Egy kóbor szamuráj
különös esetének hiteles törénete
(Ibun róninki)

1.

Valamikor az 1600-as évek elején - egy őszi alkonyon -, oly rettentő hideg szél kerekedett a városban, hogy a rekkenő nyárvégi hőség nyomban feledésbe merült.
Mikoris előállt egy rónin: be akart kéredzkedni a Cseresznyésen túli Ii-ház portájára, ahol abban az időben az udvari ceremóniamester tartotta főúri rezidenciáját.
A pompás környezetben álló fényes kapu előtt a rónin földönfutó szegényember létére sem mutatott különösebb elfogódottságot. Pedig elég vedlett volt a vitéz a maga ötvenöt, vagy tán ötvenhat évével - szárnyaszegett varjúnak beillett volna első pillantásra. Mégis valamely baljós elszántság rémlett viharvert külseje mögött. Harcedzett termetét vásott göncei leplezni nem tudták, széles válla, erőteljes testalkata vitézi mivoltáról árulkodott.
- Ezt meg mi szél hozta ide? - tűnődött az ajtónálló, miközben egy futó pillantást vetett a kapuban ácsorgó alakra. Csettintett és félvállról odaszólt:
- No, mi járatban?
A foghegyről odavetett szóra a rónin halkan válaszolt.
- Csak egy kis időre alkalmatlankodnék itt, kérem, lenne ugyanis egy tiszteletteljes kérésem.
Azzal Cugumo Hansiró - mert ez volt a kóbor vitéz becsületes neve - előhozakodott történetével.
Urától, bizonyos Geisú Hirosima-i Fukusimától 1620 hatodik havában minden indok nélkül megvonták megbízatását - pedig várépítésről volt szó. A kegyvesztett nagyúrra és házanépére ezután nehéz idők jártak. Hansiró azonban nem hagyta el a szolgálatát, míg a főúr a Sinsú melletti Kavanakadzsimában - anélkül, hogy a sóguni bizalmát visszanyerte volna - el nem hagyta e földi világot. A ház hanyatlását követően Cugumo Hansirót elűzték az atagói palotából is, a szegénysorra került.
A béke eseménytelen esztendei jöttek - a szamurájra ínség. Hansiró hiába törte magát, tudakozódott erre-arra, végül elhagyta a remény. Becsvágyát eltemette rég, csakhogy egyik napról a másikra fenntartsa szűkös megélhetését. Eladdig így, vagy úgy hozzájutott a betevő falathoz, végtére azonban elérkezvén a szükség végső határáig, szembe kellett néznie azzal, hogy nincs tovább. Ekkor fordult meg a fejében: micsoda hiábavalóság alacsony sorban tengődnie, mikor kiérdemelte már a férfihoz méltó, szamurájhoz illő halált, a harakirit! Egy tiszteletreméltó porta biztosan helyt adna kérésének e vitézi végtisztességet illetően.
Így adta elő kérését - határozott, erős hangon - kurtára fogva mondókáját - Cugumo Hansiró, a gazdátlan szamuráj.
Az őrálló vitéz jelentette a rónin kívánságát. Midőn azonban Szaitó Kageju, a háznagy meghallotta, mit akar Cugumo Hansiró, gonoszul elnevette magát és gúnyosan így szólt:
- Már megint jönnek... Csak nem okulnak a történtekből...
- Mi legyen hát vele? - kérdezte a kapus.
- Ereszd csak be. Majd kiugratjuk a nyulat a bokorból.
Így azután kisvártatva az őr kíséretében megjelent színe előtt a szóban forgó rónin maga, Cugumo Hansiró.
A háznagy szépen kivárta, míg vendége a zavar legkisebb jele nélkül letelepszik, majd barátságosan megszólította.
- Elmondták nekem, mi járatban van. Amondó, ugyebár, hogy véget vet nyomorának. Minek is tétovázna, ha egyszer férfimód elébe mehet az utolsó órának. Vitézhez méltón, nem igaz?
Cugumo Hansiró szótlanul rábólintott, hogy úgy van, nyugalma nem hagyta el, elszántsága arcátlansággal volt határos.
- Derék dolog ez, ritka manapság. Döntése elismerést érdemel - a háznagy hízelgéssel palástolta hátsó szándékát. Azután, mint akinek nincsen semmi takargatnivalója, lazított a hivatalbéli ember merev tartásán és így folytatta:
- Bizonyára hallott róla... Nemrégiben már megfordult itt valaki a maguk házának népéből. Bizonyos Csidzsiva Motome nevezetű.
- Csidzsiva... - tűnódött a rónin. - Motome...?
- Az. Ismerte hát?
- Nem én.
- Nahát... Szóval nem. Pedig az váltig erősködött, hogy a Fukusima házból való - A háznagy hirtelen támadt gyanúval nézett Cugumo Hansiró szeme közé. A rónin azonban keményen állta a nagy ember szúrós tekintetét. A háznagynak titokban a nyála folyt a kárörömtől. Arra gondolt, miként fut majd ki a vér a merész rónin arcából Csidzsiva Motome történetének hallatára.
- Fél éve már annak, hogy jelentkezett itt, házunknál a fent nevezett vitéz, azzal a kéréssel, ami éppen most közöttünk is szóban forog. Vagyis, hogy bocsássunk rendelkezésére portánkon megfelelő helyet, avégett, hogy ő az életből méltósággal eltávozhatna...
A beszélő itt szünetet tartott, hallgatója arcát fürkészte. Cugumo Hansirónak azonban a szeme se rebbent.
- Kell-e tovább részleteznem az esetet? - mosolyodott el kegyetlenül sokat sejtetően a háznagy.
Cugumo Hansiró rendületlen, udvarias nyugalommal válaszolt:
- Tisztelettel meghallgatnám, ha mód nyílik rá…

2.

Kora tavasszal, közvetlenül cseresznyevirágzás után esett meg az alábbi történet. Egy huszonhét-huszonnyolc körüli férfiú, bizonyos Csidzsiva Motome - aki a Geisú Hirosima-i Fukusima ház szolgálatában állt egykoron - bekopogtatott az Ii-ház portájára. Sokat próbált, kemény róninnak látszott a markáns, barnaképű ifjú, csak mintha valami különös, titokzatos, sötét teher árnyéka nyomta volna a vállát.
Röviden: azzal a kéréssel folyamodott a főúri portához mint az imént Cugumo Hansiró.
A szekigaharai csata óta tömérdek földönfutó szamuráj lepte el a várost. Régen a róninok különbjéért nagyurak vetélkedtek, a daliás időkben hatalmas keletje volt a hadra fogható paripának, hát még a fegyverforgató kéznek! A nagy idők múltán azonban már a kutya sem ugatott a harcosok után. Az ószakai csatazaj elültével néma csend telepedett a vidékre, a Genna-kor idején (1617 után) még az ágak sem zörrentek a szélben. A szamurájok tündöklésének vége szakadt.
Ráadásul egyre-másra kegyvesztetté vált sok nagyúr. Lehetett bárkinek ijafia, neves utódja, ha a sógunátus útjában állt - kivétel nélkül leszámoltak vele, nem is beszélve a falakon kívüliekről, vagyis akiknek családja nem tartozott a Tokugavákhoz. Ecsigóból Macudaira, Hirosimából Fukusima, Kuruméből Tanaka, Honda Maszadzumi és még sokan mások - ki győzné őket elősorolni...
A Genna-kor közepétől a Kan'ei elejéig (1624) eltelt évtizedben se szeri se száma azoknak, akiket rangjuktól megfosztottak, kiforgattak birtokaikból. A nagyúr bukásával pedig - akár tetszik, akár nem - a szolga is utcára kerül. A szamurájnép zöme, mint hánykolódó hab a tengeren - sodródott Edó felé. Tolongott ott azután tömérdek rónin a szolgálat reményétől kecsegtetve - mindhiába.
Azután meg egyszerre csak az jött a szokásba, hogy néhányan zaklatni kezdték a nagyúri házakat: ugyan már adjanak helyet nekik portájukon hasfelmetszés céljára, ha lehetséges. Jóllehet eszük ágában sem volt igazából harakirit elkövetni, éppen csak némi fortéllyal szerettek volna ideig-óráig szabadulni a megélhetés gondjaitól.
És honnan indult az egész? Egyikük beállított egy bizonyos nagyúrhoz azzal, hogy a vitézi élet számára végleg ellehetetlenült, méltósággal szeretne véget vetni életének. Tiszteletteljes kérése csupán csak annyi, hogy adjanak neki a portán egy szamurájhoz illő helyet e célra. Mindezt azonban meggyőző őszinteséggel, elragadó ékesszólással és méltóságteljes eleganciával adta elő.
Olyannyira, hogy a nagyúr, akit szíven ütött az egyenes beszéd, megragadott ez a kiveszőfélben lévő virtus, annak rendje-módja szerint lebeszélte az illetőt a harakiriről, ráadásul tisztjeinek parancsba adta: fogadják a rónint a szolgálatában állók sorába.
Nem sok idő telt bele: egész Edót keresztül-kasul járta a hír, és rögtön akadt jó néhány vállalkozó, aki teketória nélkül megrohamozta ezzel a főúri házakat. Egyeseket szabályosan alkalmaztak, másokat az erényt megillető tisztelet jeléül némi pénzmaggal láttak el.
Micsoda gyalázatos üzlet! Egymás sarkára hágtak, a harakiri-komédia járványként terjedt a róninok között.
Pedig tudnivaló: aki komolyan rászánja magát, hogy a balvégzet kínjai helyett a bátrak útjára lépjen -, az mindvégig magába fojtva hordozza nemes elhatározását. Bizony ma már az efféle virtusból mutatóba sem akad. Egyik a másika elé tülekszik, a temérdek senkiházi ott tapossa egymást a főúri porták előtt, hogy egy kis zsarolással kikecmeregjen a nyomorúságból.
Végülis a nagyurak húzták a rövidebbet. Átláttak ugyan a szitán, tisztában voltak vele, hogy erre a nyilvánvaló hazugságra csak a bolond ad, de azért mégse vágja föl a hasát a rónin a kapujuk előtt!
Ilyen időben bukkant föl tehát ez a Csidzsiva Motome nevű ifjú ember az Ii-ház portáján (ahol is először fordult elő ilyesmi).
Feltűnően nagyvonalú fogadtatásban részesült, azonmód bevezették egy szobába, melyben az újonnan cserélt tatami nagyszerű illata terjengett. Rövidesen teát szolgáltak fel neki. Ám azután sokáig rá se nyitották az ajtót. Jó darabig váratták, majd a fürdőbe vezették.
A frissítő forró vízből kilépve odakint egy öltözet újdonatúj ruha várta, a kellemes tapintású szövet az elmúlt napok szenynyétől megszabadult testét jólesően ölelte körül. Motome ettől egészen kivirult. Miközben a fürdőbe vezette, a jóindulatú fiatal vitéz, mintha csendesen odasúgta volna:
- A nagyúr színe elé bocsájtja... - igen, ezt mondta. A nagyúr: bizonyos Jasa Kamon. Ha ő valakit fogad - az nem lehet rossz jel.
Azután egy Omodaka Hikokuró nevű, jó negyvenes tagbaszakadt szamuráj is beállított a szobába. Megszólította Csidzsiva Motomét, meg kell adni, választékos udvariassága igazán nem hagyott semmi kívánnivalót, mégis meglepetést okozott:
- Öltözékét tisztelettel előkészítettük... szíveskedjék átvenni. - jelentette be.
A kérelmező nem értette, mit akarnak tőle, hiszen éppen az imént váltott tisztát. A fura közlés hallatán kérdőn féloldalra billentette a fejét, Omodaka meg tette magát, mintha észre sem venné.
- Ha megkérhetem, erre szíveskedjék... - így Omodaka, s azzal szertartásosan visszavezette az első fogadóterembe. Eladdig Motome - ha furcsállotta is kissé a történteket -, még nem szembesült végzetével. Éppen felötlött benne, hogy vajon hová lettek fegyverei az állványról, mikor is kinyílt az egyik tolóajtó, apród lépett be rajta. Csidzsiva Motome csak ránézett és a döbbenettől úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Mert az apród egy makulátlan kék, címer nélküli öltözet ruhát hozott két karjára fektetve. A halálba menőnek kijáró megkülönböztetett tisztelet jeléül. Omodaka Hikokuró szemét az elsápadt róninra szögezte:
- Csak nincs valami baj? - kérdezte irgalmatlanul barátságos hangon, miközben arcán csalárd mosoly suhant keresztül.
Ezt kitervelték - döbbent rá Csidzsiva Motome.
- De hiszen nekem azt mondták, hogy a nagyúr színe elé járulhatok!
- Ki tudja, meglehet... - hangzott a semmitmondó válasz, majd hirtelen fordított egyet a köpenyegen Omodaka Hikokuró és rázúdította a róninra a kegyetlen valóságot.
- Szíveskedjék átöltözni a szertartáshoz! Minden készen áll, helyt adunk kérésének, nincs kifogásunk ellene - elkövetheti a harakirit.

3.

Az esetet elbeszélő Kageju, a háznagy kaján örömmel várta a pillanatot, mikor hallgatója mégiscsak elveszti a fejét, előre nevetett magában: na, ez már neked is sok, Cugumo Hansiró! Ám várakozását megcáfolva a rónin a legcsekélyebb meglepetést sem mutatta.
Vagy nem is: az előadás alatt mindvégig mosoly játszadozott a bajsza alatt. Kageju meghökkent, hiszen erre egyáltalán nem számított.
- Tehát tetszett a történet? - szegezte rabvallató tekintetét áldozatára. Bízott benne, hogy ami eddig kifürkészhetetlennek bizonyult, azt a végére mégiscsak megfejtheti.
Ám Hansiró nem szolgált ezzel:
- Meglehetős, figyelemreméltó elbeszélés... - ismerte el, - …a vörös páncélos Ii-ház nyilván nem bizonyult méltatlannak dicső hírnevére.
Csak ennyit szólt, ezt is a meglepetés legkisebb jele nélkül.
Elvetemült fickó. Így is jó, járjunk a végére! - gondolta Kageju háznagy és kiegyenesedett.
- Akkor hát szabadna tudnom, továbbra is kitart nemes elhatározása mellett? - a háznagy képtelen volt másra gondolni, mint hogy színjáték volt az egész, egy kis erőltetésre nyilvánvalóvá válik a komédia.
Ám Hansiró - hasa előtt keresztben elhúzva tenyerét: jelezve a harakirit - visszakérdezett:
- Ohó... csak nem erre méltóztatik gondolni?
- De bizony.
- Vagy úgy? Efelől nyugodt lehet. Hiszen első perctől fogva ez jövetelem célja - nevetett fel a rónin, mintha az efféle apróság szót sem érdemelne.

Nem sok idő telt el ezután, és Cugumo Hansiró elfoglalhatta az udvarban harakirire előkészített helyét. A címertelen öltözetet azonban - melyet Kageju felajánlott neki - visszautasította, mondván:
- Ezt mellőzném, engedelmükkel. A magamfajta éhenkórász rónin menjen csak azonmód a halálba, ahogy utolsó órája érte.
A leáldozó őszi nap még egyszer fénybe borította kemény vonásait. Koráról sűrű szakálla árulkodott, ugyanakkor férfias, izmos termete még mindig tiszteletet parancsolt.
A szertartásra kijelölt udvart zsúfolásig megtöltötték az Ii-ház körül szolgáló vitézek. Hansiró lassan felemelte a fejét, s ügyet sem vetve a körülötte állókra, Szaitó Kagejuhoz fordult:
- Fogadja e napon hálám őszinte kifejezését körültekintő gondoskodásáért. Mindezeken felül azonban bátorkodom kérni, hogy...
Azzal előadta kívánságát, nevezetesen: segédletet választana.
- Mondja csak nyugodtan, kit óhajt?
- Ha mód nyílik rá, szólítom segédemül Omodaka Hikokurót!
- Hikokurót... miért éppen őt?
- Mert, ha jól hallottam az imént: vitézségével még az Ii-ház népéből is kimagaslik.
Kageju hümmögött, mert úgy tudta, hogy épp aznap Omodaka beteget jelentett, távolmaradt a szolgálatból. Cugumo Hansiró ezt látva előhozakodott következő jelöltjével, megnevezte Macudaira Hajatonoszót.
Kiderült, hogy az is valahogy kimentette magát. Hát jó, egyezett bele, akkor mondjuk legyen Kavabe Umanoszuke...
- Mi?! - Szaitó Kageju homlokán felhők gyülekeztek.
Kavabe - hogy, hogy nem: gyengélkedőben volt ugyanis. A felsoroltak az Ii-ház legjava! És nemcsak ebben egyeztek, hanem - és ez akkor ötlött a háznagy eszébe - abban is, hogy ők eszelték ki, miként bánjanak el azzal a Csidzsiva Motome nevű róninnal. Ők vették rá erőszakkal, hogy Csidzsiva végül felvágja a hasát.
- Hohó... Csak nem? Mindhárman maródit jelentettek volna? - kérdezte Cugumo Hansiró fejét ingatva, mint aki sehogy sem tudja mire vélni a dolgot.
Mi lehet emögött? - töprengett a háznagy. Most már biztosra vette, hogy a fickó valami rosszban sántikál.
Mit tévő legyen már most? Levágassa a rónint minden teketória nélkül? Hisz csak egy nagyotmondó senkiházi, a kutya sem ugatna utána. Körülfogva minden oldalról. Hogy tudná megvédeni magát, ha egyszerre rámennek? Viszont, ki mossa le a szégyent a házról, ha most rövid úton elintézik? Még hogy az Ii rezidencián mindenki szeme láttára lemészároltak egy fegyvertelen rónint? Igaz, Kagejunak egy szemvillanásába kerülne csupán. Ám ez az eljárás rendes úri házhoz teljességgel méltatlannak mondható.
Hansiró azonban nem késlekedett. Mintha csak olvasott volna a háznagy gondolataiban - megelőzte a döntést. Emelt hangon rászólt, mint ahogy egyenrangúak között szokás.
- Megállj! Nem kell kapkodni, lassan a testtel! Utoljára megillet a szó engem is. Azután, ha már végighallgattak, és a tettre kerül a sor, habozás nélkül végrehajtom a harakirit. Ha mégsem - vannak itt elegen ahhoz, hogy nyomban miszlikbe vágjanak.
Hangja erős volt, belső eltökéltségről tanúskodott. Fegyvertelen embertől ilyen határozott kiállás ugyancsak zavarba hozza azt, aki inkább rövid úton szeretné eltenni a láb alatt kódorgót - ha lehetne.
- Beszéljen!
- Hát jó.
Hansiró lassan előrelépett.
- Csidzsiva Motomét nagyon is jól ismertem - vallotta be, és a javakorabeli férfiú létére is szokatlanul erős tartású Cugumo Hansiró először adta jelét megindultságának. Arcát mély szomorúság öntötte el.

4.

Motome apja, Dzsinnai és Cugumo Hansiró ugyanis elválaszthatatlan barátok voltak. Dzsinnai azonban - gazdájuk, Fukusima bukása után röviddel - súlyos betegségbe esett. Halálos ágyán ráhagyta barátjára egyetlen fiát, Csidzsiva Motomét, aki éppen akkor lépte át a felnőttkor küszöbét.
A Fukusimák végzete a Genna-kor 5. évének 6. havában (1620) teljesedett be. A sógunátus gyanakvása miatt hirtelen fel kellett hagyniok a hirosimai vár bővítésével, legalábbis ennek ürügyén leállíttatták velük a munkát. De lett volna vétlen százszor is - a Fukusima ház napjai meg voltak számlálva.
A Keicsó-kor 19. évétől (1614) a Genna első évének nyaráig vívott ószakai csaták véget értek, új világ köszöntött be, elült a négy tenger hullámverése, eseménytelen esztendők követték egymást. Ebben az időben a főurak közül Fukusima, a maga közel félmillió bála rizsre rúgó jövedelmével, a Higó-i Katóval együtt a legnagyobbak közé tartozott. Ennek okáért már jó ideje szálka volt a sógunátus szemében. Ideje volt már, hogy okkal-móddal mihamarabb eltávolítsák.
Jóllehet eredetileg a Fukusimák a vár újjáépítésére Honda úr, a kormányzat nagyhatalmú minisztere útján nyertek felhatalmazást, fejükre éppen ez idézte a visszafordíthatatlan végzetet - kellett nekik a megbízatás után törni magukat! Beteljesült kívánságuk lett a vesztük.
A cselszövényt megörökítette a korabeli feljegyzés, mely e szavakkal kezdődik:
"Amikoris Honda úr kinyilvánította, hogy Hirosima várának árka kitisztíttassék..."
De hiszen a többit már magunk is tudjuk, rövid az eset.
Röviddel ezután, éppen a legnagyobb kilátástalanság beköszöntével egyidőben elhunyt Dzsinnai, Csidzsiva Motome apja. Mint mondottam: utolsó órájában így szólt barátjához:
- Hansiró, csak a fiamért kérem… Amit csak lehet...
A halálos ágyon elhangzott szavakat Cugumo Hansiró szívébe véste. Még öregségében is úgy tűnt, mintha csak a minap hallotta volna. Ha felidézte emlékezetében, megrohanta a szomorúság, harag, valóságos gyűlöletvihar kavarta fel a lelkét, eget-földet rázó szélvészként tört rá a pusztító indulat.
Ám az imént a háznagy kevélysége láttán épp csak halványan elmosolyodott, mint akit az ilyesmi távolról sem érint. Belül tombolt benne a megsebzett vadállat visszafojtott haragja.
Hansiró ugyanis nem volt rászorulva arra, hogy majd a háznagy beszélje el neki Csidzsiva Motome utolsó óráit, tudta ő jól, milyen szörnyű véget ért az ifjú. Kínhalált az Ii-házban.
...Mikor a halálsápadt Motome az előírásosan fehér homokkal felszórt vesztőhelyre ért - melynek közepén két tatamit fektettek egymásra emelvényül - köröskörül már nagy érdeklődéssel és szép számmal gyülekeztek az Ii-ház vitézei.
- Nevezett Csidzsiva Motome úr! - szólította ünnepélyesen a díszruhába öltözött háznagy a halálba menőt. - Tudomásunkra hozta feltett szándékát, miszerint ahelyett, hogy lealacsonyodva várná a méltatlan halált, inkább önnön hasát felmetszve tesz - mindannyiónk előtt - vitézségéről végső tanúbizonyságot. Jól van, minden igaz szamuráj vágya ez. A néhai Naomasza herceg esete óta azonban még a vörös páncéllal ékes Ii-házban is ritkaságszámba megy ezen derekas elhatározás. Mint látható, vitézeink is felsorakoztak, hogy részesülhessenek a tiszteletreméltó halál felemelő látványában. Tessék tehát hozzálátni!
Minden az első perctől kieszelt terv szerint zajlott. Az Ii-ház jó előre felkészült az alkalomra, hallván a róninok méltatlan viselkedéséről. Majd móresre tanítják a csellengő népséget, hadd tudják meg, milyen nemzetség is az a bizonyos vöröspáncélos!
A vöröset különben régóta viselte a ház - pajzsán, páncélján, zászlaján. A nyereg, a kengyel, az ostor - minden vérszínben ragyogott rajtuk. Mikor rohamra indultak a jó vitézek, mintha lángförgeteg zúdult volna végig a csatamezőn. Fölséges látvány: rohamra indul az Ii-ház, a vörösbe öltözött! Ki ne hallotta volna hírét?

Csidzsiva Motome élete? Számít az? Legfeljebb csak annyit, mint a repkedő, tűzbe tévedt nyári bogáré.

Csúfondáros tekintetek kísérték a gyöngyszem nagyságú izzadságcseppeket, amint a szerencsétlen homlokán lefutottak.
- Nocsak, mi lelte? - tudakozódott gúnyos mosollyal Kageju. Ekkor Csidzsiva Motome váratlanul felszegte fejét és így szólt:
- Esedezem, hallgassák meg egy kérésemet! - könyörgött halálra váltan. - Egy kevés haladékot kérek, csak két napra engedjenek el! Nem szököm meg, el sem bujdosok. Történjék akármi, ígérem, időre megjövök!
- Innen már nincs visszaút! - lépett előre fenyegetően Omodaka Hikokuró.
- Könyörgöm...!
- Szégyentelen! - tajtékzott Omodaka, és nyála az ifjú felemelt arcába fröcskölt.
Csidzsiva Motome arcát irtózatos harag öntötte el, ajkát véresre harapta. Kageju állával intett, hozzák a fegyverállványt! Arra pedig nem a rövid kardot készítették, hanem Csidzsiva tőrét.
- Parancsoljon, a sajátjával - mondta kajánul Hikokuró -, tessék csak nyugodtan. Remek darab... Megvárjuk amíg látványosan megforgatja odabenn!
Csidzsiva Motomét elöntötte a szégyen - tőrének acélját ugyanis csak egyszerű bambuszléc pótolta.
- Tövig beszúrni, megforgatni! - rivallt az ifjúra Hikokuró, holott tudta jól, hogy ez a lehetetlenséggel határos.
Az ifjú szó nélkül levette a tőrt a tartóról. Körben a vitézek lélegzetvisszafojtva figyeltek. Csidzsiva fogta a bambuszbotot és minden erejét megfeszítve lemeztelenített hasába döfte.
Rendesen a segéd azt sem várja be, hogy a jelölt megfogja a fegyvert, hanem suhint egyet a karddal és a fej nyomban porba hull. Annak okáért még az is megtörténhet, hogy a tőrt egy jelképes fehér legyező helyettesíti. De nem az Ii-háznál! Hikokuró mozdulatlanul állt kivont karddal Csidzsiva háta mögött.
- Vágjon már!!!
- Előbb a tőrrel! Balról jobbra végig...
Azután mikor a nézők gúnyos biztatásai közepette az emberfeletti erőlködéstől és a gyötrelemtől Csidzsiva kínjában kettéharapta nyelvét - csakis akkor villant meg kegyetlen segédjének kezében a meztelen penge.

5.

Hansirót nemcsak a haldokló barát utolsó kívánsága kötötte ehhez a fiúhoz. Egyetlen leánya, apja szemefénye, Miho ugyanis Csidzsiva Motome felesége lett.
A nagyúri pártfogó bukása idején - mikor el kellett hagyniok a palotát - ártatlan kis gyermek volt még Miho. Később azonban annál inkább magára vonta az emberek figyelmét elhunyt anyjához fogható ritka szépségével. Tagbaszakadt apjához hasonlítva első látásra aligha volt hihető, hogy a marcona férfiúnak ilyen gyönyörű leánya lehetne. Miho mezei virághoz hasonló, kendőzetlen szépsége nem sínylette meg életük sivárságát.
Már tizenöt-tizenhat éves korában, aki csak látta, ugyancsak unszolta az apát, adná be valami rangosabb helyre. Udvarhölgy, másodfeleség is válhat belőle, dísze-virága egy előkelő háznak!
Az apa azonban megátalkodottan visszautasította az ajánlatokat. Meglehet tudatában volt, hogy ezzel kihívja a sorsot maga ellen, mégse hajlott a jó szóra. Nemcsak saját hasznával nem törődött, ígérete is kötöttte, így történt, hogy a világszép leány Csidzsiva Motome felesége lett, hiszen a fiatalokat még az ifjú apjának életében eljegyezték egymással. Mikor azután Miho betöltötte a tizennyolcat - megülték a lakodalmat, miután Hansiró legyőzte a nehéz sorsukra hivatkozó Csidzsiva ellenkezését. Természetesen a leánynak sem volt kifogása a házasság ellen. Csidzsiva és Miho napjai ezután szegénységben ugyan, de békés boldogságban peregtek. Házasságuk harmadik évében megszületettt kisfiuk, Kingo.
Hansiró - mivel kényelmesebb egyedül - külön lakott tőlük, de miután megszületett az unoka, nem restellte a fáradságot, hacsak ideje engedte, átjárogatott hozzájuk. Fegyverhez szokott, kérges kezével gyengéden ringatta a gyermeket, félelmetes orcáját pedig különféle mulatságos formára igazította Kingo mulattatására, mely foglalatosság mindkettőjüknek felülmúlhatatlan örömet okozott. A kisfiú megérthette a furcsa fintorokat, mert igencsak ragaszkodott marcona öregapjához, kis arcán gödröcske jelent meg a nevetéstől.
- Nézzenek oda - szólt a nagyapa tettetett nehezteléssel, de belül semmihez sem fogható gyönyörűséggel -, szamuráj kölyke, vagy mi, az arcán gödröcskékkel! Miho is szép gyerek volt, de ez még rajta is túltesz!
Az efféle időtöltés elfelejtette Hansiróval, hogy valaha is a vitézek elejéhez tartozó rettenthetetlen hadfi lett volna, nagyúri szolgálatban.
A kisgyermek közelében mindig a béke hangja hallatszik, a gyöngyöző kacagás. És ez egészen más boldogság volt, mint a jólét, amikor a szamuráj a biztos megélhetés birtokában még semmi szükséget sem látott.
A derű órái azonban egyszer véget érnek, hasonlatosan a meleg fényt árasztó magányos gyertyaszálhoz, melyet hirtelen szélroham olt el. Váratlanul törnek rá az emberre a nemszeretem, kietlen idők. A balsors csápjait először a törékeny termetű Miho felé nyújtotta ki.
Beköszöntött az új esztendő, Kingo három éves lett, de édesanyja, Miho már az ősz eleje óta egyre csak sápadt, fáradtságra panaszkodott. Egy éjszakán hirtelen rengeteg vért hányt és elveszítette eszméletét. Születésétől fogva elég vékonypénzű volt szegény, ha egy enyhe szellő kicsit megfújta, máris ágynak esett. A végsőkig feszített testi munka megtörte a szerencsétlen asszonyt. Gyenge tüdejét a betegség démonai rohanták meg, hogy a védtelen testet irgalom nélkül elemésszék.
Abban az időben Motome kis falusi iskolában segédkezett, a környékbeli gyerekeket tanította betűvetésre. Éppen csak betevő falatra jutott, gondolni sem lehetett arra, hogy asszonyának drága orvosságból is jusson elegendő.
Napról napra soványodott Miho, szemmel láthatóan fogyott belőle az élet.
A következő évben, vagyis a történetünk idején, koratavaszon a kis Kingo fájlalni kezdte a fejét, homloka tapintásra tűzforrónak tűnt. Megfázhatott - gondolták - ágyba fektették. Ám a láz három nap múltán sem csillapodott. Orvos nem volt a környéken, és ha lett volna? Majd éppen egy koldusbotra jutott rónin gyermekéért töri magát?
Motome végsőkig elkeseredett. Ebben az időben felesége, akire számíthatott volna, régóta fel sem tudott kelni betegágyából.
A férfinak egyre csak azon járt az esze, honnan szerezhetne pénzt, pénzt, pénzt...
Azon az estén kapóra jött Hansiró, rábízhatta a gyereket:
- Vigyázz kérlek egy kicsit Kingóra, feltétlen visszajövök. Mindjárt itt leszek! - kérte apósát, maradna náluk estig, gondozza a fiúcskát, azzal elrohant valahová. Hansiró szánakozva nézte, ahogy a veje sebbel-lobbal kitámolyog az ajtón.
- Szegény fiú... - mormogta magában. De akkor már késő volt, Hansiró sem tudott segíteni rajta. Mindent pénzzé tettek addigra, hogy megélhessenek valahogy. Eljött az este és Motome - sehol. Kingo egyre nehezebben szedte a levegőt, keservesen kínlódott. Hansiró megsimította a gyermek fejét - az csupa tűz volt, valósággal égetett.
- Borzasztó! - Hansiró borogatta a kis fejet, de a láz nemhogy csillapodott volna, még a csöbör víz is felmelegedett, melyben a vizes ruhát kifacsarta. A légzés egyre szaggatottabbá vált, a gyermek látványa még a közömbös idegent is megrendítette volna.
A régóta ágyhoz kötött Miho, vékonyan, mint az imádkozó sáska, valahogy összeszedte magát és lassan feltápászkodott.
- Nézd csak - korholta az apja -, azt hiszed, attól, hogy felkelsz, talán még Kingo láza is elmúlik?
Hansiró nem tudta mitévő legyen, elfogta a nyugtalanság. Nem is nyugtalanság, valójában a számára addig teljesen ismeretlen érzés, a félsz kerülgette. A gyermek láza egyre hevesebb lett. Nem volt kétség, a könnyű megfázás pillanatok alatt súlyos betegségbe csap át.
A magas láztól síró gyermek ide-oda vetette magát, a kíntól görcsbe rándult, szeme fehérje borzadva meredt az ürességbe. Motome egyre késett. Mikor rohanvást elindult otthonról, nem tudni hova, kérve, hogy vigyázzanak a gyermekre, utoljára látták.

6.

Azután már késő volt a bánat. A rossz hír bezzeg nem váratott magára. Az Ii-házban történtek után széltében-hosszában tárgyalták az edóiak, hogyan kényszerítették Csidzsiva Motomét arra, hogy összekaszabolja magát.
"Az Ii-ház már csak ilyen…"
"Amit egyszer a fejükbe vettek, annak meg kell lennie..."
Többnyire mindenki egyetértően és elismerően nyilatkozott arról, hogy keményen bántak Csidzsiva Motoméval - az esetleges követőknek szánt figyelmeztetésül. A róninok ezután már visszarettentek attól, hogy túlságosan alkalmatlankodjanak nagyúri házaknál, kétségük sem maradt afelől, hogy balul üt ki a dolog.
Hét-nyolc napra rá azonban már többet is lehetett hallani:
- Mondják, hogy csak bambuszpengét viselt… gyalázat… - szólt egy estén az ivóban egy iparosféle ember, aki már ivott egy keveset cimboráival.
- Az ám. Bambusszal nem illik ilyesmit csinálni...
A hírt a megindultság legkisebb jele nélkül adta elő a társaságnak, ám egyszerre inába szaladt a bátorsága, a szusz belészorult. Mintha a föld alól bújt volna elő, egy ötvenöt-ötvenhat év körüli rónin alakja magasodott fel mögötte vészjóslóan.
- Ki vele! Mi történt azután?! - rivallt a beszélőre, miközben azzal a mozdulattal kapott a kardhoz, melyből egyúttal emberhalál is eshet, akár abban a percben. Az iparosféle pánikba esett, látta, hogy nincs menekvés, arcán akkora pofon csattant, kis híja volt, hogy össze nem csuklott tőle.
- Honnan tudhatja azt a magadfajta! - rázta ki belőle a lelket Hansiró.
Ám a rónint valósággal letaglózta a hír. Belényilallt, hogy a fickó igazat mondott. Hansiró aranyrögbe metszett, cserzett bőrű arcát sűrűn pergő könnycseppek mosták.
Magára maradt. Veje erőszakos halálát követően nemsokára a láz kínjai közt vergődve befejezte kurtára szabott életét a kicsi Kingo. Három nap sem telt belé, Miho követte gyermekét a halálba. Az egész olyan hirtelen jött, mint egy rossz álom. Hansiró úgy érezte, mintha bármelyik percben láthatná unokáját, amint szalad felé az úton:
- Nagyapa!
Végül meghozták Motomét holtan, Hansiró ráborult és az emberek szeme láttára sem tudta magába fojtani zokogását.
- Bocsáss meg bolond fejemnek! Nem tudhattam…
A tetemen ugyanis ott hevert a bambuszpengéjű rövid kard. Hansiró ebből döbbent rá: mi is történt valójában Motoméval. A nagyobbik kard - melynek a hozzáértő segéd kezében a harakiri befejezése lett volna a dolga - az sem volt valódi, pengéje bambuszból kipótolva. A mindennapi betevő falatért, Miho orvosságáért Motome mindkét kardjának acélját feláldozta. Pedig a kisebbik és a nagyobbik penge csillanása egykor apjának szemefénye volt. A fiú pedig nagylelkűen áruba bocsátotta atyai örökségét.
- Bocsáss meg, Motome...
Hansiró heves szemrehányásokkal halmozta el saját gondatlan fejét. Hiszen Motome nem sajnálta a családjáért odadobni azt, amire ő úgy vigyázott, mint az üdvösségére. A fegyvereire az oldalán.
- Hogy lehettem ilyen kicsinyes!
Micsoda kétségbeesés hajtotta Motomét - aki régen maga is olyannyira szánalmasnak tartotta a főúri portákon kuncsorgó róninokat -, ha ehhez az eszközhöz folyamodott. Elmondhatatlan harag szorította össze Hansiró szívét. Arra gondolt, hogyan halt kínhalált az ifjú ezek szeme láttára, miközben ő mit sem sejtett. Gyűlöletét az Ii-ház megbocsáthatatlan eljárása iránt - alkalomra várva - sokáig, mindvégig táplálta magában.
Cugumo Hansiró mindezt sorra előadta, majd Szaitó Kageju háznagyon kezdve végighordozta tekintetét a vitézi karon, amint ott felsorakoztak.
- Mit tartanak erről uraságtok? Magam is elismerem: nincs arra szó, milyen hitvány vitéz, aki nem átall hamis ürüggyel alkalmatlankodni. Zaklatni az uraságokat azzal, hogy portájukon fogja kihasítani magát!
De amit méltóságtok Csidzsiva Motoméval műveltek - azt egyenesen gyalázatnak tartom. Ha egy szamuráj halála fokán - nem törődve sem saját hírével, sem a szégyennel néhány nap haladékot kér - annak bizony nyomós okának kell lennie. Annyi jóindulatot megérdemelt volna, hogy egy árva zokszót szólhasson, tudassa méltóságtokkal, ugyan már mi végre kéri a haladékot... Hiszen világosan megmondta, ígérte: néhány napot kér csupán, nem akar elszökni, vagy elrejtőzni. Nem olyan fából faragták, hogy ne tartotta volna a szavát, ha egyszer ígéri, néhány nap múltán feltétlenül visszatér.
Úgy tartják: a szamuráj olyannyira tiszteli a halált, hogy egész életét arra az egyetlen pillanatra teszi fel.
Ez a nemes szándék azonban Motome esetében meghiúsult. Nem látta előre, milyen helyzetbe kényszerítik. Ütött az órája, balsorsával szembe kellett néznie.
Meghalni méltósággal kell, nyugodt szívvel, túl a köznapi gondokon. Csidzsiva Motomét megfosztották ettől.
Asszonya halálos ágyán zihált, kicsiny gyermekét a láz kínjai gyötörték. Kétségkívül számolt azzal, hogy ha már így fordult a dolog, néhány nap alatt megteszi a tőle telhetőt, családját rábízza apósa gondjaira, majd visszatér az Ii rezidenciába.
Végtére a szamuráj is csak hús-vér ember! Nem élhet a levegőből. Szeretteire gondot kell viselnie!
Apósa, a rettenthetetlen vitéz mély fájdalommal ébredt rá - családjáért hajszolták Motomét a halálba és a kétségbeesésbe.
- A közönséges városi nép persze szájára vette, széltében-hosszában tárgyalta a bambuszkardot viselő rónin esetét és nem kétséges, mindenki jót mulatott a rovására. De akár ezer, vagy tízezer szájjal nevetnek, magam semmiképpen sem tartok velük. Sőt inkább a kétségbeesés kerülget engem is - folytatta Hansiró. - Az emberekben sokféle lelkület lakik, ki értené meg őket? A nevetők csak mulassanak. A hatalom nem ismer irgalmat, feláldozza játszmáiban az ártatlanokat és a gyehenna fenekére küldött róninok nyomorúsága mit sem számít annak, aki maga nem szenved szükséget semmiben! Vajon akik kinevették -, mihez kezdtek volna a végsőkig csigázott Motome helyében?
Hansiró - mint felajzott nyilat - a háznagyra szegezte tekintetét és Kageju egy kurta pillanatra vissza is hőkölt tőle. De csak egy szemvillanásnyira, hogy azután elvetemült mosollyal megszólaljon:
- Eh, mikor lesz már vége a mesének? Kifogyott-e már a siránkozásból?
A rónin végigsimított gyűrött kimonóján és nyugodtan folytatta.
- Cugumo Hansirónak immár semmi vesztenivalója sincsen ezen a világon. Méltóságod kedvét leli majd benne, ahogy végrehajtja a harakirit.
Kérésem csupán annyi - mint már említettem az imént - legyen segédem Omodaka Hikokuró!
- Hikokuró beteg.
- Nocsak, hallatlan... Szintúgy Macudaira Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke is? Ki hiszi ezt el, Kageju háznagy úr? - szólt magabiztos mosollyal arcán Hansiró, mint aki nagyon is jól tudja, mit beszél.
- Úgy látszik, a vörös páncéllal ékes Ii-ház büszkeségei közé sorolt legjava vitézek becsülete sem egyéb, mint megtévesztő látszat, hívságos cafrang!

7.

Csakugyan hazugság volt a betegség, nem is azért maradtak otthon a vitézek. Tudta ezt Hansiró.
No, meg rajta kívül még hárman: Omodaka Hikokuró, Macudaira Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke.
Mikor ugyanis Hansiró már minden részletet megtudott vejének kínhaláláról, percnyi késedelem nélkül hármójuk nyomába vetette magát. Egyre csak leste, hol bukkannak fel. Hiszen éppen ők voltak a főkolomposok abban, hogy Motomét az Ii-házban ilyen korán elérte szörnyű veszte. Hikokuró volt az, aki kieszelte és mindvégig erőltette bambuszkarddal is a harakirit, nem tudott betelni áldozata kínjaival. A harakiri segédje a lefejezéssel késlekedő Macudaira Hajatonoszó tiszte volt. A gonosz tervet az irgalmatlan Kavabe Umenoszuke főzte ki.
Hansiró megtalálta őket, jól megjegyezte arcukat. Ám a kedvező alkalom még sokáig váratott magára. Meddő napok követték egymást. Eltelt három, eltelt négy hónap, de a rónin nem adta föl. Az öregek konokságával pergette napjait, mindent egy lapra tett és végül szépen sorban el tudta kapni mindhármukat.
Elsőnek vette Omodaka Hikokurót, aki egy napon éppen a szolgálatból tartott hazafelé megszokott útján. Hansiró utánalopódzott, megvárta, míg elhagyatott helyre nem érnek, utána iramodott, gyors lépésekkel beérte és rákiáltott.
- Megállj! Omodaka Hikokuró vagy, igaz-e?
A hatalmas rezidencia falain kívül álltak, előttük az üres mező, körülöttük lassan leszállt a sötétség. A hely igazán alkalmasnak mutatkozott a leszámolásra.
- Hee, ki az? - hökkent meg Hikokuró, de amint megfordult, arcát szinte súrolta egy hangtalanul kirántott kard éle.
- Mit művelsz? Bántottalak én?
- ...
- Ki vagy te, mondd a nevedet!
- ...
Hansiró nem felelt, csak némán a szamuráj mellének szegezte a meztelen kardot. Hikokuro megborzongott. Tisztában volt vele, hogy kutyaszorítóba került. Fél lábbal már a sírban - behozhatatlan lépéshátrányban találta magát. Nem ismerhette ellenfele szándékát, és ez csak fokozta rettegését. Ugyan mivel haragíthatta magára? Fogalma sem volt. Vitézi mivoltához méltatlanul egyre csak a megfutamodás forgott a fejében. Annyi hely sem adódott, hogy kardot ránthatott volna. A másik meg a mellének szegezett pengével böködte, bár egyelőre nem mutatott semmi gyilkos szándékot. Hikokuro számára félelmetesen hosszú percek teltek el - kiszolgáltatva támadója kénye-kedvének... A rónin ekkor visszavonta fegyverét.
- Ki a karddal!
Ám abban a pillanatban, ahogy kiröppent hüvelyéből az ellenfél pengéje, Hansiró lesújtott.
Levágta ellenfele bal ruhaujját, s mielőtt az megmoccanhatott volna, sorra kerítette a megrettent Hikokuró jobb oldalát is, kisvártatva a szamuráj öve, majd az öltözet gallérja is cafatokban csüngött a szamuráj sértetlen testén. A megrettent ember akaratlanul felnyögött:
- Összetéveszt valakivel!
- Ide a varkoccsal - cserébe az életedért - kiáltott a rónin, s csapása nyomán a szamuráj hajdísz egy suhintásra porba repült.
- Emlékezz Csidzsiva Motoméra! - hagyta meg neki végezetül, azzal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Két, majd három napra rá így járt Macudaira és Kavabe is. Hansiró - miután meggyőződött róla, hogy a meggyalázott vitézek egymás után kimentették magukat a szolgálatból, vakmerőn és hívatlanul beállított az Ii-ház portájára.
Nem fért hozzá kétség, hogy azok hárman a szamurájvarkocs, a csommage hiányát mindaddig titkolni akarják, míg a haj újra nem nő. De hiába, végül is nem lehetett a betegség álcája mögé rejteni a szégyent.
- Úgy látszik, hogy a vörös páncéllal ékes Ii-ház büszkeségei közé sorolt legjava vitézek becsülete sem egyéb, mint megtévesztő látszat, hívságos cafrang!
Amikor Hansiró ezt így, egyenesen a háznagy szemébe vágta, Kageju arcát halálos sápadtság öntötte el. A vitézek sokasága éktelen haragra gerjedt. Egy emberként rontottak volna a róninra, hogy nyomban levágják.
Cugumo Hansiró azonban csak hidegen nevetett a mérgükön. Számára már nem volt drága az élet. Motome, Miho és - öreg napjainak egyetlen vígassága, a kicsi unoka, Kingo - mind halottak voltak már. Csak a tétlen, üres nyomorúság maradt utánuk. Nem volt már, mi marasztalja ezen a világon.
- Ezt a portékát meg küldjék el nekik! - mondta, azzal előhúzta rongyai közül a levágott hajcsomókat és megvetően odavágta Kageju háznagy lába elé.
Felirat díszelgett rajtuk: "A nagyságos Ii-ház csatlósának - itt következett a név - tiszteletreméltó varkocsa".
A nagyságos Ii-házban ekkor a felbőszült vitézek lekaszabolták Cugumo Hansirót. Feltehetően ezzel egy időben Omodaka Hikokuro és társai szobájukba zárkózva végrehajtották magukon halálos ítéletüket.

Mindhárman ugyanazt a levelet kapták kézhez Hansirótól:

"Van szerencsém e mai napon Nagyságod varkocsát a nagyságos Ii-ház előljárójának tisztelettel átnyújtani."