenléte gyökeresen megváltoztatná az ünnep színezetét.

Előzőleg a közbenjáró beszámolt neki:

- Hogy micsoda erényes két ember ez! Azon nyomban nemet mondtak. Nem akartak meghallgatni sem. De sikerült egyedül kapnom a lányt, s akkor a kötelességről beszéltem neki, a kötelességéről, amivel az apjának tartozik. "A keményen dolgozó apádnak - mondtam. - Aki már öreg ahhoz, hogy kenyeret keressen rád." Erre aztán végighallgatott. Bele is egyezett, annak a rendje és módja szerint. S rávette az apját is, hogy beleegyezzék!

Mikor Szuedzó ezt meghallotta, madarat lehetett volna fogatni vele, mert a lány gyöngédsége és engedelmessége, azé a lányé, akit magáévá akar tenni, csodálatot keltett benne. De mikor megtudta, hogy mindkettő a tisztesség pillére, elfogta az aggodalom, hogy e fontos találka majd úgy alakul, mintha vőlegény és após találkoznék. És arra gondolt, ha a szertartás netalán el talál csúszni ebbe az irányba, úgy fogja érezni magát, mintha egy sajtár jeges vizet zúdítanának túlhevült fejére.

De azt is tudta, hogy következetesnek kell lennie, tanúbizonyságot kell tennie a gazdagságáról és bőkezűségéről. Végül beleegyezett, hogy az apát is, lányát is megajándékozza a kellő öltözékkel. Mikor volt ideje hosszabban elgondolkodni a tettein, azzal vigasztalta magát: "Ha egyszer úgy is gondoskodnom kell az apáról azután, hogy lányát megkaptam, végül is csak azt teszem meg előre, amit utóbb úgyis meg kéne tennem."

Ilyen helyzetben az a szokás járja, hogy meghatározott összegű pénzt küldenek a másik félnek, hogy legyen miből fedeznie a költségeit. De Szuedzó a maga módján intézte a dolgot. Tudta, hogy mit illik fölvenni ily én alkalomra, így hát minden részletet megbeszélt a szabójával, s megrendelte nála a kellő kimonót az apának is, lányának is. S ugyanakkor elszalajtotta a közbenjárót Otamához, hogy megtudakolja a méreteit.

Szegények! Szuedzó agyafúrt garasosságát Otama és az apja nagyon jóindulatúan értelmezte: úgy vették, azért nem küld pénzt, mert tiszteli őket.

7 / Minthogy az Ueno tér közelében ritkán van tűz, s minthogy a Macugen étterem legjobb tudomásom szerint nem égett le, azt hiszem, bárki meglelheti a szobát, ahol a két fél találkozott.

- Valami kicsi és csöndes helyiséget szeretnék - mondta Szuedzó, mikor rendelését föladta, s a megadott napon a déli bejárattól egy egyenes folyosón át a bal felől nyíló hatgyékényes szobába vezették be.

Egyedül volt, s leült a párnára, háttal a benyílónak, amelyet egy ukijoe díszített kicsiny tekercsen, s egy váza, benne egyetlen ágacska jázmin. Körülnézett, a szokott gonddal, s mindent szemügyre vett.

Kint fakerítést látott, amely elzárta előle a kilátást a tóra. Talán emeleti szobát kellett volna foglaltatnia. De a fenti szobában az utcáról esetleg beláttak volna rájuk. Pár évre rá a tó környékét tönkretették, lóversenypályává alakították át, majd, a világ újabb, szokatlan átalakulásakor, kerékpár-versenypályává. A hosszú, keskeny földcsík a szoba és a kerítés közt kertnek szűk volt. Onnét, ahol ült, néhány császárfát látott, törzsük sima volt és tükörfényes, mintha olajos ronggyal fényesítették volna ki. Egy kőlámpáson s néhány, szabályos távközökben elültetett kis ciprusfán is megakadt a szeme. A forgalmas úton fehér porfelhőt kavart a járókelők lába, de itt benn, e békességes zugban, a szolgák vizet permeteztek a mohára, hogy zöldjét felfrissítsék.

Egy szobalány jött be, teát hozott, s füstölőt, hogy elhajtsa a szúnyogokat. Mindkettőt letette elébe és megkérdezte:

- És ételt mit parancsol?

- Majd megmondom, ha megjöttek a vendégeim - mondta, s elbocsátotta a lányt.

Magára maradván elővette a pipáját. Mikor bejött, túlságosan melegnek érezte a szobát, de egy idő múlva letette az elpiszkolódott legyezőt, amit a lánytól kapott, mert a folyosóról olykor-olykor becsapott a hűvös huzat, s halvány, de fölismerhető konyha- meg illemhelyszagot hozott magával.

Szuedzó nekidűlt a benyíló oszlopának, s nézte a sodródó füstöt. Az egykori Otamára gondolt, a csinos lányra, akit egy-egy futó pillanatra látott, mikor a házuk előtt elment. Csinos lány volt, igen, de még valósággal gyermek. Vajon miféle nő vált belőle? Hogy mutat majd az új kimonóban? Gyalázat, hogy az öreg is vele jön! Vajon meddig marad? S hazaküldheti-e, így vagy úgy, képes lesz-e megszabadulni tőle?

Szuedzó az álmodozásából egy szamiszen hangjára riadt fel, amit épp hangoltak a fölötte levő szobában.

Majd két-három személy lépteit hallotta a folyosóról.

- A vendégei - mondta a lány, ahogy egy pillanatra benézett az ajtón.

- Nohát! Lépjenek be! Csak semmi feszengés! A mi urunk nyíltszívű ember! - szólt a közbenjáró recsegős hangon, mint a tücsök.

Szuedzó fölállt, és sietve kiment a folyosóra. Egy hajlott hátú öregembert látott, habozva álldogált a sarokban, a falnál, s mögötte Otama. Ő nyugodtan állt, egy csöppet sem volt megrendülve, szeme érdeklődéssel fogadott be mindent. Szuedzó emlékezetébe belevillant a kedves arcú pufók kislány képe, de a nő, aki fölbukkant előtte, egészen más volt. Az idő megváltoztatta. Karcsú, kecses szépség. Ünnepi kontyba fésülte a haját, s nem volt kifestve, amint az ilyen alkalmakkor szokás. Szuedzó fölkészült rá, hogy tetszeni fog neki, de nem számított rá, hogy a nő olyan lesz, mint amilyen. Szeme végigkutatta és összegezte, amit látott. Más, mint képzelte, több, s épp ezért, szebb is. Otama szintén meg volt lepve. Előzőleg elhatározta, hogy nem bánja, milyen lesz a kereskedő. Eladja magát akárkinek, mindegy, hogy miféle ember. Az apjáért akármit megtesz. De most, hogy megpillantotta Szuedzó sötét arcvonásait, éles, de megnyerő tekintetét, elegáns, ám tartózkodóan ízléses kimonóját, pillanatnyi megkönnyebbülést érzett, mint aki reménytelen helyzetből menekül meg.

- Parancsoljon - mondta Szuedzó udvariasan az öregembernek.

Őt szólította először s tessékelte a szobába.

Majd Otamához fordult:

- Parancsoljon.

Miután apa és leánya belépett a szobába, Szuedzó a közbenjárót a folyosó egy félreeső zugába szólította, papirosba burkolt pénzt nyomott a kezébe, s valamit súgott neki. Az asszony elmosolyodott, többször is, elismerően, fogain látszottak a fekete festék nyomai, meghajolt, arcátlanul elnevette magát, és sietve elindult a folyosón, kifelé.

Mikor Szuedzó visszatért, vendégeit ott találta az ajtóban, összebújva.

- Tessék. Foglaljanak helyet. Parancsoljanak... a párnára. - S mikor ez megtörtént, azt mondta: - Most pedig lássuk, mit eszünk!

Hamarosan szakét hoztak, s valami könnyű harapnivalót. Szuedzó töltött az öregembernek, s alig pár szót kellett váltania vele, hogy a modorából megállapítsa, valamikor jobb napokat látott, s nem pusztán nekiöltözött ennek a luxusétteremben tett első látogatásnak.

Szuedzó kezdetben csak nyűgnek vélte az öreget, és bosszantotta a jelenléte, de ahogy bizalmasabban elbeszélgettek, megenyhült. Mindent elkövetett, hogy az öreg számára kellemessé tegye magát, s megmutassa neki a benne lakozó jót. A szíve mélyén Szuedzó örült, hogy azzal, ahogy az apjával viselkedik, alkalma nyílt megnyernie Otama bizalmát.

Mire a vacsorát a szobában feltálalták, már úgy tetszett, mintha ők hárman valami családi kirándulás végeztével tértek volna be vacsorázni. Szuedzó, aki odahaza többnyire zsarnok volt, s akinek hol engedelmeskedett a felesége, hol ellene szegült, most soha nem tapasztalt derűs és jóleső gyönyörűséget érzett, mikor látta, hogy Otama fogja a szakés palackot, s pirulva, szerény mosollyal, tölti meg az ő csészéjét. Miközben Szuedzó ösztönösen és öntudatlanul megérezte azt a derűt, mely mint a láthatatlan pára lebegett Otama személye körül, hiányzott belőle az az elmeél, amely arra késztethette volna, hogy eltöprengjen, otthoni léte miért van híján e derűnek, s azt se tudta fölmérni, mi kell ahhoz, hogy megőrizze e szokatlan érzést - sőt, azt sem, eleget tud-e tenni vagy sem ő és a felesége e kívánalomnak.

- Tessék, tessék! - kiáltotta egy hang facipők csattogása közepette, közvetlenül a kerítésen kívül. - A kedvenc színészeik!

Fönt elhallgatott a muzsika, s a lány kiszólt valamit a kerítésen.

- Köszönöm - mondta odakint a férfi. És elkiáltotta két kabuki-színész nevét.

S a színészutánzó nyomban rá is kezdett.

- Szerencsénk van - mondta a lány, mikor bejött a szobába egy újabb palack szakéval. - Ma este igazi színészimitátort kaptunk!

- Nocsak! - kérdezte Szuedzó. - Vannak álimitátorok is, nemcsak igaziak?

- Ó, igen. Legutóbb egy diák járta a környéket.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy valóban tudott valami hangszeren játszani? - kérdezte Szuedzó.

- De mennyire hogy! Mint egy hivatásos. Még a kosztümje is igazi volt. De mi fölismertük! A hangjáról megmondtuk, ki az!

- Akkor csak egy csaló létezik - mondta Szuedzó.

- Úgy ám, csak egy, akinek van hozzá mersze! - mondta kacagva a lány.

- És személyesen ismeri? - kérdezte Szuedzó.

- Már hogyne! Hisz gyakran jár ide enni.

- Akkor ugyancsak ügyes fiú lehet - mondta az öregember. - Még elgondolni is... hogy csak diák.

- Sőt, valószínűleg rossz diák - jegyezte meg gúnyos mosollyal Szuedzó, mert eszébe jutottak a diákok, akik a házát látogatták. Egyikük-másikuk, tudta, kézművesnek adja ki magát, és a prostituáltakat zaklatja a házikóikban. S milyen élvezettel használják a kézműveseknek a tolvajnyelvét! Az azonban meglepte, hogy egy diák mint színészutánzó komolyan járja a környéket.

- Kik a kedvenc színészei, Otama-szan? - fordult váratlanul a lányhoz Szuedzó.

- Nincsenek kedvenceim - felelt a lány. Némán hallgatta a beszélgetést.

- Ó! - kiáltott fel az apa. - Még sose látott színházat belülről! - Majd hozzátette: - Egy színház mellett laktunk, s a lányok a környékről mind megnézték a darabokat. De az én Otamám nem. Soha. Azt mondják, a többi lányok már szaladtak is hazulról, amint az első hangot meghallották.

Az öregember, szándéka ellenére, hajlott rá, hogy vissza-visszatérjen a lánya dicséretére.

8 / Sikerült megállapodniuk. Otama majd ott él abban a házban, amelyet Szuedzó vett a Muendzakán.

De az ügylet, amit Szuedzó egyszerűnek vélt, némi nehézséggel járt.

- Szeretném, ha apám olyan közel lenne hozzám, amennyire csak lehet - mondta Otama. - Szeretném gyakran meglátogatni. Gondoskodnom kell róla.

Eredeti szándéka az volt, hogy a Szuedzótól kapott pénz túlnyomó részét apjának küldi, aki már hatvan is elmúlt, s hogy szerez egy fiatal nőt, aki majd gondoskodik az öreg kényelméről. Ha terve sikerül, akkor az öregnek nem kell megmaradnia lehangoló otthonukban, egy riksaszín falszomszédságában. - Nem tudná apámat valami közeli házban, az én szomszédságomban elhelyezni?

Kiderült hát, hogy Szuedzónak, aki azt hitte, mindössze a szeretőjét kell átköltöztetnie a házba, amit vásárolt neki, most magára kell vállalnia az öregember lakásgondját is, nem elég, hogy a lánnyal együtt az apját is meg kellett hívnia erre az első beszélgetésre.

- Ez az én gondom - mondta a lány Szuedzónak. - Nem akarom ezzel is terhelni.

De azután, hogy a kérdést Otama megemlítette, Szuedzó már nem térhetett ki előle. Szerette volna megmutatni, hogy milyen nagylelkű.

Végül leszögezte: - Ha eljön lakni a Muendzakára, kibérelek egy házat az apjának is az Ike-no-hatán.

Rákényszerült. Mikor látta, hogy Otamának mennyire kéne garasoskodnia, kuporgatnia ahhoz, hogy, mint mondta, maga oldja meg a dolgot, egyszerűen nem hagyhatta rá.

Így hát Szuedzónak többet kellett fizetnie, mint amennyire számított. De fizetett, egyetlen szó panasz nélkül, az öreg közbenjáró meglepetésére.

Július közepére Otama is, apja is beköltözött új otthonába.

Szuedzót annyira elbűvölte Otama lányos szemérme, modorának szerénysége, hogy majd minden este meglátogatta. Üzleti ügyeiben ridegen könyörtelen volt és maradt, de minden gyöngéd fogással megpróbálkozott, hogy elnyerje a lány szeretetét. Azt hiszem, ez az, amit a történészek olykor egy vasakaratú férfi egyetlen kis gyöngeségének hívnak.

Szuedzó súlyt helyezett rá, hogy a lányt majd minden este fölkeresse, bár soha nem töltötte nála az egész éjszakát. A közbenjáró segítségével Otama felfogadott egy lányt. Ume csak tizenhárom éves volt, ő végezte a konyhai munkát, ami, Otama akarva-akaratlanul úgy érezte, alig több, mint egy gyermek kellemes időtöltése. De ennek eredményeként Otamának nem maradt napközben elegendő tennivalója, s nem volt senkije, akivel beszélgethetett volna.

Többször is rajtakapta magát, hogy kívánja, bár jönne az ura korábban, s el-elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy mennyire megváltozott. Azelőtt más volt a helyzet. Akkor is magában volt, miközben az apja cukorkát árult, de az ő távollétében bedolgozómunkát végzett, darabbérben. Nem barátkozott még a környékbeli lányokkal sem, de ez nem is hiányzott neki, nem sajnálta és nem unatkozott. Az járt az eszében mindig, hogy mennyit kap, ha elvégzi a munkát. S hogy az apja meg lesz lepve, s milyen boldogan fog mosolyogni, mert ő olyan szorgalmas. Igen, akkoriban keményen dolgozott. De most minden más, az élet nehézségei megszűntek, de életében először megérezte az unalom kínját.

Unalma azonban nem volt elviselhetetlen, merthogy megenyhítették Szuedzó esti látogatásai. Apja helyzete az új házban nehezebb volt, mint az övé. Egyik napról a másikra olyan kényelembe került, mint még sohasem. Olykor, napközben, meg is jegyezte magában:

- Megigéztek? Meg! Megigézett egy róka!

De e változás nem volt elég, hogy meg is béküljön a helyzetével, s mindjobban visszakívánta azokat a régi napokat, mikor Otamával együtt töltötték az estéket, égett az olajmécses, s ők a világ dolgairól beszélgettek, szobájuk zavartalan csöndjében, amit senki meg nem zavart.

- Szép álom volt - mondta magában az öregember. - És soha nem tér vissza.

Néha meg azt mondta.

- Mikor jön már? Már jönnie kell. De mikor?

Miután elváltak, teltek a napok, s Otama még csak be se nézett hozzá.

Az első néhány nap az öregember élvezte a házat, a falusi cselédlányt, a kényelmet. A lány megfőzte az ebédet, a vacsorát, s elvégezte a nehéz munkát, ő hordta a vizet is a kútról. Az öregember igyekezett elfoglalni magát, segített a lánynak rendbe tenni a szobákat. Néha ki is takarított. S olykor-olykor elküldte a lányt, hogy vásároljon neki. Esténként meg, mikor hallotta, hogy a konyhában szöszmötöl, megöntözte a talajt a mandulafenyő körül. Később az alacsony ablak keretében, az ablakdeszkára támaszkodva, pipával a szájában, az Ueno-dombon nyüzsgő sokadalmat nézte, a szentélyt a tó erdős szigetén, a tavirózsákat a vízen, amint egyre jobban elhalványulnak az alkonyat mind sűrűbb párájában.