Akinek nincs helyén a szíve
(Sono kokoro o shirazu)

1.

Az elmúlt év tavaszán Kana asszony hirtelen halállal távozott e világból, hátrahagyva négyéves kisfiát, Dzsindzaburót.
Váratlan, érthetetlen dolog volt ez. Végzetét előre nem láthatta senki. Halála előtt három nappal hazatért falujába, végiglátogatta az otthonvalókat. Kissé sápadtabbnak látszott a kelleténél, sóhajtását is gyakran lehetett hallani, de ugyan ki fedezhette volna fel arcán a halál árnyékát? Később az anyját, Macut faggatták:
- Várandós lehetett talán?
Macu azonban nem vett észre a lányán semmit.

Bidzen tartományban, Szaga vára alatt háromszázötvenhét ezer bála rizs jövedelmet húzott a Nabesima-ház.
A váralját, mint más hasonló járásokat, sok zegzugos utca hálózta be, ezeket olykor csak dűlőnek hívták a helybeliek. Nevet is adtak nekik, volt várkerülő, virág, ördög, gyülekező...
Azon a bizonyos kora hajnalon a solymász-dűlőről a Nacume-házból futár jött Kana családjához. Odabenn mindenki éjszakai álmát aludta még, senki nem sietett elé. Kana bátyját, Kojatát anyja felébresztette, a férfi öltözött és ment. Az öregasszony sápadtan nézett utána.
Fél óra múlva újabb küldönc érkezett. Ő már hírül hozta Kana halálát. Az anya sietve futott az emberrel a Nacume-házhoz, ahol leánya - fehér szemfedővel az arcán - csendesen feküdt egy szobában. Tömjénillat terjengett körülötte. Kana halott volt már, de mintha csak elszenderedett volna. Fejénél már ott kesergett férje, Nacume Dzsinnai és bátyja, Kojata. Meg mindazok, akiket a hír utolért.
- Siránkozni nem szabad - az anyának még menet közben lelkére kötötték. Macu térdre rogyott a lánya holtteste mellett, de Kojata résen volt, valamit súgott a fülébe, hogy a többiek ne hallják. Látszott, hogy Macu abban a pillanatban összeszedte magát. Tekintettel volt a többiekre, de az is lehet, hogy azért tűnt úgy, mert csak a hátát láthatták. Egy idő múlva újra megmozdult. Fel akarta emelni a szemfedőt, hogy lányát megnézze. Rögtön visszahőkölt, kezébe temette az arcát, hogy könnyeit visszafojtsa.
A többiek is nyúltak a kendőért, de Kojata sietve visszatartotta őket. Kérdőn fordultak felé.
- A kíntól eltorzult az arca. Nem jó megnézni.
Mina, az elhunyt húga Kojatáról a férjre, Dzsinnaira nézett, de egyik sem szólalt meg, csak a szemük találkozott. Később Mina mit sem törődve a többiekkel, egyre csak Kana halálának okát firtatta.
- Nem lehet tudni, miért halt meg, hirtelen jött a halál. Még az orvos sem ért ide hozzá - szólt most Kojata Dzsinnai helyett.
Mina mérgezésre gondolt, de azután elhessegette a gyanút. Kanát soha nem bántotta semmi, a szenvedés árnyéka sem vetült rá. Az ilyen miért is halna meg mérgezésben? De a testvér tudni akarta, mi történt. A holttest lábán föltűrte a ruhát.
Ezúttal sem Kojata, sem Dzsinnai nem avatkozott közbe. A halott bőre ekkorra már elvesztette fényét, de nem színeződött el, mérgezésnek nyoma sem volt rajta.
Más hozzátartozók még nem érkeztek meg. A jelenlévőkön kívül csak egy szolgalegény, Szukehacsi és egy szolgálólány, Szojo állt sápadtan a szoba sarkába húzódva.

Dzsinnai huszonöt éves volt abban az időben. Tizennyolc esztendős korában halt meg az apja, örökség gyanánt ráhagyta a Nacume-ház gondját. Lehet, hogy ezért elég korán, huszadik évének tavaszán hozta a házhoz a nála három évvel fiatalabb Kanát feleségül.
- Sok gondja lesz majd a nővéremnek ... - gondolta akkor magában Mina.
Lehunyt szemmel is maga elé tudta idézni Kana menyasszonykori szépségét. Mina akkor éppen csak tizenegy éves volt és élénken megmaradt emlékezetében mennyire irigyelte akkor bájos nővérét.
- És most itt fekszik... - a lány szíve elszorult.
A csípősnyelvű anyós a gyermek születése után nem sokkal meghalt. Kanának nem voltak túlságosan nagyratörő vágyai, semmi kínosnak nevezhető bántódás nem érhette. Dzsinnai is jó hírnévnek örvendett az udvarnál.
…Öt, csupán öt év volt mindössze...
Kojata elkeseredése nem ismert határt. A balszerencse elháríthatatlanul szakadt rájuk.
Dzsinnai két öklét a térdén keményen ökölbe szorította. Mellette ült négyéves kisfia, Dzsindzaburó.
- Ne sírj, fiúnak tilos - valahogy így inthette fiát az apa, mert a gyerek kis ajkát beharapva minden igyekezetével azon volt, hogy uralkodjék magán. Olyan volt, mint ahogy szamuráj fiának illik. Mina érzékeny korban volt, nem bírta elviselni a látványt, kicsordult a könnye. Tudta, hogy nem szabad, de nem tudta megállni.
Egy esztendő múlt el ezután. Az özvegy férfi nem tudott felesége emlékétől megszabadulni, gondozta gyermekét, és bár környezetében sokat unszolták, hogy vegyen második feleséget, nem tudta rászánni magát.
- Legalább a gyászév végét hadd várjam meg... - mondta a hűséges férfi. Ez idő alatt gyakran megfordult elhunyt felesége családjánál. Van aki könnyen felejt, de Dzsinnai nem, ő nem volt olyan.
Régebben is meglátogatta felesége családját, és sógora, Kojata is eljárt hozzá.
Dzsinnai pénzzé tette a házánál fellelhető értékeket és - legyőzve a szülők makacs ellenállását - Kanának olyan síremléket állított, mely jócskán meghaladta lehetőségeit.
- Ez igen szép cselekedet volt - dicsérte Kojata.
A két férfi mindig is szívelte egymást. Elválaszthatatlanok, mint testtől az árnyék - mondták róluk ismerőseik. Ezért is jött létre olyan könnyen Kana és Dzsinnai házassága. Miután pedig Kana a Nacume-házhoz került, a két férfi barátsága még tovább erősödött. Nem véletlenül kerültek rokonságba egymással, így senki sem csodálkozott azon, hogy az asszony halála után sem változott a kapcsolatuk egy jottányit sem, sőt, ha lehet még szorosabb lett.
- Legalább egy évet... - Dzsinnai elhatározása erős volt és férfi létére példás özvegységben élt. Az év tavaszán, mikor rendben letelt a gyászév, megemlékeztek az évfordulóról. Igazán szép ünnepség volt.
- Milyen fiatal ez a férfi, és mégis milyen tisztességtudó, ritkaságszámba megy manapság az ilyen - az emberek értékelték Dzsinnai példamutató viselkedését.
Csak Mina nem osztotta ezt a vélekedést, mindig is furcsállotta nővére halálát és nem tudott szabadulni ettől az érzéstől.
- Valahogy más lett Dzsinnai sógorom az utóbbi időben… - gondolta magában.
Hogy ez miben is állt - nem tudta volna megfogalmazni. Semmi kézzelfogható jel nem utalt rá... Minát szemmel nem látható, szavakkal kifejezhetetlen bajsejtelem gyötörte. Azonban vigyázott, nehogy óvatlanul elárulja magát. Senki előtt sem tárulkozott fel, titkát magába fojtotta.

2.

Egy napon Nacume Dzsinnai meglátogatta a virányos dűlőn Szendzsút, az öreg nemesurat, aki annak idején kardviselésre való jogot nyert. Azon a környéken, ahol lakott többnyire magasabb méltóságok házai állottak, az övé is közéjük tartozott. Edói házát átengedte utódjának, maga pedig élete hűséges párjával öregkorára vidékre vonult vissza. Eredetileg ötszáz bála rizs jövedelme volt, melyhez képest Dzsinnai, a maga ötödannyi vagyonával nem lehetett volna bejáratos a házánál, de az öreg meghívott magához a társaság kedvéért fiatalabb nemesurakat - havonta néhány alkalommal, köztük Dzsinnait is.
Nemcsak a világ dolgairól folyt a szó teázás közben, az öregúr a Lombok árnyán című híres szamurájkódex fejezeteit magyarázta az ifjaknak. Ez nem köznépnek való olvasmány, létezéséről is csak a kiválasztottak tudhattak.
Olyan volt ez a Nabesimáknak, mint Konfuciusz Beszélgetések és mondások című irata. Utóbb így is nevezték: Nabesima Lun Jü…

A Genroku 13. évében (1701) a Szaga klán második, Nabesimák közül való főnöke halála után, Jamamoto Dzsinemon-Cunemoto, vagyis másik nevén Jamamoto Dzsócsú elfordult a hívságos világtól, haját leborotválva - Kinrjú faluban, Feketeföld mezején vonult remeteségbe.
Mikoron őt Tasiro Matadzaemon-Curamoto, a kegyes lelkületű, férfikora delén járó főúr elsőízben meglátogatta már Hóei időszakában jártak, annak 7. évében (1711).

"Messzi távol a világtól vadcseresznye bontja virágát."
Régi várfal - (Cunemoto)

"Jöttem fehér fellegekkel virágok közé látogatóba..."
Idő-mulató (Curamoto)

...A fenti verseket váltották egymással üdvözlet gyanánt. Alkalmasint ezután is gyakran megfordult Tasiro Cunemoto a remetelakban és hét éven keresztül, tizenegy kötetben lejegyzésre került a Nabesimák, szamurájok viselt dolgairól elhangzott sokféle történet.
Valószínűleg onnan kapta ez a gyűjtemény a Lombok árnyán címet, hogy elhagyott kis hegyi faluban a fák leveleinek árnyékában rejtőzve titokban örökítették meg. Van egy olyan magyarázat is, mely szerint a fák árnyékában elhangzottak lejegyzése egyszerűen szerény szolgálatot jelent.

A kardviselésre jogosult öreg birtokában volt a mű egyik kéziratos példánya. Büszke volt rá, hogy annak idején, vagy harminc éve saját kezűleg másolta le. Életének egyetlen értelme az volt, hogy a művet továbbadva felolvasta a fiataloknak. Hűséges hallgatói közé számított Dzsinnai. Meg Kojata is.
Az öregúr hallotta, mi történt Dzsinnaival és az is a fülébe jutott, hogy milyen áldozatra képes, hogy elvesztett felesége emlékét ápolja.
- Akárhogy is, szerezni kell neki egy másik asszonyt. Lassan eljött az ideje, hogy megbízzunk egy házasságközvetítőt - gondolta. Viszont akárki nem alkalmas a célra. Azután ott van Dzsindzaburó, kis gyermek még, ha valami hebehurgya személyt hozzájuk küldünk, azzal csak bajt hozunk rájuk.
- Hallod-e, néne, nincs ott valaki megfelelő ember?
Néhány nap múlva találtak is megfelelő feleségnek valót, akit nyugodt szívvel lehetett ajánlani. Már idáig jutottak, mikor egyszerre csak megjelent Dzsinnai maga. Bevezették a fogadóterembe, ahol a szokásostól eltérően különös elfogódottságot tanúsított, sután válaszolgatott, ha kérdezték. Az öreg - látvaa legény bizonytalanságát - rögtön rájött, hányadán állnak, tehát ő maga hozakodott elő a dologgal.
- Elnézést kérek, ha megfelejtkeztem volna magamról, nem szeretnék tolakodni... - vezette be mondókáját, s azzal fel is tette a kérdést: vajon az ifjú elfogadná-e, ha házasságközvetítőt irányítana hozzá. Beszédéből kitűnt, hogy már van is megfelelő jelöltje. Dzsinnai az ajánlat hallatára elpirult. Az öregúr nekiszegezte a kérdést:
- Van-e már valaki?
- Igen - mondta a fiú, de itt meg is akadt.
- Jómagam ismerem talán?
- Igen, Kojata húga volna az...
Ez az öreget váratlanul érte. A korukat nézve Dzsinnai huszonhat, a lány tizenhét. Éppen nem lehet mondani, hogy ne lennének összeillő pár. Viszont az is igaz, hogy a férfi nem volt egyedül, hiszen gyermekére kellett gondot viselnie.
- Igen, erre magam is gondoltam - ismerte be az öreg -, csak szegény Minának nem lesz könnyű... A gyermek, Dzsindzaburó miatt.
- Valóban, úgy van.
Viszont az is igaz, hogy egy vadidegenhez képest mennyivel jobb lesz a fiúnak, ha a nagynénje gondozza. Nem vitás, hogy Dzsinnai így gondolta ezt.
- Kojatával már közölte szándékát?
- Sajnos, az nem lenne alkalmas.
- Miért nem? Hiszen a maga és Kojata kapcsolata igazán bensőséges, nem okoz ez gondot kettejük között.
- Nem, most a barátság helyett inkább az illemet kell figyelembe venni, vagyis hogy minden a leghelyesebb módon menjen végbe.
- Csakugyan.
Felette igaz volt, amit az ifjú szóba hozott. Méltó volt a tisztességtudó Dzsinnaihoz. Az öregúr elképzelte Kojata kifogástalan, nemes arcát.
- Nem lenne ellenemre az sem, hogy akár magam kérdezzem meg őt - ajánlotta.
- Megtisztelne vele?
A fiú erősen az öregúrra nézett, látszott, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
- Jól van hát. Értettem. Nincs más hátra, ha magának is ez a kérése. Már holnap kerítek rá időt.
Az öreg elhatározásának hallatán Dzsinnai testéből szinte kiszállt az erő.

3.

Kojata borús hangulatban volt.
- Bajban vagyunk... - vallotta be önmagának. Előző nap délutánján teljesen váratlanul beállított hozzá az öregúr a virányos dűlőről. Rögtön rátért megbízatására, melyre Dzsinnai kérte meg azzal, hogy az öregúrnak könnyebb lesz majd választ kapnia:
- Van valami akadálya annak, hogy Mina Dzsinnai úr második felesége legyen? - majd hozzátette: - Itt most életfontosságú dologról van szó, de azt hiszem nekem nem szükséges igazolnom a felhatalmazásomat... - és elnevette magát. - Ilyen helyzetben ugye, házasságközvetítőre semmi szükség.
Erre a szóra válaszolt Kojata:
- Néhány nap gondolkodási időt kérnék.
Ennyivel is beérte az öregúr, azután hazatért.
Az érintetthez, Minához azonban még egy napig nem jutott el a hír.
...Mina lenne Dzsinnai második felesége...
Nem mintha Kojata fejében nem fordult volna meg a gondolat. Sőt, mindig is úgy gondolta, hogy ez lenne a legjobb. Mindig jó szívvel gondolt a kisfiúra is. Ha mostohát kap, a sok keserűséget el nem kerülheti.
Mina természetére nézve gyengéd természetű, eleve jószívű teremtés. Még csak tizenhét esztendős, de biztosan jó anyja lenne Dzsindzaburónak. Szerencsére a kisfiúnak is kedves a személye.
De Mináról magáról is gondolkozni kell. Az első perctől kezdve csak második feleség lehet szegény. Miután leánynak is második volt. Elhunyt apjának kedvence, ő mindenkinél jobban szerette. Semmiért sem adta volna.
Kojata mindenesetre anyjához, Macuhoz és feleségéhez fordult a kéréssel. Az anyát vette későbbre. Tényleg, Jae, a feleség is sajnálkozott szegény Mina sorsán. Ezután anyját is megkérdezte. Az nem válaszolt, csak sápadtan nézett a fiára. Kojata tekinteté-vel viszonozta anyja érzését. Nem mondták ki sem az igent, sem a nemet. Csak néztek szomorúan, sötéten. Kojata jól értette ennek a tekintetnek a mélységét.
Szívében titok lappangott. Titok, melyről Mina nem tudhatott. De Jae, a felesége sem. Négyen őrizték: Kojata, az anya, Dzsinnai és maga a halott, Kana tudhatta csupán.
- Ne mondjuk meg Minának...
Az anya megőrizte hallgatását. A titok súlya azonban még a férfinak, Kojatának is túl nehéznek bizonyult. Nem szerette volna, ha Mina valaha is az életben megtudná - hacsak lehetséges.
...De ha Dzsinnaival összeköti sorsát...
Óhatatlanul mindennek ki kell derülnie. Vagy mindenáron meg kellene őriznie a hallgatást? Azt is lehet. De ha véletlenül Dzsinnai mégiscsak elejtené a szót... igen, csakis ő lehet, aki elárulja - válaszolta meg Kojata saját kérdését önmagának.
Ekkoriban már Kojata is családfő, a Szagaráké, éppen ezért ellentmondást nem tűrve utasíthatta volna húgát:
- Eredj Dzsinnaihoz.
Hiszen Minának sincs ellenére. Egy szamuráj házában a lánynak különben sem volt joga a családfővel ellenkezni. Kojata azonban nem akart odáig elmenni, hogy a lányt a házasságra szorítsa.

A férfi kiment a ház mellett húzódó tornácra. Esett az eső. Langyos, tavaszi. Talán a szíve volt az, de az eső hangja tűnt neki nehéznek.
A hely kicsiny volt, alig érdemelte meg a kert nevet. Az egyik sarkában azáleabokor. Korán kibomlott virágai majdnem teljesen elborították. Az esőmosta égő vörös szín valósággal bántotta a szemet, a vér színét idézte. Pedig az egészen más - Kojata eszébe juttatta az esztendeje halott Kana vérző testét.
- Kana... - sóhajtotta. Úgy érezte, hogy a sóhaj szétfeszíti a mellét.
- Be kell vallani mindent az öregúrnak... - töprengett magában. Az eső rákezdte, mintha csak el akarta volna mosni belső kétkedését.
- Mi baja van? - kérdezte Kojata felesége az urát, mert azon az éjszakán Kojata nem aludt, csak forgolódott fektében - olyannyira, hogy az asszonynak is feltűnt.

Harmadnap Kojata elment az öregúr meglátogatására. Rögtön elé is vezették a fogadószobába. A fiatal nemes alig tudta megőrizni a nyugalmát. Érezte, hogy a feje elnehezül, szája kiszárad. Nagyot nyelt. Az öregúr pedig szívélyesen hellyel kínálta.
- Tessék csak...
- Ii... - Kojata mondani akart valamit, de hangja elfúlt.
- Nem kell kertelnie, ha nem, hát nem, úgyis jó - az öregúr hangja nem emlékeztetett egy buzgó házasságszerzőére. Igaz, maga sem gondolta komolyan, hogy az ajánlatot elutasíthatják.
- Uraságod... - kezdett hozzá a vendég.
Az öregúr később is emlékezett rá, hogy Kojata milyen nehezen szánta rá magát.
- Kérem, csak nyugodtan - bíztatta.
- A Dzsinnainak adandó válasz előtt szeretnék elmondani valamit... - kezdett hozzá végre, de azután határozottan nekivágott. Most már nem lehetett félbehagyni! Az öregúr komolyan figyelt.
- Hallgatom...
- De előbb... az ügy a Szagara család becsületébe vág. Kérem, esküdjön meg, hogy nem mondja el másnak.
Az öregen ingerültség jelei mutatkoztak.
- Kojata, ha nincs bizalma személyemben, akár bele se kezdjen.
- Bocsásson meg, kérem, nem fejeztem ki magam elég körültekintően... - szólt Kojata és tenyerével letörölte arcáról a verítéket.
- Miről van szó tehát? - sürgette az öreg.
- Az igazat szólva Kana nem halálos betegségben halt meg - vágott bele eltökélten Kojata. Az öregúr felvonta szemöldökét.

4.

Az elmúlt évben azon a tavaszi napon Dzsinnai kora este felkereste családjának ősi fészkét a középső soron, a vár alatt. Valamely örökségi ügy került a nagycsalád elé, döntést kellett hozni, avégett hívták oda Dzsinnait is.
- Úgylehet nagyon későn érek haza. Ha nem érzed jól magad, feküdj csak le - mondta feleségének elmenőben. Akkoriban Kana nem volt jó színben, nyomott hangulatúnak látszott. Talán várandós lehetett, azért fogta el olykor a rosszullét. Gyenge hangon kérte urát, hogy térjen haza hamar.
A középső soron a tanácskozás váratlanul hamarabb ért véget. Italt hoztak elő.
- Dzsindzaburó kissé lázas... - tódította a férfi, nehogy úgy tűnjék, mintha felesége miatt igyekezne, néhányszor a látszat kedvéért szájához vitte a poharat, majd távozott. A kapun kívül föléborult a tavaszi égbolt, a félholdat felhők borították. A sólymok során hazafelé menet még fiatal volt az este.
Otthon úgy látszott, nem vették észre hazatértét, mert senki sem került elő. Dzsindzaburó is alhatott már. Ha fönt lenne, bezzeg sietne elébe - gondolta az apa.
...Tényleg rosszul lehetett... - Dzsinnai az asszony miatt aggodalommal telve sietett be a házba, ám hirtelen megtorpant. A hálószobából kihallatszó zokogás hangjára lett figyelmes. Elsápadt. Nemcsak sírás hallatszott odabentről, hanem hihetetlen módon Kana zavarodott, elfúló hangja is.
Dzsinnai elszántan félrehúzta az ajtót, belépett a hálószobába, ahol abban a pillanatban egy összekulcsolódott pár szétrebbent. A legény Szukehacsi, az asszony pedig kétségkívül nem más, mint Kana, a feleség. A férj kardja azonnal kiröppent hüvelyéből és elállta Szukehacsi menekülésének útját. A férfi holtsápadtan megtorpant.
- Ne mozdulj, vagy izibe leváglak... - Dzsinnait elfutotta az indulat, de azután gondolkodni kezdett. Ha minderre fény derül, foltot ejt a ház becsületén. A család jó hírét pedig mindenáron őrizni kell.
Kana arca jéggé dermedt, de az ajka remegett. Rendetlen ruháját is feledte.
...Tehát nemcsak az állapota miatt panaszkodott, lelkiismeretfurdalás is gyötörhette. Most értette meg Dzsinnai, miért is olyan sápadt mindig a felesége.
...Mióta lehet így Szukehacsival... Dzsinnai előtt hirtelen minden szédítően kivilágosodott, ami azóta történt, hogy elvette az asszonyt, de azután, hogy képzelete cserbenhagyta, úgy tűnt, hogy most jött rá mindenre. Dzsinnai úgy érezte, mintha félelmetesen hosszú idő telt volna el, pedig két-három szempillantás alatt villant át rajta minden.
- Kana! Mit tettél?!
Az asszony lehajtotta a fejét, nem válaszolt. Akkor vette észre Dzsinnai, hogy a gyerek sincs a hálószobában.
- Hol van Dzsindzaburó?
Kana erre sem válaszolt. Nem volt kétséges, hogy átvitték a szolgáló, Szojo szobájába. Dzsinnai elfújta a lámpást.
- Szedd rendbe magad.
A sötétben sóhajtás hallatszott. Nincs menekvés, gondolhatta Szukehacsi, de nem mozdult. A nehéz csöndben csak lélegzetének hangja hallatszott. Kis idő múlva Dzsinnai a tatamira támasztotta kardját, hogy tűzszerszámot keressen elő, de meggondolta magát.
- Szukehacsi, gyújtsd meg a lámpást.
Semmi válasz, csak a sarokba szorított legény lihegése.
- Mondom: gyújts világot!
- Hogyne... - már hallatszott is a kövakő csiholásának hangja, de az is, hogy remeg Szukehacsi keze a művelet közben, sehogy sem akart a láng fellobbanni. Azután valahogy boldogult vele, mert mégiscsak fény derült a szobára. A legény arcán, homlokán olajsűrűségű cseppek csurogtak alá. Kana már rendbe hozta öltözékét. Dzsinnai kihúzta meztelen kardját a tatamiból és az asszonyhoz közeledett. A pillanatot kihasználva Szukehacsi kereket akart oldani, de még félig sem nyitotta a tolóajtót, Dzsinnai visszaperdülve fegyverével ismét útját állta.
- Maradj veszteg, Szukehacsi. Ha megmozdulsz, meghalsz. Tedd, amit mondok, ne kapkodj. Cserébe megkímélem az életed.
Szukehacsi erre megmerevedett.
- Most pedig tedd be az ajtót!
A férfi azonban csak remegett, mintha nem jutott volna füléig a parancs.
- Mondam már, hogy csukd be, nem bántalak. Ha meghalsz, minden kitudódik.
Kana mellett állva Dzsinnai hüvelyébe tette nagyobbik pengéjét, és a kisebbiket húzta elő. Ebből tudni lehetett, mi a szándéka.
- Gondolj Dzsindzaburóra... - szólalt meg Kana.
- Ostoba! Most jut eszedbe a gyermek, meg a kötelesség?
A kisebbik pengét pedig azért készítette elő, mert ha a nagyobbal vág, a vér a mennyezetig fröccsen. Dzsinnai gondolkodott. Előtte ott ült Kana, beletörődve az elkerülhetetlenbe. A férje a mellére tette a párnát.
- Uram... - nézett rá könyörögve Szukehacsi - engem büntessen meg elébb.
- Nem váglak le, mondtam már, hallgass és idenézz.
Az asszony lehunyta szemét, Dzsinnai pedig a párnán keresztül bal mellébe mártotta a rövid pengét. Azután kihúzta, gondosan megtörölte és a tokjába helyezte. A lámpással körbevilágított - a tatamin sehol egy csepp vér.
- Szukehacsi!
- Igen.
- Most nem kergetlek el a háztól. Meghagyom az életedet, ha cserébe úgy végzed a dolgodat, mint eddig, és teszed magad, mintha mi sem történt volna. Majd találunk valami ürügyet arra is, hogy elengedjelek. Megértettél?
Szukehacsi halálra váltan az ijedtségtől csak bólintani tudott.
- Hívd be a szolgálót.
- Igen... - akarta mondani a legény, de egy hang sem jött ki a torkán.
Mikor kilépett az ajtón Dzsinnai feszülten figyelt, hogyha netán mégis menekülésre fogta volna a dolgot, nyomban utánaeredjen és levágja. Tíz perc múlva visszajön - gondolta. Szukehacsi tényleg nem szökött meg.
Nemsokára visszajött, hozta a zavart szolgálót magával, akin már látszott, hogy rájött mindenre. Kifutott a vér az arcából.
- Dzsindzaburó?!
- Aluszik... - a választ alig lehetett füllel felfogni. Dzsinnai az állával az ott fekvő holttestre mutatott.
- Amint látod, megcsalt és tettéért meglakolt - kezével a kardja markolatára ütve, ijesztő pillantással mérte végig a szolgálót - Dzsindzaburót magadhoz vetted, te is cinkosa vagy, a büntetésed is ugyanaz legyen! - azzal kardját előhúzva elállta Szojo menekülésének útját. A szolgáló sírva fakadt:
- Bocsásson meg, jó uram!
- Nincs bocsánat!
- Gondoljon a következő életére, uram, bocsásson meg nekem! - könyörgött a lány összekulcsolva két kezét, ide-oda menekülve a szűk szobában. - Megteszek bármit, amit parancsol, csak ne bántson! Mindent úgy teszek, ahogy jó uram mondja, soha a számra nem veszem, mit láttam itt ezen az éjszakán! Mindhalálig magamban tartom a titkot - fogta könyörgőre a dolgot.
Dzsinnai éppen erre várt:
- Biztos ez?
- Ó, igen, mindenképpen!
- Jól van akkor. De ne feledd soha, amit most mondtál! Ha véletlenül elkottyantol valamit is, mindkettőtöknek vége, széthasítlak benneteket.
Dzsinnai azután kettejük segítségével a másik szobában tiszta derékaljat vetett és kiterítette rá a holttestet. Természetesen átöltöztetve. Eltüntették a véres párnát és a biztonság kedvéért a tatamit is kicserélték…
Végül Dzsinnai a szolgálót elszalasztotta az orvosért azzal, hogy:
- Kana hirtelen súlyos betegségbe esett, kérjük, jöjjön azonnal. A szomszédból kölcsönkért futárt pedig elküldte Kana szülői házához. Egy másikat pedig ismét csak az orvoshoz indított, az már a sietve felöltözött férfit útközben érte és tudatta vele: a beteg az imént kilehelte lelkét. Már felesleges eljönnie... Végül egy küldönc futott Kojatáért.

5.

A "Lombok árnyán" kilencedik fejezetében két történet található a hűtlenségről. A kard viselésére méltó öregúr, miközben Kojata dadogását hallgatta, ezekre gondolt. Azok is botrányos esetekről számoltak be ugyanis. Igaz, hogy egy árva nevet sem említettek…

I. Házasságtörő lekaszabolásának esete.
Bizonyos nemesúr elmenvén, majd midőn hazatérve házasságtörésen kapta asszonyát valakivel, aki távollétében házába lopakodott, a gaztevőt felkoncolta. Olymódon, hogy a falnak nekitámasztott egy zsákot tele rizzsel, közibe a rablót és körültekintően, irgalom nélkül átalverte becsületének megrablóját. Mikor ez megvolt, hagyott az asszonynak kis időt, majd végzett azzal is.
Kanemaru úr elbeszélése nyomán.

II. Hogyan ölte le bizonyos személy a feleségét.
Útjáról megtérvén házába rajtakapta asszonyát éjnek idején szolgájával, aki belopózván a nőt elcsábította. A szolgát a konyhába kiküldvén, maga a hálószobába ment, s ott a feleségét kivégezte. Majd hívatta a cselédet és meghagyta neki a következőket:
Avégett, hogy a gyermekre ne hozzanak szégyent, úgy kell intézni mindent, mintha az asszony természet szerinti halállal betegségben halt volna meg. Ha a szolga ellenállást forgatna a fejében, súlyos vétke miatt azonnal lemészárolja. Teljesítse tehát jó belátás szerint a parancsot. Átöltöztették a holttetemet, néhány küldöncöt is szalasztottak orvosért, jöjjön késedelem nélkül. Kisvártatva azonban egy másikat azzal, hogy feltartóztassa, ne jöjjön hiába, már úgyis késő. Azután az apósért küldött, és meggyőzte róla, hogy az asszony betegségben kiszenvedett. A bűnös szolgát pedig rövid haladék lejártával elűzte házából Edóba.

Ez a második történet egybevág a mostani esettel! - döbbent rá az idős nemesúr.
Csakhogy a kard viselésére méltónak találtatott öreg a fiataloknak még nem mutatta be ezt a történetet. Dzsinnai sem ismerhette, és lám, mégis úgy intézte, ahogy a könyvben meg van írva. Sőt még körültekintőbben!

- Kojata! Hallani is szörnyű, de tudom, ennek már így kellett lennie. Ha az ügy kipattan, kegyelmedre is gyalázatot hoz, bele kell törődni, természetes, betegségben történt halálozásnak kell venni a dolgot - mondta annak idején Dzsinnai Kojatának. Kérése egyszerűnek tűnt, mérsékelt hangnemben adta elő, szemében azonban ellentmondást nem tűrő fény villant. Természetesen Kojata sem engedhette meg magának, hogy meglepetésének hangot adjon.
- Értettem. Röviden és határozottan a végére járt az ügynek. Kana szégyenében fel sem tekinthetett.
- Ne beszéljünk róla. Kana betegségben hunyt el. És még valamit. Jómagam ezentúl is eljárok kegyelmed házába, s elvárom magamnál az eddiginél is sűrűbb látogatásait.
Szavainak jelentését nem kellett magyaráznia.
- Magától értetődik - Kojata tökéletesen értett mindent.
- Hálás vagyok.
Dzsinnai szemének fénye kissé megváltozott akkor.
- Tessék?
- Kojata. Akármilyen okból is, de kezet emeltem húgára, a testvéri szeretet okán elkerülhetetlen, hogy meg ne gyűlöljön. Mégis a külvilág előtt derűsen kell egymásra tekintenünk. Kívülállók előtt mindenképpen őrizzük meg egymás kölcsönös megbecsülését.
- Hagyja el kegyelmed. Magam is úgy tettem volna a helyében...
- Lehetséges volna, Kojata? Tényleg ugyanúgy, mint én?
- Ennyi elég! - azzal Kojata kezet nyújtott Dzsinnainak, az pedig keményen megszorította a felé nyújtott kezet.
- És még valamit szeretnék a lelkére kötni, Kojata. Mindenki úgy tudja, hogy Kana személyes kívánsága volt, hogy mi helyezzük el a sírjában. Erről soha ne felejtkezzünk meg!
Kojata az öregúrnak szóló elbeszélése közben eltöprengett magában: őszinte volt-e, amit akkor mondott, szívből jött-e a kéznyújtás Dzsinnainak... töprengett magában, de kételyét nem hozta az öregúr tudomására.
Akárhogy is, minden zökkenő nélkül ment. Kana titka sehonnan sem szivárgott ki. Azután Dzsinnai annak rendje-módja szerint megemlékezett felesége elhunytának évfordulójáról. Szukehacsinak és Szojónak is alkalmat adott, hogy kilépjenek a szolgálatából.
...Jól mentek a dolgok...
Legalábbis idáig - gondolta Kojata. Egy álló esztendőn keresztül megfért egymással egy fedél alatt a gazda, a szolgája - a csábító és akinek asszonyát elcsábították.
Az öregúr a karját keresztbe fonta. Pontosan értette már Dzsinnai szándékát. Nem csak a kisfiú miatt gondolta ki, hogy Minát elveszi feleségül. Természetesen azt sem lehet kétségbe vonni, hogy Dzsindzaburóra is gondolt, de főleg inkább arra, hogy házának hírnevén folt ne essen.
Megnyeri Minát második asszonyául, akkor aztán ha valahogy ki is szivárogna a titok, senki sem lenne, aki hinne is a szóbeszédnek. Ostobaság feltételezni, hogy valaki annak a testvérét veszi feleségül, aki hűtlenül megcsalta. Kinek fér ez a fejébe?
- Most, hogy elmondtam a szégyenünket - szólt a történet végén Kojata -, nevetségessé váltunk méltóságod szemében…
- Dehogy, dehogy... - rázta a fejét az öregúr, aki inkább a nyelvét leharapta volna, minthogy megszólja Kojatát. Megértette és megindult azon, amit hallott.
...Mi tehát a teendő...
Biztos, hogy a legjobb, ha Minát hozzáadják Dzsinnaihoz. Az elöljáróság engedélye sem kétséges. Ugyan mi akadálya lenne?
- Nem tudom, mit is mondhatnék... - próbált kibújni az egyenes válasz alól az öreg. Kojata nem tartotta az öreget felelőtlennek, némán bólintott. Végülis sikerült elmondania, mi nyomja a szívét. Látszott rajta, hogy mélyen gondolataiba merül.

6.

Mina nem jutott szóhoz. Nővére bűnös kapcsolatba tévedt volna...
Már annakidején, mikor Kana hirtelen halálának hírére a helyszínre szaladt, egész halványan elfogta valamiféle sejtelem, érezte a helyzet tisztázatlanságát, vagyis, hogy valami érthetetlen történik, vagy történt. Ám azt álmában sem gondolta volna, hogy a nővére titkos viszonyát felfedezve Dzsinnai kezet emelt saját feleségére.
Kiszáradt, elfehéredett ajakkal szólt:
- De hát bátyámuram, de hát a nővérem miért...
- Nem tudom.
Erről Dzsinnai még Kojatának sem mondott semmit és nem is engedett rákérdezni. Még ha Kanának lett volna indoka tettére, eljárása megengedhetetlen volt. Hiszen szamuráj családban nemesnek született és hasonló méltósághoz ment feleségül. Mina bátyjára nézett, annak szemében együtt érző pillantás csillant meg. Kana hálás volt, hogy bátyja mindent felfedett előtte, holott hallgathatott volna. Ha azt mondja: "eredj Dzsinnaihoz", egycsapásra eldöntött volna mindent. Amit a családfő, vagyis Kojata egyszer kimond, az megmásíthatatlan. Még saját anyja sem szegülhet vele szembe. Hát még a húga! Még nemtetszésének árnyéka sem férhetett volna a döntéshez. Ez volt a szamuráj család rendje.
Mina nem lelkesedett különösebben a sógoráért, de egyáltalán nem utálta. Ráadásul a kisfiú nagyon kedves volt a szívének.
- Akár anyja is lehetnék... gondolta nemegyszer. Tehát ha a bátyja azt mondja, hogy "eredj", minden teketória nélkül engedett volna a parancsnak. Csakhogy Kojata egy szóval sem mondta ezt. Minát könnyekig meghatotta vele.
- Hogyan döntöttél? - kérdezte húgát, de az válasz helyett másra terelte a szót.
- Ugye, bátyámuram sokat szenvedett az egy esztendő alatt...
Azt akarta mondani vele, hogy Kojatának olyan bensőséges barátsággal kellett viseltetnie sógora iránt, mintha mi sem történt volna. A szó Kojata elevenébe talált, a férfi egy darabig nem is tudott válaszolni. Vagyis hát éppen ez volt a válasz.
Kojatát eredetileg sem lehetett szívtelennek mondani, talpig becsületes ember volt. Olyannyira, hogy kerülte a szokványos udvariaskodást is. De az emberek nem rosszallották ezt, megértették.

- Nem ügyeskedő fiú... - mondták róla. És ezt mindenki elfogadta.
És ez a fiú mit érezhetett... Nem, ez túlment mindenen. Mina visszaemlékezett nénje halálára.
- Kana kívánsága volt ez... - mondták és a férj meg a báty együtt helyezték koporsóba a testet, úgy hogy idegen kéz hozzá sem érhetett. Ugyanúgy történt a sírnál is.
...De a bátyám egészen más, mint Dzsinnai - Mina így gondolta.
- Együtt vannak, mint a test és árnyék... - mondogatták kettősükre az emberek, és úgy is volt. Mina szemében is elválaszthatatlan volt a két barát. De csak addig, míg Kana élt. Halála kimutatta a két ember szívének különbözőségét. Mina számára már nem volt kétséges, hogy bátyjának ez az egy esztendő maga volt a pokol. A ház hírnevét és az igazságot kellett mérlegre tennie - micsoda kínokat kellett kiállnia! Igen! A bátyja és Dzsinnai esete egészen más! Bezzeg ha Dzsinnai lett volna a bátyja helyében, még az ezerarcú, ezerkarú rettenetes Kannon istenség előtt sem vallott volna színt. Kojata pedig megtört.
Ha ez gyengeség, legyen az, de Mina épp ezért szerette bátyját.
Kojata így szólt testvéréhez:
- Mina, ha hozzámégy Dzsinnaihoz, mindezt felejtsd el. De nem erőltetlek. Mindenesetre fontold meg alaposan. És azután, ha nem akarod, nemet is mondhatsz éppúgy, mint ha beleegyezel: igent.
Mina csendesen bólintott.
Aznap éjszaka nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Pirkadatkor végre megszületett szívében az elhatározás. Nem is várta meg a reggelt, hajnalban közölte bátyjával a döntését.
- Dzsindzaburónak anyja akarok lenni - és szemében nyoma sem látszott a bizonytalanságnak.
- Jól meggondoltad? Ha könnyelműen döntöttél, nem másíthatod meg többé.
- Rendben lesz... csak...
- ...
- Nem találkozhatnék Dzsinnaival a hivatalos végső döntés előtt?
- Ha találkozol vele, mit tesz az?
- Szeretném tőle magától hallani, szeretném meghallgatni őt is - mondta Mina és szeme megcsillant. Ez bizony szokatlannak tűnt egy szamuráj család leányától. Valami régi vágású öreg rossznéven venné, elfordítja ilyenkor a tekintetét és megneheztel. De Kojatát megindította a lány mesterkéletlensége és a kérést tudatta a kardos öregúrral. Az váratlanul igen egyszerűen így válaszolt:

- Találkozhatnak az én rezidenciámban - megmondhatod neki.
Csakhogy nem lehetett tudni, vajon Dzsinnai belemegy-e a találkozóba. Az aggodalom azonban hiábavalónak bizonyult. Az öregúr útján hamar megjött a beleegyezés.
Néhány nap múlva tehát a kard viselésére jogosult öreg, Szensu házában létrejött Dzsinnai és Mina találkozója.
Párás szellő lengedezett a kert felől, pedig a tolóajtókat ki sem nyitották. Esőre állt. A hely méltóságához illően széles kert övezte a házat. A sok fa, a díszkövek szép rendben. A kerti tóban időnként egy-egy ponty csobbanását lehetett hallani.
Mina kigondolta előre: mivel kezdje a szót, mégsem tudott azonnal hozzáfogni. Kínok között hallgatott. Máskor pedig nem volt különösebb nehézsége nővére férjével, régebbről megszokták egymás társaságát.
Végül barátságosan, a szokásnak megfelelően bátyjának szólította sógorát.
Dzsinnai szertartásosabb megszólításra volt felkészülve, ehhez képest a beszélgetés igen családiasnak ígérkezett. Régebben Dzsinnai még kedveskedve incselkedni is szokott eképpen:
- Milyen csinos lett az én sógornőm mostanában...
De ezúttal ez elmaradt. Dzsinnai arca is feszültséget tükrözött.
A tóban ismét megcsobbant egy hal.
- Esőre áll... - mondta maga elé Mina. Egy kicsit habozott, elbizonytalanította, hogy önkéntelenül bátyjának nevezte Dzsinnait. De zavara nem tartott sokáig.
- Dzsinnai uram. A nővéremről mindent tudok, ismerem a részleteket is.
- A bátyjától hallotta?
- Igen - nézett egyenesen a férfi szemébe Mina. Dzsinnai arca alig észrevehetően megrezzent.

7.

- Tehát akkor... - Dzsinnai arcán látszott, hogy még szeretne valamit mondani, Mina sápadt arcán halvány szín derengett fel.
- Azt mondja, hogy engem, Minát második feleségének kíván. Szeretném tudni a valódi szándékait ezzel a házassággal.
Mina kérdése úgy hatott, mint derült égből a villámcsapás, Dzsinnai elnémult. Kereste a szavakat, de Mina nem hagyta annyiban:
- Nem tudnám elviselni, ha eszközül használnának ahhoz, hogy elfedezzem nővérem félrelépését.
- De Mina!
- És még valamit... - Mina rövid habozás után kimondta:
- Mit érzett Dzsinnai uram, mikor nővéremet pengéjével átszúrta? Mondja el úgy, ahogy történt, kérem.
Még be sem fejezte mondandóját, Dzsinnai arca megváltozott.
- Nincs ezen mit magyarázni, minden szamuráj így tett volna!
Kemény hanghordozása nem hogy megijesztette volna a leányt, éppenséggel erőt adott neki.
- Egy percig sem tétovázott?
- Nem én!
- Semmi kétsége sem volt?
- Nem volt miben kétkednem.
- Sajnálat, vagy könyörület?
- Ostobaság. Kana házasságtörő volt. Besározta becsületét.
Mina mindezt tudván tudta, de mégsem állhatta meg, hogy szóvá ne tegye. Nem tudott belenyugodni, hogy a nővérét leölték.
- Azóta egy év is eltelt már, azalatt sem érzett sajnálatot iránta?
- Elég volt!
- Nacume uram! - szólította meg családi nevén Mina sógorát. - Talán azért esett rám a választása, mert hasonlítok a nővéremre? Mondja meg őszintén nekem: ugye már szánja szegény Kanát?
- Miért kérdés ez?
- Nekem, Minának életfontosságú amit válaszol. Asszonyoknak ez élet-halál kérdése: minden ezen múlik. A válaszán múlik, hogy megbűnhődte-e Kana a vétkét és bebizonyíthatja saját jóhiszeműségét is.
Mina mindent feltett erre a kérdésre, de a férfi válasza semmitmondó volt.
- Nem sajnálom...
- Bizonyos benne?
- Bizonyos.
Ennek hallatán Mina arcáról eltűnt a pír és helyét ismét halotti sápadtság foglalta el.
- Ezek szerint hát engem, Minát csak azért akar feleségül venni, hogy védje saját becsületét...
- Nem úgy van az! Nemcsak a saját hírnevem, Kojatáé is...
- Nacume úr! Most már úgy érzem, megértettem, mi vitte rá a nővéremet elkeseredett cselekedetére.
- Ezt az arcátlanságot még Kojata húgának sem engedhetem meg! - Dzsinnai homlokán kidagadtak az erek.
Úgy tűnt, az eső egyre közeledik, de a lány tudatáig nem jutott el a vízcseppek koppanása. A nővére halálára gondolt, melynek pillanatát saját szemével nem láthatta, csak bátyjának elmondása nyomán tudta elképzelni. De Kojata maga sem volt ott, mikor Kanát meggyilkolták. Vajon Dzsinnai mindent úgy mondott el neki, ahogy történt?
Nem szépítette egy kissé saját szerepét? A gyanakvást - ha egyszer felébredt - nem lehet elaltatni. És Mina a nővére halálát nagyjából mégiscsak el tudta képzelni.
Mina Dzsinnai szenvtelenségétől irtózott. Megcsalatása színterére lépve miért engedte futni, miért nem vágta le a férfit, aki gyalázatot hozott rá? Visszakézből még megölhette volna Kanát is.
- Arra lehetne valahogy mentséget találni, ha meggyűlölve nővéremet, amiért megcsalta - ott helyben, felindulásból megtorolja rajta a sérelmét - Mina sógorára szegezte tekintetét. - De maga nem ezért ölte meg...
Valóban, Dzsinnai éppen hogy nagy lélekjelenlétről tett bizonyságot: nem végzett Szukehacsival.. Hogy is volt?
- Maradj veszteg Szukehacsi. Ha megmozdulsz, meghalsz. Tedd, amit mondok, ne kapkodj. Akkor életben maradhatsz - a történet szerint így szólt Dzsinnai azon az éjszakán a csábítóhoz. A feleségét pedig leszúrta.
Még csak nem is váratlan felindulásból sújtott le a pengével, nagy szamuráj kardját közben felcserélte a kisebbikkel. És hogy a vér ne fröccsenjen szerteszét a magasba, nem vágott a fegyverrel, hanem átdöfte az asszonyt a mellére fogott párnán keresztül. Nagy hirtelen még erre is volt gondja.
Azoknak, akik szerint magától értetődő, hogy a ház becsületét nem szabad bemocskolni, nyilván dicséretes viselkedés volt Dzsinnai részéről. De Mina nem bocsátott meg érte. Izzó tekintettel nézett Dzsinnaira. A férfi rezzenéstelen hidegséggel viszonozta pillantását. Vajon mindenképpen helyesnek tartja, amit tett? Vagy inkább erővel visszaszorítja belső remegését? Mina már nem volt képes kikémlelni a férfi gondolatait.
Fiatal volt még. Éppen csak tizenhét esztendős. Az élet titkait még nem értette, de volt azért némi ismerete az emberségről. A szenvedésről, a tévelygésről - ha nem is mindent - sokat tudott. Megtanulta, hogyan alkalmazza mértékül a maga szűkös tapasztalatát mások dolgaira is.
- Dzsinnai úr. - szólt a férfihoz -, az ember sokban tévedhet. Akármilyen komolyan gondolja dolgát, mégiscsak elveszíti néha a talajt a lába alól egy pillanatra - újból nekiszögezte Dzsinnainak a kérdést: nem habozott-e a feleségére kezet emelni?
- Irgalom... sajnálat, mintha nem szamuráj lenne... - Mina mindenáron ki akarta csikarni a férfiból a beismerést.
A szeme élénken csillogott. "Tévedtem..." - ezt a szót szerette volna hallani.
- Mondják az ember halálakor, az utolsó pillanatokban visszaemlékezik élete mindenféle eseményére.
Ezt Mina valakitől hallotta egyszer és valószínűnek tartotta, hogy így is van. De nemcsak a halál idején van ez így. Példának okáért súlyos döntések előtt. Ilyen lehetett az a pillanat is, mikor Dzsinnai leszúrta Kanát. Midőn a vas átjárta Kana mellét, Dzsinnai szívét bizonyára villámcsapásként szántották át az emlékek.
- Ugye, így volt, Dzsinnai úr?!
Dzsinnai nem válaszolt. Késlekedése mégis felkeltette az utolsó reményt Mina szívében. Hirtelen előjött annak az éjszakának bátyjától hallott története, mikoris Dzsinnai elfújta a lámpást és rászólt az asszonyra:
- Szedd rendbe magad.
Nyilván nem akarta nézni illetlenül. Igen, nyilván ilyen érzés lehetett benne. De vajon ezen kívül mást nem érzett iránta? Nem lehet biztosra venni. Talán még nem jött rá eddig, de... Mina reménykedett.

Közben az eső odakint - nem tudni mikor - megeredt, kis szél is kerekedett vele. A terasz itt-ott felcsillant.
- Bátyámuram... - szólt ismét Mina és először emelkedett fel kissé ültében, egyik kezével a tatamira támaszkodva felnézett sógorára.
De Dzsinnai csak nem válaszolt. Pedig Mina észrevette, hogy a férfi szeme gyanúsan fénylik. Nem a saját könnyei miatt látta így, Dzsinnai tényleg alig láthatóan, de elérzékenyült. Na most, megindul! Meg vagyunk mentve: a nővérem is, én is - gondolta Mina és valami melegséget érzett a szíve táján.
Abban a pillanatban Dzsinnai a szomszéd szobát elválasztó tolóajtóra meredt. Mina nem figyelt fel rá.
- Dzsinnai uram...- kezdett hozzá, a férfi azonban azonnal félbeszakította.
- Kár minden szóért. Nem tétováztam. Kétségnek helye nem volt.
Minának elállt a szava, Dzsinnai arca egyszerre váltott. A fényesség eltűnt, a szeme vérbeborult. A lány úgy érezte, hogy az imént álmodott csupán. Mikor fölemelte a tekintetét, a férfi felkapta jobbjával a kardját és felugrott ültéből. Feltépte a szomszédos szoba tolóajtaját.
- Nagyuram! - horkant föl és a kijárat felé hátrált. Mina rémülten követte a tekintetével. A neki háttal álló Dzsinnai bal kezébe vette át a kardot, jobbjával kilazította hüvelyéből, miközben kezét a markolatra tette.
- Ostoba! Mi dolog ez, engem akarsz lekaszabolni? - mondta az öreg nagy nyugalommal. Mina nem láthatta, de valószínűleg ülve is maradt. Dzsinnai leeresztette kezét.
- Nagyuram, kegyelmed...
- Nem hallgatóztam, mindent tudok már Kojatától!
- Hogyan! Kojata...! Az ördögbe...!
- Dzsinnai - szólította meg csendesen az öregúr az ifjút -, én kegyelmed helyében azt gondolnám, hogy bizony tévedtem...
Dzsinnai hallgatott. Mina próbált a neki háttal álló Dzsinnai gondolataiban olvasni. Az öreg így folytatta:
- Embere válogatja, de a szamuráj is ember. Az ember és a szamuráj szíve azonban nem szükségképpen egyforma. Vagyis lehetnek sokan olyanok, akiknél ez nincsen így. Pedig ha ugyanolyan volna a szívük, mint a többieké, a szamurájélet is sokkal szebb lehetne.
Nem lehetett tudni, hogy az öreg szavai eljutottak-e hozzá, vagy sem, Dzsinnai kilépett a házat övező verandára. Az eső egyfolytában esett.
Kojata lépett be a fogadószobába. Szeme találkozott húgáéval. Tekintetével kérdezett. Mina lassan lehajtotta a fejét.
Dzsinnai ekkor megtorpant, talán megmozdult a szíve... ezt még hátulról is látni lehetett rajta. De Kojata utánaszólt:
- Dzsinnai, mondj le Mináról.
- ...
- Mina eleve így akarta.
- Kedves Mina... - fordult vissza Dzsinnai - rokoni kapcsolatunknak ezzel vége szakadt. Tiszteletreméltó öreg, elnézést kérek méltóságodtól - szólt és kilépett az előcsarnokból, majd anélkül, hogy egyszer is hátratekintett volna, ment tovább, ki az esőbe. Kojata követte, ő is kilépett a házból. Dzsinnai esőverte alakja lassan távolodott. Fegyelmezetten lépdelt, mintha mi sem történt volna.
Harmadnapra eltűnt Szaga várának környékéről. Dzsindzaburóval együtt. Házát a solymászok dűlőjénél az utolsó porszemig kitakarítva hagyta.
Kojata mély szomorúságba burkolózott.
Vajon annyira szívére vette, hogy az öregúrnak el kellett mondania mindent?
A Szaga klán egyébként még akkor sem engedett tartományon kívülre távozni valakit, ha az róninná vált, vagyis elvesztette megélhetését. Már csak erre gondolva is elképzelhető, hogy Dzsinnai hollétét innen-onnan firtatták. Eltűnéséről mindenféle mendemondák kaptak lábra. Az igazságtól azonban mindegyik távol esett.
Kana félrelépésére sem jöttek rá.

A rákövetkező év tavaszán...
Eljött Kana halálának második évfordulója.
Mina még sötéttel elindult a temetőbe egyedül, a Sóhódzsi, az Igaz Törvény templomának kertjébe. Egyedül akart maradni a sírnál.
Kana sírkövét ekkorra már friss hajnali harmattal ellepett virág díszítette. Nem olyannak látszott, mint ami már előző nap is ott lett volna. Mina meglepetten nézett körül. A hajnali fényben derengő sírok között egy távolodó alakot pillantott meg.
- Várjon! Álljon meg, kérem! - Mina a távolodó után szaladt és szólongatta. Szukehacsi volt az, akit Kana halálának első évfordulóját követően szélnek eresztettek. Menekülésre fogta a dolgot, azután, mintha meggondolta volna, csak két-három lépést tett még.
- Szukehacsi uram! Árulja el, miért történt ez a nővéremmel?
- Kérem, ne kérdezzen! - rázta a fejét Szukehacsi.
- Egy szót kérek csak, ha lehet. Főbenjáró ügy miatt találkoztunk itt, nem véletlenül. Hiszen mindketten az életünket tettük fel arra, ami idehozott bennünket.
Szukehacsi, aki önkéntelenül is menekülésre fogta, mikor Mina felfedezte, mégiscsak leküzdve szégyenkezését visszafordult.
- Szukehacsi uram... - nézett rá a lány szemrehányóan, de annyira megrohanták érzései, hogy nem tudta folytatni. Ha most e hajnali órán valaki meglátná őket kettesben, jóvátehetetlen lenne - de Mina, aki különben önérzetes lány volt, ezúttal elfelejtette, hogy ettől is tartania kell.
- Mikor a nővérem szívét átszúrták, maga... maga...
- Igen. Csak némán néztem. Nem, nem tudtam az életemet odaadni helyette. Nem tudtam mást, csak nézni, tehetetlenül. Meghalni, meghalni vele nem lehetett...
Mina szeméből eltűnt a támadó fény.
- És maga utána egy álló esztendőn át egy fedél alatt élt... azzal a Dzsinnaival...
- Iszonyatos volt. Maga a pokol. Talán sokkal jobb lett volna meghalnom, azt hiszem. De Dzsinnai úr miatt nem lehetett, nem volt szabad meghalnom. Megesküdtem az életemre Kana aszszonynak, hogy így lesz, akármennyire gyűlölöm is Dzsinnai urat. Ő irgalmatlanul kemény és nem ismeri az asszonyi szívet.
Elmondta, hogy most is meg szeretne halni, hogy kövesse Kana asszonyt.
- De nem megy, nem tudok meghalni - és Szukehacsi szemét elborították a könnyek.
- Menjen akkor, kérem...
- Igen - mondta Szukehacsi, s miután eltűnt, Mina visszatért Kana sírjához.
- Nővérem... - szólongatta halkan a holtat.
Mina visszemlékezett arra a napra, mikor megtudta, hogy Dzsinnai eltűnt. Nem fájt a szíve érte. Vajon azért vette a nyakába a világot, mert az emberek megtudták, hogy elvesztette a becsületét? Nem, nem arról volt szó. Valójában Mina ereje, vagy erőtlensége volt az ok, vagyis, hogy őt nem lehetett becsapni.
- Vajon nem azért esett így, mert én kiábrándítottam őt saját keménységéből és meghasonlott önmagával? Tudta, hogy amíg itt élünk Szaga vára alatt mindketten, nem élhet nyugton miattam. Zaklatásom kínjai elől elmenekült, fogta Dzsindzaburó kezét és elhagyta Szaga várának vidékét.
Mina szerette volna ezt hinni.
Csakhogy nem nyílt arra lehetőség, hogy meggyőződjön róla. Mi lehetett tehát a valóság? Dzsinnai szívének mélységeiről megbizonyosodni nem volt módja többé senkinek.