Elégtételkeresők
Ajao jegyző bizalmas emlékirata
(Ayao naiki oboegaki)

1762. (A ló évében)
A kilencedik hó tizenegyedik napja

Rettentő galiba történt. Kacujama Miki, kinek már nem szabadna e világon lennie - életben van. A történetet Naitó Iemon szájából lehetett hallani, akit fél évvel ezelőtt elengedtek az edói szolgálatból és visszatért ide, Okadzakiba.
Nihonmacu uram, aki az elöljárók közül éppen e hónapban látta el a palotaügyeletes tisztét, tegnap délután hivatott és tudatta velem a hírt.
Szóval, Kacujama Miki Okadzakiban lovászként szolgált, és derék szamuráj hírében állott - egykor. Sőt, nagyvonalúsága közismert, hűséges barátnak sem volt utolsó, úgy látszott felet- tesei is olyan vitéznek tartották, aki megállja a helyét.
Mígnem egy napon, huszonhét évvel ezelőtt, a Kjóhó huszadik éve, harmadik hónapjának elején bajtársa, Tamaki Icsinoju vérét ontotta, majd nyomban kereket oldott, eltűnt a palota környékéről.
Akkoriban tizennégy esztendős lehettem, mit tudhattam én Kacujama Mikiről? Igaz, a környéken jócskán híre ment és meglehet, magam is elcsíphettem valamit a közszájon forgó történetből, de ma már semmire sem emlékszem belőle. Maga Nihonmacu uram sem tudta volna felidézni, hogy ez, vagy az, így, meg úgy történt volna. Később a nemzetség krónikáiban utánanéztek és a mondott évben rábukkantak egy igen kurta kis bejegyzésre. Az sem fedte fel az összeütközésre vezető sérelem mibenlétét, csak mint erőszakos cselekményt említette meg. Abban az időben Kacujama a huszonhetedik, a meggyilkolt Tamaki harminckettedik évét taposta. Az áldozat nős volt, a fia még csak hat éves lehetett akkoriban, Kogoró nevezetű. Tíz év múlva indult útnak a vár alól az ifjú, hogy szokás szerint addig vissza se nézzen, míg elégtételt nem vett apja haláláért. Vele tartott csatlósa, Handzó. Tizenkét esztendei fáradozás után, egy tavaszon mindketten, dicséretesen törlesztve a régi adósságot - hazatérhettek. Ezután kapott Kogoró engedélyt a családfői tiszt elfoglalására. Derekasságát mind a mai napig szakadatlan tisztelet övezi.
Most viszont bizonyosságot nyert, hogy Kacujama Miki, akit Kogorónak és a szolgának kötelessége lett volna megölni, valójában még mindig itt tanyázik, ezen a világon. Legalábbis ezt terjeszti Naitó Iemon.
Egy hete megjelent ugyanis Szakakibara Unai színe előtt valami kisebb ünnepség alkalmából, melyre ő is meghívást kapott. Hírlik, hogy ott voltak még kívüle: Tajaszu Szóhacsiró, Morikava Szandzaemon, Nonomija Csúta. Miután felszolgálták az ételeket-italokat, a hangulat felengedett. Idővel valahogy szóba került Tamaki Kogoró, Naitó pedig előrukkolt azzal, amit tudott. Nem törődött vele, hogy árad belőle az ital bűze, jócskán felhajtott már a garatra. Kötekedő-részeg természete volt neki. Rebesgették róla, hogy éppen ennek okáért zavarták el az edói szolgálatból.
- Vannak ám fura dolgok - mondta -, találkoztam Edóban azzal a Kacujama Mikivel, akit Tamaki Kogoró állítólag kivégzett. Bizony ám! Két évvel ezelőtt életben láttam. Ez aztán a csuda, mi?
Szóval ezt állította Naitó. Tamaki Kogoró pedig már öt esztendeje itthon éli világát. Ezzel szemben Naitó meg két éve látta a felkoncolt Kacujamát elevenen. Való igaz, ennél furcsább eset még nem jutott tudomásomra. Az említett társaságban Tajaszu Sóhacsiró, aki kínosan érezte magát ennek hallatára, elnevette magát és megkérdezte:
- Naitó, be vagy rúgva?
- Ugyan, ennyi szesztől Naitó Iemon nem részegedik le! Két éve biztosan láttam Edóban Kacujama Mikit! Egyszóval, igen különösnek tartom, hogy ezek szerint kettő van belőle!
Egyre jobban belejött, nem tudta abbahagyni, csak hajtogatta a magáét, a társaságnak elege lett belőle, mindenki feszengett, végül aztán kitessékelték a házból.
- Magam Tajaszutól hallottam a dolgot, a többiek nem beszéltek, egyelőre nem terjedt el a hír. Baj lehet belőle, ha kiszivárog, azért valamilyen úton-módon szeretném, ha magunk között maradna a dolog - nyilatkozott Nihonmacu uraság, majd nyomatéknak hozzátette - nyilván érti, miért akarom így.
Rajtam kívül még többen jegyzik a nemzetség krónikáját, de az uraság parancsára a többiek nem tudhattak a fentiekről. Ami azt illeti, előfordulhat tévedés is, de ha mégis úgy van, ahogy Naitó Iemon mondta, vagyis Kacujama még él, kippatan a titok, más nemzetségek tudomására jut, és bizony csorbát ejt jóhírünkön. Egyszóval benne vagyunk a csávában.

A kilencedik hó tizenhatodik napja

Kérdem én, hogyha - amint borközi állapotában Naitó kifecsegte - Kacujama Miki még mindig itt bolyong ebben a világban, ugyan kit tett el láb alól Tamaki a szolgájával és hogyan mertek visszajönni dolguk végezetlen? Kétségtelen: csakis csalással szerzett elégtétellel térhettek meg a vár alá. Megnéztem a régi feljegyzéseket és - megtaláltam az idevágó sorokat.
1757 tavaszán történt, hogy Tamaki Kogoró csatlósával Handzóval - miután a küldetését sikeresen véghezvitte - hazaérkezett. Pontosabban a harmadik hónap tizennyolcadik napján. A beadvány pedig a következő napon kelt. Az úr és csatlósa abban az évben, a harmadik hó hetedik napján egy Sirogane nevezetű településen bukkant rá Kacujama Mikire és a várva várt alkalom elkövetkezett. Ám Miki abban az időben ötvenegy éves volt, betegségek kínozták, nem bírta már a kardot, tehát Kogoró ajánlotta neki, hogy hajtsa végre magán az ítéletet, kövessen el harakirit. Miki bele is egyezett, üggyel-bajjal a hasához fogta kisebbik pengéjét, és amint megérintette vele a bőrét, a buzgón segédkező Kogoró már le is csapott és annak rendje-módja szerint lecsapta a fejét.
Most már emlékszem rá, hogy annak idején nagyra becsülték a szamurájhoz méltó eljárást. Hihetetlennek tűnik, hogy mindezek ellenére Kacujama Miki mégis az elők sorában maradt.
Ma este megidéztem szállásomra Naitó Iemont. Amint az ajtónálló bevezette, világosan látni lehetett, amint kiült szemében a gyanakvás. Nem tudta elképzelni hamarjában, miért is hivattam vizsgálótiszti magánrezidenciámra. Megvártam, míg helyet foglalt, majd lassan hozzáfogtam.
- Szeretnék néhány kérdést feltenni magának Kacujama Miki ügyével kapcsolatban. Hallom, azt állítja, hogy maga a múlt évben talákozott vele, pedig annak az embernek semmi keresnivalója sincs már ezen a világon.
Szavaim hallatára Naitó megremegett. Látszott, hogy abban a pillanatban döbben rá, miről is van szó. Talán már félig-meddig kiment a fejéből, hogy mit összefecsegett a múltkori éjszakai ivászat közben. Elnémult egy kicsit, majd egy darab időre hallgatásba burkolódzott. Hatvankét esztendős volt. Számítani lehetett rá: tisztában van vele, hol a határ és végül illemtudása ez ügyben nem hagy kívánnivalót. Természetesen elvártam, hogy békében marad, visszakozik, nem akar megbántani senkit, s a miheztartás végett rögtön hozzá is fűztem:
- Magam sem tudom ugyanis elhinni...
Szerettem volna ha szabadkozik, mondván, hogy nem is emlékszik, vagy nem tudja miről van szó... Hozzátehette volna még, hogy az ital beszélt belőle, meg, hogy elnézést kér. Akkor pedig nem szükséges Nihonmacu urat fárasztanom a kihallgatással. Minden könnyen átlátható, éppezért vegyük úgy, hogy a vizsgálat során egyedül is a végére járhattam a dolognak. Naitó arcán látni lehetett, hogy igencsak tépelődik. Rossz előérzet fogott el. A férfi ültében közelebb csúszott, mint akinek nagyon fontos közlendője van és válaszával rácáfolt várakozásomra.
- Bizton emlékszem, hogy találkoztam Kacujama Mikivel. Igen, éppen két éve láttam, Kobikiben.
A helységben volt egy köszörűs, amint üzlete fölött cégtáblája is hirdette. Iemon - elhaladtában a bolt előtt - megpillantott egy ötvenes éveiben járó szamurájt, amint éppen onnan bújt elő. Kétségtelen, hogy maga Kacujama Miki volt az. Az elbeszélő hozzátette, hogy Kacujama éppenséggel nem afféle lézengő rónin benyomását keltette, sőt inkább úgy festett, mint aki valami jobb gazdánál szolgálatra talált. Megkérdeztem Iemont, hogy alkalmasint váltott-e szót a hirtelen előbukkanó emberrel. Nem a'! Naitó egy pillanatra földbe gyökerezett lábbal állt ott, s addigra Miki már el is tűnt a szeme elől. Naitó akkor betért az üzletbe, megkérdezni ki járt ott, mondták neki, hogy az illető szamuráj Arimoto Hjóe Ecsigóból. Ennek ellenére Naitó kötötte magát: akit ő látott, az minden kétséget kizáróan Kacujama Miki volt.
- Ennyiből azért nem lehet ezt csak úgy megítélni...
- De bizony lehet. Állítom, hogy ő volt.
- Talán összetévesztette valakivel...
- Nem én! Annak idején közeli ismeretségben voltam vele.
- Csakhogy már huszonhét éve annak, hogy elbujdosott.
A két évet leszámíthatjuk, mert hiszen tavalyelőtt történt a találkozás, akkor is huszonöt esztendő múlott el. Meg sem szólította, csak éppen elmentek egymás mellett, ugyan már hogyan állíthatná teljes bizonyossággal, hogy éppen Kacujama Miki lett volna az az ember? Kétségeimet azonban szétoszlatta, hogy Naitó Iemon többször is megerősítette vallomását, miszerint nem tévesztette össze senkivel, az illető nem lehetett más. Semmi olyan nem látott rajta, ami eltért volna Kacujama ábrázatától.
Ha ez igaz, Tamaki hamis elégtétellel dicsekszik talán?
- Valószínűnek látszik... - hallatszott Iemon válasza, amivel nem sokat lehetett kezdeni. Meg kell adni, hogy azért nem kezdett el nyíltan áskálódni a kutyaszorítóba került Tamaki Kogoró ellen.
- Ismételten és határozottan állítom, tévedés kizárva: az Arimoto Hjóe nevezetű, Ecsigóból való szamuráj Kacujama Mikivel azonos. Úgy bizony.
Volt mindebben valami fenyegető. Vajon vállalja-e a felelősséget, ha véletlenül mégsem igaz? Valahogy szaga volt az ügynek.
- A fejemmel felelek érte - vágta rá kétségeimre habozás nélkül Iemon. Meghagytam neki, hogy ne szóljon senkinek és elbocsájtottam. Akárhogy is, de egyre cifrább az ügy. Létezik ilyen felfoghatatlan dolog ezen a világon? Ha úgy van, ahogy Iemon határozottan állítja, Tamaki Kogoró bizonyára úgy tért haza, hogy előtte nem Kacujama Mikivel, hanem mással végzett. De ha nem a gyilkost ölte meg, akkor kicsodát? Ki olyan bolond, hogy nem is ő a tettes és hagyja magát kivégezni?
Vegyük azt, hogy valaki idült betegségben szenved, az élethez mégis ragaszkodik, nem tudja elvetni magától. Eszembe idéztem Nihonmacu uram szentenciáját, mely csak még jobban szét- zilálta az elgondolásaimat.
- Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy valaki hamis elégtételt vesz és úgy tér haza. Mi sem könnyebb, mint bejelenteni, hogy elégtételt vettem, nem igaz? Nem túl fényes és dicséretes az ilyesmi, de ha az illető helyébe képzeljük magunkat, nincs arra szó, milyen szorult helyzetbe kerül az ember az efféle ügyekben.
Annyi bizonyos, hogy van elég baja az ilyen szerencsétlennek. Hiábavalósággal telik el tíz-tizenöt év, haztérésre engedélyt nem kaphat, hacsak becsülettel véghez nem viszi küldetését. Mert ha nem - nincs más választása, minthogy örömtelen élete szüntelen bolyongások közepette, a szükség szorításában, szürkeségben múljék el. Vajon Tamaki Kogoró is megelégelte a végeláthatatlan vándorlások kínjait és valami furfanghoz folyamodott inkább?
De nem, ez a lehetetlenséggel határos. Ott a hely pontosan meghatározva: Sirogane falva, éppen a térképen veressel meghúzott tartományi határ mellett. Nem gyanúsabb-e Naitó Iemon, aki csak hajtogatja a magáét, vagyis, hogy akit ő látott: az éppen Kacujama Miki? Beszélhet nekem, mégis csak megfoghatatlan amit mond.

A kilencedik hónap huszonnegyedik napja

- Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy valaki csinált elégtétellel térjen haza - vetette oda nekem könnyedén Nihonmacu uram.
Sehogyan sem megy ki a fejemből. Hiszen számos érvet lehet felhozni állítása mellett. Ezek tanúskodnak arról, milyen szavakkal kifejeztetetlen csapás az efféle becsületbeli ügy. Addig nincs megnyugvás, míg fel nem hajtod a gyilkost, akárhol bujkál, és nem végzel vele.
Néhány napon át mást sem teszek, mint a nemzetség régi feljegyzéseit böngészem. Nyolc emberöltő, majd másfél évszázad ideje alatt tizenöt esetben fordult elő ilyen becsületbeli ügy, hacsak sietségemben a többi el nem kerülte el a figyelmemet.
Megdöbbentő, hogy sikeresen csupán négyen tudták véghezvinni küldetésüket, köztük Tamaki Kogoró. A többiek ki tudja, mióta úton voltak, mások esetében a papír fehéren maradt és néhol a feljegyzésekben cinóberszínnel az állt, hogy a család az eset következtében kihalt. Az egyiket őrületbe kergetette, hogy ellensége hirtelen halállal kimúlt e világból, mikor pedig húsz év türelmes kutatásának eredményeképp éppen céljához ért volna. Ebből is könnyen belátható, hogy a becsületbeli ügynek nevezett csapás az érintettnek micsoda kimondhatatlan györtelmeket tartogat.
Milyen sorsra jutottak a többiek, nem nehéz elképzelni. Megeshet, hogy az üldöző balszerencséjére az üldözött visszavág, gyakran a keresés hiábavalóságába beletörődve az egykor jómódú nemesúr ínségre jut. Nem kétséges, előfordulhat az is, hogy megtagadva vérrokonait bujdosnia kell előlük, nyelni a szégyen és megaláztatás könnyeit anélkül, hogy valaha is nyomára bukkanna a keresett személynek.
A megsárgult lapok kevés olyan szánalmas sorsot jegyeztek fel, mint az otthon és remény nélkül vándorló elégtételkeresőké.
Lehetséges-e, hogy Tamaki Kogoró nem bírta elviselni többé e végeláthatatlan bolyongás keserveit és valamiféle fortéllyal látszatra elintézte dolgát és diadalmasan hazatért? Bizony nem elképzelhetetlen. Én mégsem hiszem, hogy így történt volna. 1757 tavaszán Tamaki Kogoró - miután a küldetését véghezvitte és hazatért, olyan odaadással végezte minden feladatát, hogy derekasságával kivívta mindenki elismerését. Közismert erényéhez nem fért kétség. Rajta kívül bárkiről, de róla még álmában sem gondolta volna az ember, hogy aljas eszközökhöz folya- modik.
Tegnap az esti órákban felkerestem magánrezidenciáján Nihonmacu uraságot, jelentést tettem neki, röviden beszámoltam kutatásaimról. Ő csak könnyedén bólintott, de nem adott semmi különösebb utasítást.
- Maradjon köztünk mindez - szólt bizonyos nyomatékkal.
- Ide rendelné holnap estére Tamaki Kogorót? - javasoltam.

Találkoztam a nagyúr portáján Tamaki Kogoróval. Mikor megpillantott engem, éppúgy gyanakvó kifejezés suhant át az arcán, mint Naitó Iemonnak, ő sem tudta, miért hivattuk. Úgy látszott, még arról sem hallott, hogy néhány napja szolgáját berendeltem. Egy darabig hallgattunk, azután megkértem, mondja el részletesen, hogyan járt el Sirogane falvában, mikor Kacujama Mikitől elégtételt vett. Igyekeztem, nehogy bármivel is befolyásoljam a hangulatát, de Kogorót ingerültség fogta el. Ha nem nézte volna hivatali tisztemet, haragja talán még nyersebb formát öltött volna.

- Miért mondja nekem, hogy beszéljek erről? - dobta vissza a kérdést méltatlankodva.
Kellemetlen. Kérdezhette volna még sértőbben, de nem felejtkezett meg a feljebbvalója iránti köteles tiszteletről. Nekem azonban megvolt a magam elképzelése és tovább próbálkoztam a kérdezősködéssel.
- Faggatózásom okát el nem mondhatom, de a gyanakvás távol áll tőlem. Elhiszi nekem?
Igyekeztem biztosítani jóindulatomról, de a jelek szerint nem sok sikerrel, felhagytam hát vele.
- Valaki azt állítja, hogy két éve találkozott Kacujama Mikivel, akit magának régen meg kellett volna ölnie.
- Hogyan?! - Kogoró érthető módon megdöbbent. - Badarság! - bukott ki belőle.
A hír hallatán nem szeppent meg, meglepetése és haragos indulata teljesen hiteles volt, nem volt benne szemernyi színlelés sem. Rögtön az eszembe ötlött, hogy ez az ember ártatlan! Nem maradt bennem kétség, szükségtelen volt a további vallatás, vagy faggatózás. Őszinte arccal és átéléssel részletesen elbeszélte, hogyan, milyen körülmények között szerzett elégtételt.
Néhány napja ugyanazt kérdeztem szolgájától, Handzótól is. Heiszuke, házi cselédem a barátja, tehát vele hivattam magamhoz. A beszélgetés után lelkére kötöttem, hogy másnak egy szót se! Kissé bizonytalan voltam benne, vajon nem adja-e tovább gazdájának a szót, de szolgám vállalta érte a felősséget, megnyugtatott, hogy aggodalomra nincs okom, Handzó hallgatott, bár szörnyen feldúlt arccal indult haza.
- Nem kell félned. Egyáltalán nem akarunk gazdádnak Kogorónak ártani - mondtam neki nyomatékosan, de hiába, arca továbbra is borús maradt. Erről már én nem tehetek, a hivatalomhoz tartozik, hogy az embereket zavarba hozzam. Bárhogy is, Handzó megtarthatta ígéretét, nem szólt gazdájának beszélgetésünkről.
Ez a Handzó az idén tölti be a hatvanegyediket. Szolgámnál három esztendővel idősebb. Páratlanul hűséges csatlós ő is. Szavahihető cselédem jótáll érte, tehát higgyünk neki. Tényleg megbízhatónak látszik.
Igaz, egykor szerencsejátékos volt. Már tizenhét-tizennyolc éves korában felülmúlhatatlan a maga mesterségében, míg huszonhat évesen társai haragját fejére nem vonta. Ezek életére törtek, bambuszpálcákból font szőnyegbe hengerítve vízbe fojtották volna, ha történetesen Tamaki apja, aki még az edói szolgálat idejéből ismerte őt, arra nem jár és ki nem menti szorongatott helyzetéből.
Ennek okáért szegődött Handzó Tamaki apjának szolgálatába, szerencsejátékosi múltjával pedig végleg szakított. A mai napig hálás a megmentőjének és immár a második nemzedéket szolgálja Tamaki Kogoró személyében, hűségéhez nem fér kétség. Mindezt Heiszuke szolgám mesélte el nekem.
A történet részletei majd mindenben megegyeztek Tamaki Kogoró és Handzó elbeszélésében. Pontosan úgy esett minden, ahogyan az előljárósághoz beadott előterjesztésben olvasható. Kétkedésnek helye nincs. Néha ugyan az időrendben vannak eltérések, de az ilyesmi elkerülhetetlen.
Kogorónak dícsértem a szolgáját, mondván:
- Handzónak bizonyára sokat köszönhet, segítségével sikerült megszereznie az elégtételt atyja haláláért, igaz?
A férfi tekintete elhomályosult, kimondatlanul elöntötte a hála érzése. Magam is úgy véltem, hogy a szolga nem kevésbé nagyszerű férfi, mint ahogy a gazdája gondolja.
Amint Kogoró rájött, hogy nincsenek hátsó szándékaim teljesen megnyílt előttem, de történetének részletes ismertetését itt most elhagyom. Elbeszélése közben sápadt arcán időről-időre sötét árnyékok vonultak át. Magam is erősen szavainak hatása alá kerültem. Ismét meggyőződhettem arról, milyen kínszenvedés az ilyen vállalkozás: elégtételt szerezni a halálos sérelemért. Jóllehet kívülállóként hallgattam végig, sokszor alig tudtam elfojtani feltörő könnyeimet. Ha hozzátartozója hallja, nyilván nem állja meg zokogás nélkül a történet tragikus fordulatainál. Végül kéréssel fordult hozzám Kogoró:
- Nevezze meg, kérem, aki állította, hogy Kacujama Mikit életben találta két év előtt.
- Fájdalom, de azt meg nem mondhatom. Belátom viszont, hogy aki meggondolatlanul szájára vesz ilyesmit - ha elegendő bizonyíték szól ellene -, alkalmasint megfelelő büntetést érdemel.
Kogoró belenyugodott. Talán mert belátta, hogy Nihonmacu úr és jómagam is szeretnők belső körön tartani a dolgokat. A szó könnyen sért és tegyük fel: még ha másnap kiderül is, hogy alaptalan, a hír már szétterjedt és az általa ütött sebeket nem lehet egykönnyen begyógyítani. Sőt, mondhatnám, lehetetlen. Vigyázni kell tehát, nehogy óvatlanságból a hamis híresztelés körbejárja a váralattit.
Elbocsájtottam Kogorót.
- Maradjon köztünk a dolog.
Amint utánanéztem távolodó alakjának, rokonszenv kelt bennem iránta.
Ám hirtelen eszembe jutott, miként intett óvatosságra pályám kezdetén az öreg Szanada Rokudzaemon:
- Őrizkedj attól, hogy mikor a szívedre hallgatsz, az elfogultság észrevétlen hatalmába ne kerítsen.

A kilencedik hó huszonnyolcadik napja

Nemsokára birtokcsere lesz - széltében-hosszában erről szól a fáma. Úgy tűnik: több, mint valószínű, megkapjuk az átköltözési parancsot Hidzen Karacúba. A kósza hír igaz, vagy hamis voltáról a népek mindenfélét találgatni kezdtek. Úgy tűnik, mostanában a többség inkább hajlik arra, hogy nem lesz ebből semmi. Két nagy uraságot és házanépét érintene a parancs - az egyik száznyolc, a másik hetvenkét éve vesztegel mostani helyén, nem valószínű, hogy egyszerre csak költözési parancsnak kellene alávetniök magukat. A hír hitelében magam is kételkedem.

A tizedik hó második napja

Holdforduló volt tegnap. Hangulatom napok óta lehangolt. Meghűlhettem.
Ma délben hivatott Nihonmacu uram - alighanem Tamaki Kogoró ügyében. Ebben a hónapban Nakamura Gentadzaemon váltja őt tisztében, de úgy látszik, ezt az ügyet változatlanul neki kell felügyelnie.
Edóból bizalmas leiratot juttattak el hozzá. A nagyurat távollétében helyettesítő hivatalnok, Vatanabe Gengoemon viszonozta Nihonmacu uram levélbeli megkeresését. Az irat lényegében véve a tartományi elöljáróság válaszát tartalmazta. Ezek szerint részletesen kivizsgálták, hogyan történt az eset, melynek során Tamaki Kogoró a tartomány Sirogane településén Kacujama Mikit kivégezte. Az északi tartományi felügyelő, Joda Idzuminokami uraság vezette eljárás során - melyben közreműködött Simagi Szansicsiró - fény derült arra, kik voltak annak idején a helyszínre kiküldött ellenőrök és hogy az eset pontosan megfelel-e annak a leírásnak, melyet az előljáróságnak megküldtek jelentés gyanánt. Nos, abban hiba nem találtatott. Teljes terjedelmében csatolták egy siroganei parasztember, bizonyos Dendzsiró vallomását, mert ő viselt gondot annak idején a betegeskedő Kacujama Mikire.
Az pedig, hogy Naitó Iemon Kobikiban a köszörűs boltja közelében látták volna Kacujama Mikit - ezek szerint tévedésnek ítélhető. Már az is kétséges, hogy a húsz esztendeje eltávozott Kacujamát egy szempillantással azonosíthatni lehetne. Ennek hihetetlen voltát maga Naitó Iemon is el kell, hogy ismerje. Érthető módon borközi állapotában elkövetett tévedését próbálja makacsul mentegetni. Ezt azonban csakis ostobaságnak lehet minősíteni.

- Szeretnék újfent talákozni Naitóval - mondtam, mire Nihonmacu úr szótlanul bólintott, majd együttérzőn hozzátette:
- Jegyző uram ugyancsak megfázhatott...

A tizedik hónap hatodik napja

Bajnak jött ez a meghűlés. Két-három napot fekszem, s közben visszafordíthatatlan változások következhetnek be az ügyben. Üggyel-bajjal úrrá lettem a fejfájáson, találkoznom kellett Naitó Iemonnal. A tétovázás a bukás alapja, a szembenállók közül egyiket óhatatlanul el kell ejtenem, vagy Iemon, vagy Kogoró mellett le kell tennem a garast. Ha így folytatom, rossz vége lesz, bizonyára meg fogom bánni. Ki kell végre teregetnünk a napvilágra, amit idáig belső körben rejtegettünk. Edóban Naitó meglátta az eleven Kacujama Mikit, akinek már régen sírban a helye. Hát akkor meg kicsodát végzett ki Tamaki Kogoró? Egy ál-Kacujamát? Érdekes lenne.
Hiszen már előbb is rebesgettek itt-ott valami effélét a vár alatti népek.
Nem tudom, kitől indulhatott el a szóbeszéd. Csak abban vagyok bizonyos, hogy sem tőlem, sem Nihonmacu uramtól. Vajon ki nem tartotta a száját? Tajasu, vagy Szakakibara, esetleg Morikava, vagy Nonomija? Most már lehetetlen kideríteni. Akárki volt is a fecsegő, én biztosan nem. Valószínűleg a következő tartományi ügyeletes köreiben tejesztették el kissé könnyelműen a hírt, a következményekkel nem törődve.
Ráadásul a hír körbejárt és sajnálatos módon csakhamar összetűzést csiholt Tamaki és Naitó között. Tegnap este Siga Csikara kertjének kerítése mellett összeakaszkodtak.
- Bizonyos abban, amit Szakakibaránál hangoztatott? - vonta felelősségre az ifjú Naitót.
- De mennyire! Nem szokásom a levegőbe beszélni.
Az első pillanattól kezdve harcias volt a hangulat. Az elfehéredett arcú Kogoró nem hagyta annyiban, fenyegetően lépett előre. Naitó sem hagyta magát.
- Ecsigo vidékén, Takadában lakik Arimoto Hjóe néven Kacujama Miki, ő tanúsíthatja, hogy ez így van és nincs másképp - erősködött -, láttam, amit láttam, nincs az én szemem ronggyal kitömve.
- Akkor meg én, Tamaki Kogoró kit vágtam le?
- Mit tudom én?!
- Tehát azt akarja mondani, hogy valaki mást végeztem ki helyette?
- Én ugyan nem. Nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna. Csak rámjött a fejcsóválás. Furcsállom, hogy láthattam életben Kacujama Mikit, akinek meg kellett volna halnia. Elvégre az ilyesmi nem szokott túl gyakran előfordulni! - vigyorodott el Naitó Iemon.
- Ezért meglakolsz!
Egy szempillantás alatt egymásnak estek volna, de szerencsére az arra járók szétválasztották őket és nagyobb baj nem esett. Legalább most az egyszer nem folyt vér. De ami késik, nem múlik. Hallván az esetet a mai napon magam elé idéztem Iemont, aki ugyanolyan hányaveti módon viselkedett, ahogy kezdettől fogva.
- Valami nincs rendjén ezekkel a mendemondákkal - kezdek hozzá.
- Miféle menedemondákkal?
A fickó láthatóan semmiféle megbánást nem tanúsít. Nyersen, fennhéjázva érezteti velem leplezetlen ellenszenvét. Ismét rá kellett jönnöm, hogy még rossz hírén is túltesz szemtelenségével. Nyugalmat erőltetek hát magamra.
- Mindegy minek mondjuk, de valami nincs rendjén.
- Már mi ne lenne rendjén?
- Szembesíteném magát Arimotóval. Ez Kogoró kérése. Van kifogása ellene?
- Ha ennyire ragaszkodik hozzá, Kogoró húzza a rövidebbet, de ha kell, azonnal megírom levelemet.
- Levelet?
Igen, Arimotónak, vagyis: magának Kacujama Mikinek.
Biztos volt benne, hogy Arimoto Hjóe nem más, mint Kacujama Miki. Vagy talán csak ezt a látszatot szerette volna kelteni. Úgy látszott mégis, hihetett igazában és nem csak beképzelte magának. Úgy viselkedett, mint aki nem kockáztat semmit. Tényleg nem lehetett mást gondolni, mint hogy csökönyösen ragaszkodik az igazához.
- Szavamat adom rá, hogy Kacujama Miki meg fog itt jelenni! - vágta oda Iemon és nagy sebbel-lobbal elhagyta a házat.
Egy darabig elképedve ültem ott. Iemon viselkedése valahogy mégsem győzött meg teljesen. Vajon tényleg a szíve mélyén is meg van győződve arról, hogy Kacujama Miki és az ecsigói Arimoto Hjóe ugyanazon személy? Nem létezik: két külön ember nem lehet ugyanaz. Meg azután hiába ismerte közelről Naitó Iemon Kacujamát, elképzelhetetlen, hogy csak úgy első látásra ráismerjen. Hiszen akkor már húsz esztendeje se híre se hamva se volt az üldözöttnek. Tegyük fel, hogy mégis ő lenne, akiről Naitó beszél: ide merészkedne-e a szembesítésre? Mindazonáltal részletesen tájékoztattam az ügyről Nihonmacu uramat.
- Nincs mit tennünk - fűzte össze karját -, nem sokra megyünk az óvatoskodással.
Ennek a Naitó Iemonnak az ostoba kérkedése engem felháborított. Csökönyösségében valósággal kereste magának a bajt.
A tizedik hónap tizennyolcadik napja

Hihetetlen, de így igaz: Arimoto Hjóe valójában Kacujama Mikivel azonos. A meglepetéstől egy darabig képtelenek voltunk magunkhoz térni. Ami eladdig sehogy sem fért a fejünkbe, egyszerre csak bebizonyosodott. Mit volt mit tenni, be kellett látnunk: így van ez, és nincs másképp. Letagadhatatlan tények támasztották alá ugyanis.
Tegnap fogadtam Naitó Iemon látogatását. Az arca a győzelem büszkeségétől sugárzott. Mikor felvettem azt írást, amit elémtárt, a hangom elakadt és bizonyára az arcomról is leol- vasható volt a megütközés. A levél feladója valóban Arimoto Hjóe, alias Kacujama Miki. Gyorsfutárra bízták az iratot. Az edói rezidenciából az ecsigói Szakakibara-házból jött. Akár- hányszor is néztem, csak ugyanazt olvastam. Hogy létezik ez? Igyekeztem leplezni megdöbbenésemet, a papírra meredtem, hogy legalább megjegyezzem a kalligráfiáját. Sehogy se igazodtam el az ügyön.
- Nálam maradhat az írás, ugye? - kérdeztem.
Naitó lassan bólintott. Mi lehet ez? Úgy éreztem magam, mintha a tenger fenekén járnék.
- Nem értem - mondta később Nihonmacu uram és csóválta a fejét -, nem maga Naitó fabrikálta ezt? - tűnődött. Azután kiválasztott néhány hiteles embert, akik egykor közelebbről ismerték Mikit, bemutatta nekik az irományt. Azok meg csak a fejüket ingatták. Majd harminc év távlatából nehéz az ilyesmire valamit is mondani. Előkerítettük egykori írását - a házassági kérelmébe saját kezűleg írta be az adatait. Néhol hasonlított a két iromány, néhol meg egészen más volt. Eleve kudarcra volt ítélve az összehasonlítás, hiszen három évtized nagy idő.
Akárhogy is: szembesíteni kell Kogorót és Arimotót egymással. Mikor a döntést Naitó meghallotta kuncogni kezdett. Még istenítéletnek is alávetette volna magát, annyira bizonyos volt a dolgában. De nem színjáték ez? Hiszen Kogoró sem visszakozott.
Vajon hajlandó lesz-e eljönni ide Kacujama Miki? Hogyan mer az uraság színe elé járulni a hosszú távollét után? A fejével játszik. Annak idején innen kellett menekülnie mivel egy társát legyilkolta. És végülis azonosította-e valójában Naitó Iemon, hogy Arimoto Hjóe valójában eredeileg Kacujama Miki lett volna? Vagy csak véletlen egyezésről volna szó?
A szolgámat elküldtem Handzóért. Természetesen lelkére kötöttem, hogy gazdája, Kogoró erről mit se sejtsen.
- Handzó! Mondd meg az igazat! Összebeszéltetek Kogoróval, hogy együtt hamisítsátok meg a küldetést? Nem valaki mást öltetek le Kacujama helyett? Most még talán tudunk valamit tenni értetek.
- Szó sincs róla, Ajao uram! - tiltakozott felháborodva Handzó. - Nincs arra mód, hogy két Kacujama Miki legyen. Azonnal leleplezzük Naitó arcátlanságát. Holtbiztos: csakis hamisítvány lehet Naitó Iemon irata - mondta Handzó kiveresedve.
Ha az igazsághoz a legkisebb kétely is férhetne, nem állítaná ilyen határozottan. Ami engem illet, én is inkább Kogorónak és Handzónak szerettem volna hinni, mintsem Iemonnak.

A tizenegyedik hónap kilencedik napja

A felek szembesítése tizenegyedik hó nyolcadikának reggelén esett meg. Éppen tizenkilenc nappal azután, hogy Naitó Iemonnak címezve megérkezett Arimoto Hjóe, alias Kacujama Miki irománya. A helyszín Nihonmacu uram rezidenciájának fogadóterme volt. Kacujamán kívül az összes érintett együtt volt a sárkány órájának második szakán.
A szoba díszhelyének oszlopa előtt középen foglalt helyet Nihonmacu uram, balján Nakamura, egy kissé távolabb jómagam, Ajao jegyző. Rajtam kívül még három vizsgálóbiztos jelent meg, hárman nem jöttek el és nem láttam ott a magasabb rangú elöljárókat sem.
Látnivaló volt, hogy a tanácskozás és a döntés semmiképpen sem tekinthető hivatalosnak. Szóval nem titkoljuk el a dolgot, de egyszer s mindenkorra - egy belső megbeszéléssel - elejét vesszük a szóbeszédnek, ne terjedjen tovább fölfelé.
Tamaki Kogorót Handzó kísérte, velük szemben foglalt helyet Naitó Iemon.
Úgy volt, hogy Kacujama Miki egyenesen idejön majd a kígyó órájának első felében.
Meghagyták neki ugyanis, hogy semmiképpen sem jelenhet meg régi bajtársainak, ismerőseinek portáján. Természetesen ugyancsak szigorúan tilos volt Naitó Iemonnal előzőleg találkoznia. Még ebben a végső pillanatban is kétséges volt, hogy egyáltalán megjelenik-e, vagy sem. A jelenlévők ezt-azt találgattak, volt, aki bizonyos volt benne, hogy eljön, mások lehetetlenségnek tartották. Talán az utóbbiak voltak valamivel többen.
Előző éjszaka titokban átfésültem a környék vendégfogadó házait, a Hírharang szállást, a Hegyilakot, majd még másfél mérfölddel megnyújtva utamat a Lila akácos folyóhoz címzett szállót, a Citrusfa fogadót, ide-oda járva mindenhová vetettem néhány pillantást, természetesen elkerülve a feltűnést, de Kacujama Mikire hajazó figura sehol sem ötlött a szemembe.
Mikor közeledett a kitűzött idő, vagyis a kígyó órája, és érthető módon nyugtalanság vett erőt a szembenálló feleken, s talán ezért mindhármuk arca elhalványult. Szerettem volna, ha Kacu- jama Miki nem kerül elő. Naitó Iemon csökönyössége ellenszenvet keltett bennem. Tamaki Kogoró ártatlanságában hittem. Alátámasztotta ezt az is, hogy a kétségtelenül feszült felszín alatt Kogoró nyugodt volt. Éppenséggel Naitó volt nyugtalanabb, de még mindig megátalkodott magabiztosságot színlelt. Pedig biztos, hogy a Kacujamának tulajdonított iromány hamis. Ezt állította Handzó és már Nihonmacu is gyanakodott.
- Nem Naitó Iemon ötlötte ki ezt az egészet? - mormogta maga elé.
Viszont akkor meg hogyan volt képe ilyen nyugodtan megjelenni a szembesítésen?
De Kogoró és Handzó is ugyanolyan fegyelmezetten viselkedett. Mindhárman sápadtan ugyan, de igazukról meggyőződve ültek ott. Hogyan lehetséges ez? Fel nem foghatom. Valószínű, hogy a koronatanú nem fog előkerülni. Nem is jöhet ide, mert nem létezik - döntöttem magamban.
Vagyis helyesebben szólva csak szerettem volna.
Reménységem ugyanis szilánkjaira hullott szét.
A mondott időben késedelem nélkül szépen, csendesen megjelent Kacujama Miki. Már járt erre néhány nap előtt, de továbbment és Csirifuban a Vadrózsához címzett fogadóban szállt meg, hogy a kijelölt időpontban megjelenhessék a szembesítésen.
Úgy ötvenhat éves lehetett, külsőleg igazi régivágású szamurájt mutatott.
- Kacujama Miki volnék - jelentette ki udvariasan és nagy lelkinyugalommal. Iemon arca diadalittasan felragyogott. Egy hiteles személy, Manada Rokudzaemon kétséget kizáróan azonosította Kacujamát: ez az ember valóban az, akinek mondja magát. Handzó arca ekkor halottsápadtra váltott, ajka remegni kezdett, a foga összekoccant. Kogoró először nem hitt a fülének, de aztán rögtön magához tért és a szolgájára rivallt.
- Handzó! Mit jelentsen ez?!
- ...
A csatlóst cserbenhagyták a szavak, magába roskadt, nekem úgy tűnt, hogy olvasni tudok a lelkében. Kettejük jelenete nem volt megjátszott. Handzó tudott valamit, amiről Kogoró bizo- nyosan semmit sem sejtett. Határozottan erre a meggyőződésre jutottam.
- Becsaptam a gazdámat! - szakadtak ki Handzóból a szavak és feldúlt arccal Nihonmacu uram felé fordult.
- Elnézést! - hallatszott ekkor és valaki gyorsan lefogta Tamaki Kogorót, aki maga ellen fordította kisebbik fegyverét -, maga Kacujama Miki volt az.
- Nem szabad elkapkodni semmit! Azzal jöttem ide, hogy ha tud, akár le is vághat. Az a fő, hogy Iemon szaváért helytállhattam, ezért engem gáncs nem érhet, maradék nélkül megtettem, ami tőlem kívánható.
Handzó ajkán keserű mosoly játszott. Hidegen felnevetett.
- Hát ez nagyszerű, mondhatom, remek!
Nyilván esze ágában sem volt megdícsérni Kacujamát, ellenkezőleg: szavát áthatotta a gúny.
- Handzó! Most pedig mindent elmond azonmód, ahogyan történt! - parancsoltam.
A szolga szavakat keresgélve az alábbiakat adta elő.
A céltalan bolyongás során az ereje végén járó Kogoró és Handzó már harmadízben tette lábát Edo földjére. (Hóreki 4. éve, 1755 tavaszán) Ekkor már éppen kilenc éve volt annak, hogy maguk mögött hagyták Okadzaki vidékét. Mikor éppen pihenőt akartak tartani Edóban, egy aszakuszai telepen, Kogoró magas lázzal ágynak esett. Az évek hosszú sora alatt felgyűlt fáradtság leterítette. Úrrá lett rajta egy akkor terjedő rosszindultú ragályos kór. Egy időre válságos állapotba került, felépülése is majd két hónapba tellett. Mikor már valamennyire alább hagyott a láz, megjavultak gyógyulásának kilátásai, szerencsére akadt egy O-Szugi nevezetű szomszédasszony, aki gondot viselt a betegre. Handzó rábízhatta gazdáját, maga pedig nap-nap után bement a városba körülnézni.
Mi mindennel kellett szembeszállniok a kilenc zivataros, reményvesztett év alatt, míg az ellenfél nyomát keresték! Handzó a csontjaiban érezte ennek gyötrelmeit, de inkább kóborolt a nagyvárosban mintsem némán eltemetkezzék az aszakuszai telepen, hogy ott átadja magát a céltalan tépelődésnek. A csatlós jórészt saját tehetetlenségét okolta a kudarcokért.
Ám váratlanul összehozta a sors valakivel, akire nem számított.
- Nicsak! Handzó bátyám! - szólította meg hirtelen a nagy tolongásban egy harsány hang. Egy negyvennyolc-negyvenkilenc körüli elhízott férfi kiáltott rá, aki három-négy legénye kíséretében vetődött arra. Külsőre határozottan valami helyi bandavezérnek látszott. A viszontlátás örömével közeledett és bizalmasan karolta át Handzó vállát.
- Rég nem láttuk egymást bátya! - kurjantotta. Handzó bal karján tetoválás volt még a régi zabolátlan időkből. Szerencsejátékos korszakából visszamaradt emlék, az ismeretlen már erről is ráismerhetett, de a csatlós csak lassan jött rá, ki is lehet valójában.
- Te vagy az, Sinkicsi?
Sinkicsi túlságosan is nagy ember benyomását keltette ahhoz, hogy ilyen közvetlen legyen vele, Handzó egy darabig szótlan maradt, késlekedett, azt hitte, összetévesztik valakivel. Nem jött ki egykönnyen a szájából, hogy "te vagy az Sinkicsi?" Pedig ezt az embert egykor, fiatal korában a szárnyai alá vette, úgy szerette, mintha öccse lett volna. Annak idején gyakran vitte a szabódó Sinkicsit gyengéd erőszakkal egy közeli teázóba, örült neki, hogy a nők rögtön jó szívvel voltak a jóképű fickóhoz. Ezúttal is, annyi idő után először betértek koccintani valahová. Handzó lassanként előadta, mi történt vele azóta, hogy elváltak egymástól, Sinkicsi végighallgatta, majd csendesen így szólt:
- De megváltoztál kedves bátyám…
Nem csúfolódott. Régen is ilyen mélyérzésű férfiú volt. Handzó a szívére vette a barátságos szavakat, kortyolt a forró szakéból és önkéntelenül is sűrün pislogni kezdett.
A végén, nehogy elveszítsék egymást, Sinkicsi megadta a címét és barátja lelkére kötötte:
- Ha valami gondod van, csak szólj, majd segítek - azzal a kezébe nyomott némi pénzmagot, azaz két fényes negyedrjóst.
Nemsokára ezután történt, hogy Handzó találkozott Aszakusza környékén a kóbor róninnal, akit Hasidzume Jaheidzsinek hívtak. Az ötven év körüli, züllött külsejűt férfiú nyomában gyerekek futottak. A felnőttek is, akik mellett elment, halkan nevetgéltek és utána fordultak.
- Edo nagyváros. Mindenféle ember van benne - folytatta elbeszélését a csatlós -, először csak ennyit gondoltam felőle.
A férfi hátán ugyanis ez a felirat állott.
"ÉLETEMET ELADOM"
Nem részeg társak ugratása volt ez, sütött róla a szerencsétlenség. Talán tüdőbajos lehetett. Sovány, elgyötört arcú, de termetre magasnak, szinte hórihorgasnak mondható. Teste ennél nyomorultabb már nem is lehetne, valóban vedlett madárra emlékeztetett. Kardja tokjában is talán bambuszpenge lapult. Ilyen volt a rónin, Hasidzume Jaheidzsi.
- Hogyan találna vevőre? - mormogta magában Handzó. Először nem is gondolt róla mást, minthogy egy szerencsétlen ember, akinek se kutyája, se macskája, csak lézeng a világban. Ám mikor ismét útjába akadt, eszébe ötlött róla valami.
- Kérem, rónin uram!
A megszólított ránézett, de rögtön kiült arcára a csalódás. Handzót nem lehetett vevőszámba venni, de mivel nem nevette ki a rónint, azért a toprongyos alak mégiscsak megállította lépéseit. Nyilván egy szalmaszálba is belekapaszkodott volna.
- Mi tetszik?
Handzó zsebében még ott lapult a pénz, amit Sinkicsitől kapott. Fogta az embert és egy útszéli, rongyos kis ivó ajtó feletti függönyét fellebbentve, betért vele a kocsmába. A férfi bánatos képén látszott, hogy hitte is, meg nem is a szerencséjét. Handzó töltött Jaheidzsinek az olcsó szakéból a durva cseréppohárba, majd feltette a kérdést:
- Maga tényleg áruba akarja bocsájtani az életét?
Az némán rábólintott és kiitta poharát.
- És mennyibe tartja?
- Amennyiért veszik - mondta, de látszott a szemén, hogy alkura kész. Két-három pohárral még bedöntött, majd így szólt:
- Legyen húsz rjó. Attól biztos rászánom magam.
Akkoriban a rjó árfolyama vagy harminc bála rizst ért a piacon. Handzó gyorsan fejben számolt és rájött, hogy bizony az élet ára igen olcsó. Vevőre lelve Jaheidzsinek sem volt sok kedve hozzá, hogy az alkuval felverje az árat. Ha még ennél is drágábbra tartja, még elszalajsztja a kínálkozó alkalmat. Ugyan kezdettől fogva reménytelennek látszott a vásár. Handzó megpróbált a másik arcárról olvasni, Jaheidzsi pedig azon volt, hogy az ár tekintetében minél óvatosabban járjon el. Egy élet, melyből nincsen kettő - csekély húsz rjó lenne? Elkedvetlenítően olcsó, de Handzónak ez is hatalmas összeg volt.
Arra gondolt, hogy elmegy Sinkicsihez, ha szépen megkéri, talán segít majd valamit. Felidézte magában a régi időkből való jóbarát kövér, tekintélyes arcát és a szeme sarkából rápillantva Jaheidzsire, nyomatékkal megkérdezte:
- Ha leszámolok húsz rjót, tényleg eladja magát?
- Maradéktalanul bizonyos lehet benne uram, hogy eldobom az életemet.
- De legjobb lenne persze, ha nem kellene eldobnia.
- Nem, szó sincs róla...
Handzó nyugalmat erőltetett magára és barátságosan folytatta:
- Elnézést, de megmondaná nekem, hogyan jutott ilyen kétségbeejtő helyzetbe?
- A leányom halálán van - mondta Jaheidzsi, felhajtotta italát és szemét elöntötték a könnyek.
Kiderült, hogy ő is hasonló cipőben járt, mint Handzóék, becsületbeli küldetésben, vagyis meg kellett keresni és levágni valakit.
Az ital már jócskán hatott, talán ezért hirtelen Jaheidzsi folyamatosan vallani kezdett. Néha már edói módjára pörgette a nyelvét, bizony nem nagyon állt jól neki.
- A Szekisú Cuvanóba való Kamei-háznál szolgáltam - kezdte történetét. - Természetbeni járandóságom százhúsz bála rizs volt. A Kamei-ház viszonylag kicsiny volt, mindössze negyvenezer bála évi jövedelemmel, úgyhogy ehhez képest az én fizetségem nem is volt olyan kevés. Vagyis nem volt még az enyém, apám vette föl helyettem, a nyilvántartásokban ugyanis eltartottjaként szerepeltem abban az időben.
Csakhogy az apa, Jaemon valami apróságon szóváltásba keveredett és megölték. Az elkövető a helyszínről nyomban elmenekült. Jaheidzsi ekkor tizenkilenc esztendős volt.
- Előrebocsájtom, hogy akárhogy is apám, meg kell adni: elég nehéz természete volt neki és az igazat megvallva, titkon egy kicsit megkönnyebbültem. Belátom, hogy ez a beszéd nem illik a szülők tiszteletének erényéhez, de akárhogy is vesszük, halálával mindnyájan fellélegezhettünk. Viszont azt tudnunk kell, hogy mit parancsol ilyenkor a kötelesség. Elindultam hát, de ahogy lenni szokott: egy-két esztendei kegyetlen hajsza sem hozott semmi eredményt. Vajon hogy lehetett volna vállakozásom fedezetéül még vagy húsz bála többlet-rizst szerezni? Szóval ha mindezt végiggondoljuk, nem egyszerű az eset.
De az igazi keserűség az útrakeléstől számított negyedik évben várta. Akkor döbbent rá, hogy olyan mocsárba esett, ahonnét bajos kikeveredni. Fogalma sem volt, mily módon szabadulhatna. A Kamei-ház a sikeres teljesítéshez elengedhetetlen úti előleget sem adta ki. A kezdeti lelkesedés, mely induláskor nagyjából megvolt még - maradék nélkül elpárolgott.
- Egy ilyen semmirevaló, esztelen embert megnyúvasztanak és még nekem kell lakolnom miatta!
Tizenhat éve már, hogy Jaheidzsi a bolyongások közepette koldusbotra jutott. Ha legalább siker koronázta volna keserves igyekezetét! De nem, a tizenhetedik évben az egész fáradság egy csapásra kárba veszett.
- Megtaláltam végre, akit kerestem, de a végzet is csak kellemetlenséget tartogatott. Az illető ugyanis előbb meghalt, mintsem odaértem volna. Éppen csak tíz nap hiányzott, ennyit késtem.
Mit volt mit tenni, jelentenie kellett a Kamei-ház elöljáróinak. Először úgy látszott, hogy minden további nélkül megkapja az engedélyt a hazatérésre, de akkor váratlanul hátbadöfték. Valaki azt terjesztette róla, hogy Jaheidzsinek kezdettől fogva esze ágában sem volt szabályszerűen eleget tenni kötelességének. Szerencsétlenségre az üldözött, bizonyos Szaitó Kumehacsiról köztudott volt, hogy elsőrangú fegyverforgató.
- Úgyse tudta volna összemérni a jó vívóval a kardját, tétlenül kivárta Szaitó halálát, elpocsékolva az időt - ezt mondogatták róla.
- Hát igen, mindig akadnak efféle emberek - gondolta magában Handzó jogos felháborodással.
A szóbeszéd végzetesnek bizonyult. A nemzetség közben tönkrement, kapóra jött nekik, hogy ezzel az ürüggyel az ügyetlen flótást szélnek eresszék.
- Kardforgatásra képtelennek minősítettek és akkora végkielégítést löktek oda, mint a veréb szemében a könnycsepp.
Letörten elment Edóba.
- Edo meg akkora, hogy a magamfajta éhenkórász róninnak is akadt felesége - toldotta meg Jaheidzsi történetét.
Egy szegényből lett kettős nyomorúság. Azután megszületett leányuk, akinek a Csijo nevet adták. Jóformán a semmiből lett hétesztendős az idén. Születésénél fogva gyengécske gyermek, két éve már csak az ágyat nyomta. Bőre kékesen áttetszővé vált. Állapota egyre rosszabbodott, a halál révén állott. Életét megmenteni nem lehetett, de azt mégsem nézhették tétlenül, hogy szemük láttára sorvad el. Ha csak egyszer is, de meg kell kísérelni, hogy a szülő kötelességét teljesítse - gondolta Jaheidzsi. Ám mit is tehetett volna, mikor a saját élete sem ért semmit sem. A nyomorúság sarában az ember annyit sem ér, mint egy eltaposott féreg. Handzó úgy látta, hogy Jaheidzsi beteges arcát vastagon lepi el a kilátástalanság sötét árnyéka.
- Jöjjön el ide holnapután - biztatta a nyomorultat, majd a visszajáró pénzt a markába nyomta, s azzal elváltak.

- Nem tudom megmondani, mikor adom meg, de mélyen lekötelezne, ha kaphatnék kölcsön húsz rjót - akarta mondani mélyen röstelkedve Handzó a régi barátnak, mert arra gondolt, hogy az egykor hiába volt pártfogoltja, ma már mégis egészen más ember lett, ki tudja élhet-e felajánlott segítségével. Szívből jött-e az, vagy sem... Végül mégis - próba, szerencse - előrukkolt neki a kérésével.
- Az én páratlan Handzó bátyám kívánsága előtt mindig nyitva a fülem! - mondta erre Sinkicsi.
Ilyen jószívű válaszra Handzó nem számított. Sinkicsi azt sem kérdezte, mire kell, előkapta a pénzgurigát és odaadta a húsz rjót. Handzó ugyan nem mondott semmit, de Sinkicsi olvasott a lelkében - hangját visszafogva így szólt:
- Aztán ügyes légy ám... - súgta. Tudott az életét áruló emberről és mivel fiatal kora óta éles eszű fickó volt, csak mosolygott az elképedéstől színét vesztett Handzóra:
- Testvér, bizalmatlan vagy, szólhattál volna nyugodtan, kezdettől fogva itt a pénz.
Handzó magában hálát adott Istennek, de Kogorónak még nem szólt semmit. Az volt a szándéka, mindenképpen egyedül viszi végbe a dolgot. Abban is kezére játszott a szerencse, hogy Kogoró arcról nem is ismerte Kacujama Mikit.
Eljött a nap, melyben megállapodtak, Handzó találkozott Jaheidzsivel és átadta neki a kért összeget.
- Lekötelezett - hálálkodott Jaheidzsi, de arcán az öröm, a szomorúság és a kétségbeesés szétválaszthatatlanul összekeveredett. Sietve nézett körül.
- Maga a bőrén tanulta meg - folytatta Handzó halkra fogva -, mi keserves dolog ez a becsületbeli küldetés, vagyis hogy a merénylőt felkutatva az életével számoltassuk el elégtétel gyanánt. Ha tehát eladó az élete, adja nekünk.
Ígéretét vette a róninnak, hogy egy hónapon keresztül Kacujama Mikinek adja ki magát és azután Tamaki Kogoró végez vele. Szakét szürcsölgetve a legapróbb részletekig mindenben megállapodtak. És még csak be sem rúgtak. Jaheidzsi holtsápadt arccal kelt fel. Handzót enyhe bűntudat szállta meg, restellte, hogy valakinek a gyengeségét kihasználja. Azonban hamar józan eszére tért.
Valaki belépett a kocsmába, így azután több szó nem eshetett közöttük. A szaké pocsék volt.
Az eladó élet árán megveszik a sajátjukat, gondolta Handzó és önkínzó módon faggatta maga-magát, elfogadhatják-e ezt az áldozatot. Ám furcsamód nem érzett semmi sajnálatot. Annak ellenére, hogy ott volt az a szegény kislány, a halálraszánt férfi, a döntés mégsem volt nehéz és a kétely nem tért vissza többé, hogy meggyötörje.
- Akkor egy hónap leforgása után, rendben? - figyelmeztetett Handzó, mikor a kocsma zsinórfüggönyét felhajtva kiléptek az utcára. Jaheidzsi nyögött valamit válaszul. Az eresz alatt himbálódzó lámpás világánál látni lehetett, hogy gyulladt szeme egészen bevörösödött.
Handzó ezt a Jaheidzsivel kötött furcsa szerződést gondosan eltitkolta Kogoró előtt, nem tárta föl tervét, de egyszer, alkalomadtán mégis így szólt:
- Mostanában, mintha valamelyest többet sejthetnénk az ellenfél tartózkodási helyéről. Valami azt súgja nekem...
De csak ennyit árult el. Egyik nap telt a másik után izgatott várakozással. Handzó teljesen ábrándjaiba merült. Nemsokára sikerül kikecmeregniök a dágványból. Egy idő múltán azon- ban…
- Becsaptak! - döbbent rá a csatlós.
Jaheidzsi elillant ugyanis. Nem vitás, pénzre tevén szert megsajnálta nyomorult életét. De hogy merre hordta el magát, nem lehetett tudni. Handzó minden szóbajöhető helyet tűvé tett utána, de a róninnak nyoma veszett. A csatlós reményveszetten ténfergett ide-oda.
- Előérzetem megcsalt - ismerte be Kogorónak, aki kapva kapott a múltkori biztatáson. A szamurájnak kedvét szegte a dolog. Handzó meg egyenesen úgy érezte, hogy az sem csillapítaná le, ha ízekre szedhetné az álnok Jaheidzsit.
- Na, bízd csak ide! - ütött a mellére Sinkicsi, mikor meghallotta a történteket. Volt neki vagy tíz embere, mindenféle szolgálatra fogható. Úgy vélte, hogy Jaheidzsi csak nem repülhetett ki Edóból. De Kogoró, mit sem tudva erről, mihelyt helyreállt az egészsége, újból nekivágott a vándorútnak. Sinkicsi mindenre gondolt, ellátta őket egy meglehetős útiköltséggel.
- Nézd csak - bíztatta Handzót -, álljatok odébb, éljétek világotokat másutt, csavarogjatok erre-arra egy-két esztendeig, meglehet azalatt megtaláljátok az igazit, nem? Akkor könnyebb lesz az álmotok. Ha nem lötyög üresen a zsebed, az utazás sem csupa kínszenvedés, nem igaz?
Handzó bólintott.
Mikor ismét - immár negyedszer vándorlásuk folyamán - Edó földjére léptek, az már két év múlva történt, 1757 tavaszán, a Hóreki korszak hetedik esztendejében. Erejük végére jutottak. Mikor Sinkicsi meghallotta milyen eredménnyel jártak, egészen elképedt.
- Micsoda? Még mindig nincs meg? Tényleg? Ez azután a kemény dió! Akkor nincs más hátra, a becsületbeli ügyből csak úgy lesz valami, ha egy kis színjátékot csinálunk - azzal lehalkította a hangját. - No, de ne félj, megvan Jaheidzsi! Sirogane falvában lakik. Menekült volna tovább, de az egészsége cserbenhagyta, a keze-lába már nem engedelmeskedik.
Jaheidzsi elvadult helyen, egyedül lakott. Első látásra kiderült, hogy már régen ágynak esett. Árnyéka sem volt régi önmagának. Előző találkozásuk idején, két éve is igen rossz bőrben volt, de nem ennyire. Mikor ágyánál hirtelen megjelent üldözője, csak annyit szólt elhaló hangon:
- Hát megjött, uram...
Látszott, hogy még a meglepődésre sincs ereje. Handzó torkig volt vele, de valahogy legyűrte indulatát...
- Nagyot vétettem... - ismerte be Jaheidzsi.
- Egyedül van?
- Igen, a lányom meghalt, a feleségem meg... - Jaheidzsi hangja elcsuklott. Úgy látszik, az asszony otthagyta. Miből is tartotta volna el? Jaheidzsi rögtön rá is tért a pénz dolgára, sejtette Handzó gondolatát: vagyis, hogy a húsz rjó nem tartott sokáig.
- A húsz rjó, amit uramtól kaptam elment egy olcsó kardra. Megvettem, de ezzel ritka szerencse ért: véletlenül egy igen jó darabra akadtam, tehát pénzzé tettem. Azt is hamar feléltük.
Egy közelben lakó Dendzsiró nevű paraszt viselt gondot a beteg Jaheidzsire, de az is csak addig, míg a pénzből tartott.
Azután Jaheidzsi jóságosnak tűnő halvány mosollyal váratlan dolgot közölt:
- Itt engem Kacujama Mikinek tartanak, aki Okadzakiba való. Mióta csak itt lakom. Nem kell meglepődnie, nem annyira azért, hogy az ígéretemhez hű legyek, vagy valami becsület miatt, hanem inkább csak úgy... de lehet, hogy a lelkiismeretem szólalt meg...
Handzó mindenre visszaemlékezett: ez a férfi hogyan bocsájtotta áruba saját pótolhatatlan életét, miként vásárolta azt meg csekély összegért két évvel ezelőtt. Gyáva kis ember ez a Jaheidzsi. Lehet, hogy erdetileg nem volt az, legalábbis fiatal korában. Akkor talán képes lett volna apja haláláért is elégtételt venni. Ám a nyomorban töltött évek őt is, mint bárki emberfiát, kiforgatták az emberségből. Handzó átérezte az elégtételvétel hiábavalóságát, mely egy fiatal, erőteljes szamurájt így le tud süllyeszteni.
- Uram, jókor jött, félévnél tovább már nem húztam volna...
Szavai közben valaki feltűnt a ház előtt.
- Te vagy az, Dendzsiró?
- Aha.
Középkorú parasztember nézett be a házba.
- Hogy érzi magát, Kacujama uram? - kérdezte. Ezt ilyen egyértelműen hallva Handzó szipákolt egy kicsit. Miután egy kevéske silány élelmet letett, Dendzsiró távozott. Jaheidzsi erőtlen tekintetét Handzóra emelte.
- Mikor jönnek, uram? Holnapután jó lesz? Nem kell kételkednie, semmi nem jöhet közbe. Mindent elmondtam Dendzsirónak. Okadzakiba való róninnak, Kacujama Mikinek tart...
Handzó hallgatott. Nem vitte rá a lélek, hogy ezt az embert kivégezze. Haragja elpárolgott és ezt Jaheidzsi előtt sem palástolta.
- Miért nem válaszol? Ne tétovázzék. Megállapodtunk uraságoddal, nem igaz? Azt mondta nekem, hogy én is a saját bőrömön tapasztalhattam az elégtételvétel töredelmes mivoltát. Ezért hát, ha egyszer már úgyis eladó az életem, adjam maguknak. Hányattatott életű ember voltam egész életemben, de ma már nem érdemlek kíméletet. Csak az a baj, hogy ezzel a testtel már nem tudok kiállni életre-halálra.

- Negyednapra Hasidzume Jaheidzsit kivégeztük. Ennek további részletei már az öt évvel ezelőtti jelentésből ismertek.
A hosszú történet befejeztével Handzó lehajtotta a fejét. Az elcsendesedett szobában csak az emberek súlyos lélegzetvétele hallatszott. Iemon egyre jobban sápadt. Nyomtalanul eltűnt arcáról a kezdeti diadalittas kifejezés. Lehet, hogy a többiek észre sem vették, én azonban láttam, amint arca sötétre váltott és befellegzett a hangulata.
- Ezek szerint azt akarja mondani, hogy a végtelen vándorlástól elgyötört gazdája, Kogoró kedvébe akart járni mindezzel? - tette fel e kérdést Nihonmacu uram.
Handzó visszahőkölt, majd siteve tiltakozott:
- Nem, szó sincs róla! A gazdámnak semmi köze sincs mindehhez. Mikor a szerencsétlen Jaheidzsivel először találkoztam, jómagam már elmúltam ötven esztendős. Nem bírtam erővel az utazással járó törődést. Nem is tudom, hogy már hányszor akartam megszökni útközben. Ám eszembe idéztem elhunyt gazdám irántam való jóságát és ha szenvedve is, folytattam utamat a fiával tovább. Az ötlet, hogy az üldözöttet helyettesítsük Jaheidzsivel - az én melléfogásom, én terveltem ki a saját szakállamra, mivel már rühelltem tovább folytatni ezt a küldetést. Szó sincs arról, hogy a gazdámért tettem volna. Ő maga, Kogoró úr soha nem mondott nekem ilyet, egyszer sem tett célzást arra, hogy céltalannak tartaná küldetését. Erre esküszöm.
Nihonmacu úr helyeslően bólintott, Iemonnak elállt a lélegzete. Az addig némán szájaszélét harapdáló Kogoró hirtelen felszegte a fejét.
- Gyermek voltam még, mikor apámat megölték, senkinek sem volt gondja rá, hogy megismertesse velem a gyilkos arcvonásait. Akárhogy is, ez engem gúny tárgyává tett. Nincs mentségem, bármilyen büntetést kapok, csak enyhének mondható, ezért méltányosnak tartom, megnyugvással fogadom, Handzó, téged pedig felmentelek. Pusztán az irántam érzett szereteted kifogásolható. Ellenben az én vitézi becsületem könnyűnek találtatott. Te, Handzó sok éven át együtt tűrtél velem a hányattatások közepette, anélkül, hogy efféle fortélyokra gondoltál volna, ezért én megértelek téged - mondta ki. Handzó összeszorított fogakkal próbálta visszafojtani zokogását, de borsónagyságú könnyei végigperegtek az arcán. Ekkor történt, hogy Kacujama Miki előlépett.
- Bármikor készen állok rá, hogy kiálljak Tamakival. Ez különben eleve feltett szándékom. Kérem, ne hagyják figyelmen kívül azt, amire Naitó Iemonnak írt levelemben utaltam, hogy bár hosszú időre visszavonultam és elrejtőztem a bosszú elől - célom csakis a becsület megvédése volt. Most már, miután több, mint húsz éve eltűntem Okadzakiból és nem hallattam magamról, felidéződött régi barátságom Iemonnal. Azt már nem hagyhattom, hogy összekeverjenek egy vadidegennel, ez már a becsületembe vág, végre is az értesítésre megjelentem, hogy immár Iemon jóhírét is helyreállítsam. Nincs mit megbánnom.
Kacujama megnyugtató szavaira a tanácsnokok arcán váratlanul elismerés kifejezése ütött tanyát. Virág és gyümölcs, belső és külső érték együtt pompázott ebben az igaz vitézi szózatban. Handzó azonban engesztelhetetlenül fordult Kacujama Mikihez.
- Ó, uraságod azután az igazi fennkölt, csodálatos személy!
Az a döntés született, hogy az érintetteket, vagyis Kogorót, Iemont, Mikit és Handzót egyelőre különítsék el egymástól, így átmenetileg Kacujama Mikit Nihonmacu uram rezidenciájában marasztották, a többieknek pedig megparancsolták, hogy ki-ki térjen haza a saját házába, ott várják meg a tanács határoztatát.
A négy tanácsnok közül Nakamura, Sanada és Kató azon a nézeten volt, hogy az elhangzottak értelmében Kacujama Mikitől nem kell sajnálni az elismerést, de ebben a pontban Nihon- macu uram nem osztotta meg velünk véleményét, inkább mindvégig hallgatásba burkolózott.
Vajon eredetileg Handzó miért nem tárta fel legalább előttem az igazságot? - tépelődtem. - Ha így tesz, lett volna más, járható út is. Én meg abban a hiszemben voltam, hogy az ecsigói Takadában a Szakakibara-háznál szolgáló Arimoto Hjóe Kacujama Mikivel összetéveszthetetlen, és az se elképzelhető, hogy most kifejezetten ide lehet hozni szembesítés végett. Vagy például Miki levele lehetett volna Iemon hamisítványa is.
Azt kell-e mondanunk, hogy a szamuráj talán egészen más, mint a közönséges ember? Itt van Handzó, aki harminc éve áll egy jónevű család szolgálatában, de végülis nem több, mint puszta szolga. Nem nagyon tudta belehelyezni magát egy olyan szamuráj lelkületébe, aki az egész életét felteszi egy reménytelenül hiábavaló ügyre. Ez még nekem sem nagyon megy, pedig jómagam is szamuráj vagyok. Oda jutottam tehát, hogy megértettem Handzó gúnyos nevetéssel kísért kijelentését, mikor végigmérte Kacujama Mikit és így szólt:
- Ó, uraságod azután az igazi fennkölt, csodálatos személy!

A tizenegyedik hó, tizedik napja

Öngyilkossággal vetett véget életének tegnap este, szobájába zárkózva Naitó Iemon. Indítéka ismeretlen, búcsúlevelet, vagy hasonlót nem hagyott hátra. Azt azért nem állíthatom, hogy nem bocsájtkozhatunk találgatásokba. Míg Handzó lépésről-lépésre előadta, hogyan végezték ki helyettesként Hasidzume Jaheidzsit, Naitó teljes némaságba burkolódzott és arcáról maradék nélkül lehervadt a diadalittas kifejezés.
Iemon halálát szélhűdésnek tulajdonítottuk. Nihonmacu uram hagyta meg így. Mikor kiadta a parancsot, némi megkönnyebbülés volt leolvasható az arcáról. Látszott, hogy az ügy elrendeződik anélkül, hogy ítéletet kellene hoznia a szembenálló felekről.
Este, mikor éppen feljegyzéseim végére értem, megjelent a Tamaki-ház szeniorja, Dzsúróemon. Alighogy helyet foglalt, felindultan hozzáfogott mondandójához.
- Miután - Handzó, a házunk szolgálatában álló cseléd urát rútul becsapta - fejvesztés büntetésében részesült gazdája, Kogoró kezéből. Az ügyet tisztelettel jelentem Nagyságodnak és egyben kérem szíves tudomásulvételét.
Ez bizony irgalmatlan dolog volt. Világos volt ugyanis, hogy amit Handzó tett, ura, Kogoró iránti jóindulatból cselekedte. Igaz, hogy nevetségessé tette a hamis áldozattal, akit kardja alá hajtott, de vajon - szándékát tekintve - nem lett volna méltó kegyelemre? Mások véleménye szerint sem érdemelt volna feltétlenül bocsánatot, de Nihonmacu uram hajlott arra, hogy csupán száműzetéssel sújtsa vétkéért. Azután Iemon öngyilkossága is akárhogy vesszük, Handzó mellett szólt. Igazán kegyetlenül elbántak vele.
- Kezeljék az ügyet illő tapitattal - mondtam az öregnek.
Dzsúróemon ősz szemöldökét magasra emelve büszkén elvonult. Arcán a megbánásnak nyoma sem látszott, annyi sem, mintha egy bogarat eltaposott volna.

A tizenegyedik hó tizenegyedik napja

Ma valamivel a déli óra előtt a hivatali helyiségben Nihonmacu uramnak beszámoltam Handzó haláláról, továbbá tolmácsoltam neki Dzsúróemon szavait.
- Szerencsétlen ügy... - Nihonmacu uram igen rosszallotta a dolgot.
Tárgyalásunk közben gyorsfutár érkezését jelentették. A nemzetség költöztetésének parancsát hozta. A tartományok urai helyet cserélnek. Helyünkre Macudaira nagyurat rendelték, a mi nemzetségünket pedig Doiba. A múltkori szóbeszéd valósággá vált.
Handzó dolgát felejtsük el - mondta Nihonmacu uram.
Megértettem. Már csak arra kell vigyázni, hogy Tamaki Kogorónak ne okozzunk bajt. A váratlan költözési parancs kapóra jött. A költözködés felfordulással jár, közben Iemon és Handzó halálát majd mindenki elfelejti. Eszembe ötlött a nyomorult rónin, Jaheidzsi. Ő legalább békében nyugodhat. A várbeli felfordulás izgatottsága a hivatalban is érezhető volt. Teljes megkönnyeb- bülésem tehát még jócskán várat magára.
Ma ugyanis tudatták velem: az éjszakai órákban Tamaki Kogoró is végzett magával. Mikor odasiettem, még nem gyűltek össze hozzátartozói.
- Még nem értesítettünk senkit - mondta a halottsápadt feleség és egy írást adott át. Kogoró nekem címzett búcsúlevele, végrendelete volt. Röviden leírta szolgájának Handzónak szomorú történetét. Sejthettem volna! Csak arra nem gondoltam, hogy Kogoró is az önkéntes halált választja.
"Handzó engem védett, az irántam érzett szeretetből tervelte ki, amit tett, megértettem, hogy az nem is az ő gondolata volt, hanem a velem töltött évek alatt felgyülemlett keserűség késztette erre őt."
Szinte hallani véltem Kogoró töredelmes szavait. Szolgája tényleg saját érdekében csapta be.
- Olyan, mintha magam öltem volna meg Handzót - mondta Kogoró özvegye könnyektől összeszűkült szemmel, remegő ajakkal. A szolga halála, sőt uráé is annak folyománya volt, hogy az asszony felbolygatta a nagycsaládot. Eredetileg a férje érdekében tette, nem akart semmi rosszat. De végülis éppen fordítva sült el a dolog.
- Annyira féltem, hogy a férjemet bűnösnek tartják majd!
Az egész onnan indult, hogy az asszony felkereste a család legöregebb tagját, Dzsúróemont. Az öreg, nagytekintélyű férfiú - a család tagjaival megtanácskozva - arra akarta ráerőltetni Kogorót, hogy saját kezével végezzen szolgájával. Ám Kogoró nem volt hajlandó erre, megmakacsolta magát. Az öreg türelmét veszítve kirángatta az udvar végébe Handzót és egy kardcsapással kivégezte.
- Kogoró akkor csak annyit mondott, hogy azért mert valaki szolga, nem féreg. Felindultan beharapta szájaszélét, szeméből kicsordultak a könnyek.

Ma még mielőtt megvirradt volna, elkerülve az emberek tekintetét, Kacujama maga mögött hagyta Okadzak