Natme Souseki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988

Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Utószó

Első fejezet

Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen. Sejtelmem sincs, hol jöttem a világra. Csupáncsak valami sötét, csatakos helyen felhangzó nyávogásra, a tulajdon nyávogásomra emlékszem. Ekkor láttam meg az emberi lényt. Mi több - mint később megtudtam -, abból is a legkomiszabb fajtát: a kosztos diákot. Ezek - mondják - olykor elkapnak, megfőznek és megesznek bennünket, macskákat. Akkoriban azonban egyáltalán nem gondolkoztam még, ezért különösebb félelmet sem éreztem. Csak valami lágy ringatózás kelt bennem, mikor a tenyerére emelt. Ennek csillapodtán megpillantottam az arcát. Nos, szemügyre vehettem hát ezt az úgynevezett embert. Az egykori kínos benyomás máig megmaradt bennem.
Először is: ott, ahol szőrnek kellett volna ékeskednie rajta - csupasz a képe, mint a teáskanna. Később jócskán adódott alkalmam különféle macskákkal összejönni, de ilyen idétlen egy sem akadt közöttük.
Mindez még hagyján, az ábrázata közepén azonban van egy kiszögellés. Azon pedig likak. Ezekből időnként füstöt pöfög, de oly tikkasztót, hogy majd elalélok bel. Most már tudom: dohány az, amit az ember imigyen fogyaszt.
Egész jól elhelyezkedtem a diák tenyerén. Egyszer csak iszonyú erő lódított meg, a szemem karikára forgott, s a diákkal-e vagy magamban, de nagy ívben repülni kezdtem. A lélegzetem is elállt - ez a vég! Aztán olyat nyekkentem, hogy a szemem szikrákat vetett.
Mikor magamhoz tértem - a diák sehol, testvéreimből egy szál se, drága anyám eltűnt. Ráadásul - nem úgy, mint addig - kápráztatóan világos a hely, ahová kerültem. Haj, cudar világ! Megpróbáltam kikecmeregni nagy keservesen, ugyanis becses személyemet a szalmaalomról egyenest a tövisek közé vetették!
Törekszem kifelé, ahogy lehet, hát előttem egy nagy tó. Annak a partján leülök és spekulálok. Mihez kezdjek, mit csináljak - sehol semmi.
Kisvártatva kisütöttem, hogy ha vernyogok, csak előkerül valahonnét a diák. Nyávogtam tehát keservesen... sehol senki.
Végül a tavat borzolni kezdte a szél, s a nap lement. A bendőm meg üres. Nyafognék, ámde most már egy hang sem jön ki a torkomon. Kétségtelen, hogy falnivalóhoz kell jutnom, bárminemű légyen is az. Nekivágok, hogy bal felől megkerüljem a tavat... micsoda nyomorúság... Erőt veszek magamon, vánszorgok tovább... végre aztán egy emberbűzű hely! Na most mi lesz - tűnődöm -, s akkor meglelem a bambuszsövényen a befurakodásra alkalmas likat.
Ó, csodás véletlen! Útfélen hullhattam volna el éhen, ha a sövény nincsen úgy elnyűve. Az ágrólszakadt is nézzen körül, nem talál-e a fa gyökerei között valamit. Az a rés egyébként ma is megvan és átjáróként szolgál, ha személyem a szomszédba vonul Cirmoskát látogatni.
Namármost mitévő legyek? Mármint ami a házba hatolást illeti. Közben be is sötétedett, a hasam korog. Fázom - eleredt az eső. Nincs vesztegetni való időm, arrafelé igyekszem, ahol melegre és világosra lelek. Hogy, hogy nem, egyszerre csak bent vagyok a házban.
Úgy esett, hogy a diák után itt találkoztam megint emberrel. Ezúttal a cseléddel. Az, ha lehet, még a diákon is túltesz irgalmatlanságban. Alighogy megpillantott, nyakon csípett és tüstént kitette a szűrömet. Hű, ennek fele se tréfa, gondoltam, miközben behunyt szemmel az égnek ajánlottam lelkemet.
De nem bírom sem az éhséget, sem a hideget, így hát jól szemmel tartva a cselédet, lássuk, mire megyünk még egyszer: besurranok a konyhába. Kihajít ismét. Négy vagy öt ízben belopakodom, de kivág. Én be, ő ki.
Akkor utáltam meg ezt az alávaló perszónát, ezt a cselédet szívem mélyéből. Csak nemrégiben csitult el lelkem háborgása, amikor törlesztettem neki azzal, hogy elloptam a szardíniáját.
De akkor... személyemet utoljára is felragadja, erre bejön a ház ura, kérdezi: mi történik. A cseléd meg odalógat az orra elé.
- Ez a kóbor macskakölyök, akárhányszor kidobom a konyhából, mindig visszamászik, nem is tudom, mit csináljak vele.
Az úr az orra alatti szőrt sodorgatva szemügyre vesz, a csak annyit szól:
- Hát hagyd, maradjon idebent. - S azzal el. Szűkszavú egy ember.
Becses személyemet a cseléd akkor bependerítette komiszul a konyhába. Így esett, hogy eltökéltem, ezentúl ebben a házban fogok lakni.

A gazdámmal egymásnak színét is alig látjuk. Azt mondják: tanár. Amint az iskolából hazakerül, beveszi magát a dolgozószobájába, s alig mozdul ki napestig. A háziak úgy vélik: igen nagy tudós. Ő pedig megjátssza magát. Holott valójában nem olyan lankadatlan kutató elme, mint akinek tartják.
Néha belopózom, hogy kilessem. Szunyókál fényes nappal. Olykor a nyála lecsöppen a megkezdett olvasnivalóra. Rossz emésztése miatt a bőre szürkéből citromsárgába játszik, s betegesen petyhüdt. Mégis rengeteget fal. Ha belakott, kiissza a pepszinjét, ha kiitta, felnyitja a könyvet. Két-három oldal után elálmosodik, a nyála meg csak csorog. Mindez, úgy látszik, naponta ismétlődő feladata lehet.
Jómagam macska létemre is gyakran elgondolom, hogy tanárnak lenni ugyancsak kényelmes hivatal. Ha embernek születnék, csakis annak csapnék föl, mert ha ennyit lehet aludni, akkor macskának sem elképzelhetetlen a dolog. Mindezek ellenére az úr azt szokta mondogatni barátainak, akik felkeresik, hogy nincs boldogtalanabb a tanárnál. Egyre csak nyavalyog.
Alighogy megtelepedtem a házban, mindenki rettenetesen megutált - a gazdán kívül. Akármerre mentem, megugrasztottak, de úgy, hogy közben rám se figyeltek. Elég annyit mondanom érzékeltetésül, mennyire nem becsülnek, hogy névvel máig sem illetik becses személyemet.
Mit tehetnék egyebet, mint hogy igyekszem a lehetőség szerint a gazda közelében maradni, aki engem befogadott. Ha reggel újságot olvas, a térdére telepszem. Ha szundít egyet napközben, a hátára ülök. Persze, nem az úr iránti odaadó szerelemből, hanem mert más nincs, aki megtűrne.
Később rájöttem, milyen jó alvás esik reggel a rizskondér tetején, a melegtőn, jó időben pedig a verandán. De a legeslegélvezetesebb az, ha leszáll az éj és én a gyerekek ágyába besettenkedve velük alhatom.
Az egyik öt-, a másik háromesztendős, egy szobában, egy helyen alusznak minden éjjel. Mindig találok közöttük egy kis helyet, ahová így vagy úgy beférkőzhetem. Ha nincs szerencsém, egyikük felriad, s nagy galiba kerekedik. A gyerek, különösen a kicsi, igen rakoncátlan, mindjárt üvöltözik.
- Itt a macska! Itt a macska!
Ideges és gyomorbajos gazdám erre felébred és beront a szomszéd szobából. Egyszer el is kapott és kegyetlenül elnáspángolt a vonalzójával.
Az emberekkel való együttélésem során, minél jobban megfigyeltem őket, annál inkább arra a véleményre jutottam, hogy rendkívül gőgösek. Főleg alkalmi ágyastársaim, a gyerekek elviselhetetlenek. Ha rájuk jön, fejjel lefelé lóbálnak, papírzacskót húznak a fejemre, vagy éppen a tűzhelybe gyömöszölnek.
Bezzeg nekem a mancsomat sem szabad kinyújtanom, mert nyakamon rögtön az egész ház, körbekergetnek, hogy megkínozhassanak. A múltkorában is fényesítgetem körmeimet a szoba tatamiján, mire az asszony úgy méregbe gurult, hogy azóta nincs maradásom a tisztaszobába. Törődnek is ezek avval, hogy a konyha padlóján vacogok a hidegtől!

Rézsút átellenben lakik Fehérke - hódolatom tárgya. Találkozásaink alkalmával arról beszél, hogy nincs az emberhez foghatóan kegyetlen lény a földkerekségen. A múltkor is szült négy drága kis kölyköt, mire a kosztos diákjuk másnapra belehányta mindet hátul a tóba! Mikor ezt elbeszélte, csak úgy hullottak a könnyei. Kijelentette, hogy a macskák nemzetségének, anyáknak és kölyköknek, családi életük háborítatlansága érdekében elkerülhetetlenül meg kell küzdeniük az emberrel, és meg kell semmisíteniük őt. Ezt én is aláírom.
A szomszédék háromszínű kandúrja meg azt sérelmezi igencsak, hogy az ember nem érti a tulajdonjog fogalmát. Nálunk, a macskák nemzetségében ugyanis alapvető jussa bárkinek, hogy ha elsőként talál rá, ő falhatja fel a koncot, legyen az bár a szardínia feje, vagy a pérhal hasa alja. Aki ezt nem tartja tiszteletben, arra jogos e szabályt rákényszeríteni.
Az embereknek, úgy látszik, fogalmuk sincs erről, mert lelkifurdalás nélkül erőszakhoz folyamodnak, hogy elragadják tőlünk, amit jog szerint bekebelezhetnénk.
Persze Fehérkénél, aki mégiscsak egy katona házában él, vagy a kandúrnál, akinek ügyvéd a gazdája, jómagam kissé derűlátóbb vagyok, én ugyanis tanár házában lakom.
Nem baj: hadd teljenek csak a napok egymás után! Az ember sem győzheti örökké. Mi pedig várjunk csak türelmesen: eljön még a macskák kora!

Az emberek gőgjéről a gazdám sok kudarca jut még eszembe, melyeket mind önzésének köszönhet. Ennek az úrnak semmihez nincs érzéke, mégis mindenbe belekap. Haiku-költeményeket farag, küldözgeti őket a Kakukk laphoz, modern verseivel meg a Hajnalcsillag-ot zaklatja. Vaskos angolsággal prózát írogat, majd fogja magát: íjászkodik. Aztán nó-drámát kántál, máskor meg a nyírettyűjét nyekergeti. Ámde - fájdalom - bármihez kezd, semmi köszönet nincs benne. Mindez és a gyomorbaja mégsem gátolja abban, hogy olyan iszonyúan buzgóságos legyen.
Törődik is ő azzal - régen megszokta már -, hogy budivitéznek titulálják a környéken! Fennhangon deklamálja ugyanis a Juja című drámából a fennkölt és közismert sorokat - az illemhelyen:
- Iiiime előőőőállt Taiiiira no Muuuunemori!
A szomszédok meg már előre kuncognak, s lesik, mikor jön rá megint a "Munemori".

Egyszer a gazda mit gondolt magában - megtelepedésem után egy hónapra beállított fizetésnapon, hóna alatt egy nagy csomaggal. Igen kíváncsi lettem, vajon mit is vehetett. Láttam, hogy vízfestéket, ecsetet és rajzpapírt. Ettől kezdve felhagyott a verseléssel-kántálással - festészetre adta a fejét. Rögtön másnap és azontúl is, nap mint nap - méghozzá délutáni alvás nélkül - egyre csak festett a dolgozószobájában. De hogy aztán a képei mit ábrázolnak, akárki nézze is, nem támad semmiféle elképzelése. Úgy tűnik, mintha maga sem bízna a dologban.
Egy napon a következő beszélgetést hallgattam ki, amikor meglátogatta egy barátja, aki szépészettel vagy mivel foglalkozik.
- Nem megy, sehogy se megy nekem ez a festészet. A másét nézve könnyű mesterségnek látszik, de amint magam ragadok ecsetet, egyszerre elnehezül a kezemben. - Így vallott a gazdám.
Bizony ám, gondoltam magamban, minden szava szent igaz. A barát aranykeretes szemüvegét gazdámra villantotta.
- Nem is lehet az másként kezdetben. Csak úgy fejből, bent a szobában, semmire se mégy. Már a régi nagy olasz mester, Andrea del Sarto is megmondta: ha képet festesz, magát a természetet kell másolnod, azonmód, ahogy van. Csillagok az égbolton, harmat gyöngye a füvön. Az égen madarak repülnek, alant vadak szaladgálnak és aranyhal úszik a tóban. Száraz ágon téli varjú ül. A természet maga egy nagy, eleven festmény. Na szóval, ha igazi képet akarsz festeni te is, ajánlatos, hogy előbb néhány vázlatot készíts.
- Csakugyan ezt mondta volna Andrea del Sarto? Fogalmam sem volt róla. - Gazdám el volt ragadtatva. - Tényleg igaza van! Szóról szóra úgy van, ahogy mondja!
Láttam, hogy csúfondáros mosoly játszik az aranykeretes szemüveg mögött.
Másnap, amikor szokásom szerint kimentem a verandára, s nekiláttam, hogy jóízűen szunyókáljak egyet, hát nem a gazda szöszmötöl mögöttem? Szokásától eltérően otthagyta dolgozószobáját! Én persze felébredtem, és résnyire nyitott szemmel figyeltem, mit csinál vajon. Kérem, Andrea del Sartót majmolta buzgón! Nem bírtam megállni, hogy e látványtól belül el ne röhögjem magam. Íme a barátja ugratásának eredménye: becses személyemről kezd vázlatokat készíteni. Az álom már régen kiszállt a szememből, nagy kedvem lett volna egy hatalmasat ásítani. De hát a gazdám oly szorgosan vázlatolt, hogy türtőztettem magam: nem akartam elrontani neki. A kontúrokkal már végzett és az ábrázatom festéséhez fogott hozzá.
Őszintén szólva nem tartom magam elsőrendű macskaszépségnek. Nem gondolnám különbnek másokénál sem a hátam ívét, sem a szőrzetemet, sem a pofám formáját. De akármilyen csúf vagyok is, olyas szerzet nem lehetek, mint amilyet a gazda papírra vetett.
Először is: más a színem. Sárgás alapon fénylő hamvasszürkével csíkozott bundám akár a perzsamacskáké. Ezt a tényt bárkinek, aki rám néz, meg kell állapítania.
Amilyenre azonban a gazda festett! Se nem sárga az, se nem fekete. Nem is szürke, nem is barna. De még csak ezeknek a keveréke sem! Színnevet nem lehet rá alkalmazni: teljességgel meghatározhatatlannak mondható.
Aztán még egy csodás részlet! Nem volt szemem. Csakhogy a képen még valami szemféle hely sincs megjelölve, ezért eldönthetetlen marad: vak-e a macska, vagy csupán aluszik. Köztünk maradjon: Andrea del Sarto ide vagy oda, az ilyesmi azért mégse járja.
Ugyanakkor képtelen voltam elfojtani csodálatomat ekkora odaadás láttán. Igyekeztem is, hogy a lehetőségekhez képest mozdulatlan maradjak. Ámde olyan vizelhetnék jött rám, hogy az izmaim valósággal görcsbe rándultak. Egy perc és mi lett a vége? Önkéntelenül, is kinyújtottam a mellső lábam, és a fejem lesunyva óriásit ásítottam. Pofátlanság volt. Mindegy, gondoltam, már úgysem lehet jóvátenni, hogy így belerondítottam a gazdám dolgába, félrevonultam hát könnyíteni magamon. Ekkor harsant fel gazdám ordítása.:
- Hülye állat!
Jó, rendben van, mindenkire ezt mondja, aki megharagítja. De azért mégis szemtelenség, hogy nem vette figyelembe, milyen önfeláldozóan tűrtem miatta!
Én még ezt se bánnám, ha valamivel nyájasabban fogadná, amikor a hátára mászom. A szidalmakat is kibírnám, de ő soha nem tesz kedvemre. Csak mert a kisdolgom miatt felkelek, hülye állatnak nevez szívtelenül.
Az ember mind önnön fölénye tudatában pöffeszkedik. Mennyire felfuvalkodik, ha előbb-utóbb nem születik nála is erősebb lény a földre, azt csak a jó ég tudja!
De ha csak ennyiben állna az ember gőgje! Erkölcstelenségéről hallottam én már gyászosabb történetet is. A házam mögött van egy alig tízöles kert. Teabokrokkal. Nem nagy, éppen meglehetős, a nap besüt rá. Ide szoktam elvonulni a gyerekek zajongása elől, ha nem tudok szunyókálni, vagy ha az unalom a gyomromra megy. Itt felüdülök és erőre kapok.
Történt egyszer egy szép késői őszi napon, délután, úgy két óra körül, hogy a kert felé irányítottam lépteimet, csak úgy a testmozgás kedvéért, mivel ebéd után már hunytam egyet. Kerülgettem a teacserjék gyökereit, s ahogy elértem a nyugati oldalt szegélyező ciprussövényt, látok ám egy nagy macskát, amint az elszáradt krizantémokat agyonnyomva hever gondtalanul. Úgy tetszett, mintha személyem közeledtét nem észlelné, vagy csak teszi magát, hogy figyelemre se méltat. Hosszan elnyúlt testtel feküdt ott, s nagyokat szuszogva szendergett.
A magam részéről ekkora merészség láttán nem győzök csodálkozni. Veszi a bátorságot, hogy más keretjébe behatoljon, s nyugodt lélekkel durmol!
Színfekete macska volt ő. Bundáját elárasztotta a kora délutáni napfény, s úgy tűnt, mintha lángok csapnának róla a szemembe. Termete pedig oly fenséges, hogy a macskák között királynak kellett vélnem. Legalább kétakkora volt, mint jómagam. Minden mást kitörölt szívemből a csodálat.
Az ámulattól összeroskadva csodáltam, amikor az őszi szél csendesen megzörrentette a szilfaágak baldachinját a feje fölött és néhány levél pergett alá a krizantémnyoszolyára.
A fenség szeme erre hirtelen kerekre nyílt. Még ma is magam előtt látom.
Szeme túltett a legszebb borostyánon is, melyért az ember pedig annyira odavan. De a teste mozdulatlan maradt. Mélyről fakadó tekintete sugarakat lövellt, s úgy tűnt, hogy ezek kicsi homlokomon összpontosulnak.
- Hát te meg kifene vagy? - szólalt meg királyi mivoltához képest bizony bárdolatlanul.
Hangjának mély zengése még egy kutyát is megfutamított volna, hát jómagam is megijedtem. A megszólítást viszonzatlan hagyni azonban nem lett volna okos dolog.
- Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen - válaszoltam a körülményekhez képest nyugodtan, közönyt színlelve. A szívem azonban a torkomban dobogott. A nagy király erre leplezetlen megvetéssel végigmért.
- Heee? Macskaaa? Aszongya, macska... röhögnöm kell. És honnét szalajtottak, te?
Micsoda egy fennhéjázó alak ez, gondoltam magamban.
- Jómagam itt a tanár házában lakom.
- Mingyár gondoltam, amilyen girhes vagy... - folytatta magas lóról, pedig a szavaiból ítélve nem lehetett valami jó házból való úrimacska. Viszont dagadt és jóllakott - jól mehet sora, azt láttam. Nem álltam meg, hogy ne viszonozzam kérdését:
- És te hová valósi vagy?
- Heee? Setétnek hínak a kocsiséknál - válaszolta önelégülten.
Szó, ami szó, minden megvilágosodott, hiszen nincs a környéken senki, aki ne hallotta volna a riksásék szilaj macskájának hírét. A gazdája csupa nyers erő, de nem jár össze senki se vele, mivel nem egy iskolázott fő. Olyan fickó, akivel szemben mindenki három lépés távolságot tart. Ahogy a nevét meghallottam, kezdett bennem is valami lenézésféle ébredezni, jóllehet idegességemben még igencsak viszketett a hátsóm. Hogy próbára tegyen tudatlanságát, a következő kérdést intéztem hozzá:
- A fenébe is, melyik különb, a riksás vagy a tanár?
- No né! Naná hogy a riksás! Erősebb! Csak rá kell nézni a te gazdádra, a tanárra, csupa csont és bőr!
- Te is jó erős vagy. Úgy látszik, gazdád, a riksás bőven ad falnivalót.
- Bökd meg, én akárhová mék, mindenütt kiszúrom a kaját. Te is ne itt kóvályogj a bokrok között, gyere csak utánam, meglátod, úgy meghízol, hogy egy hónap múlva rád se ismernek!
- Jó, jó, ha meg akarok hízni, majd értesítelek. Viszont a tanár háza sokkal nagyobb, jobban el lehet benne lakni!
- Marhaság! Akármekkora is, a hasadat nem töltheted meg vele!
Ettől aztán annyira begerjedt, hogy dühöngve faképnél hagyott, miközben a fülei úgy meredtek az ég felé, mint a bambusz rügye tavasszal. Ettől kezdve számíthattam ismerőseim közé Setétet a riksáséktól.

Megesett, hogy összefutottam vele. Mindahányszor olyan magas lóról beszélt, mint ahogy egy riksás macskájához illik. Tőle hallottam az imént már említett esetet az emberi léhaságról. Midőn egyszer jómagam és Setét szokásunkhoz híven a meleget árasztó bokrok között heverészve meghánytuk-vetettük a világ folyását, és ő már többször eldicsekedett viselt dolgaival, hirtelen felém fordult, és fensőségesen a következő kérdést intézte hozzám:
- Hát te! Hány patkányt kaptál el eddig?
Nyilvánvaló, milyen kínos volt számomra az imigyen nekem szegezett kérdés, mert jóllehet ész dolgában jóval többre tartom magam Setétnél, tisztában voltam azzal, hogy testi erőben és bátorságban össze sem lehet vetni vele. Mindazonáltal ami igaz, az igaz, a hazugság nem kenyerem, így hát: - Gondolni már sokszor gondoltam rá, hogy fognék, de még nem jutottam hozzá - válaszoltam.
Erre akkorát kacagott, hogy a hosszú bajusza is belerezgett.
Pedig ez a Setét igazán kezelhető jószág - mint a dicsekvők általában -, elég volt neki néhány helyeslő köhentés a homályosabb részeknél, és az, hogy figyelmesen hallgatták. Jómagam eléggé kiismertem és tudtam, hogyan kell lovat adni alá, s ez alkalommal sem bajlódtam a magyarázkodással, hanem hagytam, hadd hetvenkedjék - elég hülye hozzá, hogy valami marhaságba bonyolódjék, aztán majd a zavarosban én is halászgathatok. Ezért szerényen, de sunyi módon csak annyit mondtam:
- Ó, te persze, a korodból ítélve, jó néhányat elkaphattál. - Erre aztán ráharapott.
- Bizony ám! Vagy harmincat-negyvenet! - válaszolt valósággal megrészegülten, majd így folytatta:
- Egy-kétszáz patkánnyal bármikor elbánok, csak görény ne legyen közöttük, mert azzal egyszer csúnyán megjártam.
- Ó, csakugyan? - adtam az ártatlant. Erre Setét nagy szeme még jobban kimeredt.
- Tavaly nagytakarításkor a gazda fogta a meszet, és ahogy bemászott a veranda alá, egy akkora bazi nagy görényt ugrasztott ki onnét, hogy még!
- Hűha! - mímeltem a meglepődést.
- Az ám! Gondoltam, görénynek görény, de egy jókora patkánynál mégse sokkal nagyobb! Azannyát, mondok magamban, ezt elkapom! Annyira begerjedtem, hogy utána vetettem magam és egy árokba zavartam.
- Jól tetted - biztattam.
- A nyavalyát! A végén, amikor már-már utolértem, felemelte a farkát, és akkorát durrantott a pofámba, hogy azóta is kigyön a bélem, ha csak meglátok egy ilyen dögöt! Büdös, mint a rosseb!
És mintha megint a tavalyi penetráns bűzt érezné, mellső lábával kétszer-háromszor végigdörgölte a pofáját. Nagy méreg, véltem jómagam is, s gondoltam, továbblendítem a beszélgetést.
- De bezzeg a patkányok nem kerülik el a végzetüket. Hiszen te mint patkányfogó nagy hírnévre tettél szert! Attól is vagy ilyen szép kövér, ragyogó, mert patkánnyal jól teletömted magad. - Szavaim, melyeket hízelgésnek szántam, az ellenkező hatást váltották ki belőle. Keserveset sóhajtott.
- Hadd el! Én gürcölök, fogom a patkányokat, a gazdám meg... az emberhez fogható önző ganét nem hord a hátán a föld! Amit elkapok, mind beviszi a csendőrségnek. A csendőr meg azt se kérdi, ő fogta-e, csak leszurkolja neki az öt szen díjat. Ez az én fene ette gazdám már vagy egy jen ötven szent zsebre vágott az én érdememből, de még csak eszébe se jut, hogy vessen érte nekem is valami jobb falatot. Hajaj, az emberfajzat... képmutató tolvaj mindenik!
Lám, még ez a tanulatlan Setét sem olyan ostoba, hogy rá ne jöjjön arra, ami kézenfekvő, de ettől aztán úgy méregbe gurult, hogy a szőr felállt a hátán. Valahogy kellemetlen érzésem támadt, ezért szerét ejtettem, hogy csendben lelépjek. Azóta eszem ágában sincs patkányt fogni. Tanulva Setét esetéből, felhagytam avval is, hogy bármi más prédára vadásszam. A cserkészésnél különb élvezet a szundikálás. Ha egy macska tanár házában lakik, a természete is legyen hozzá hasonló. De jó lesz, ha vigyázok, mert még gyomorbajos válik belőlem is. Ha már a tanárról esett szó, úgy látszik, rájött, hogy végképp semmi reménye a vízfestés elsajátítására, mert december elsején így írt a naplójába:
"Ma találkoztam N. N. úrral először. Meglehetős kicsapongó hírében áll, s tényleg úgy viselkedik, mint egy nagyvilági férfiú. Az ő fajtáját kedvelik a nők, úgyhogy pontosabban szólva nem is annyira kicsapongó, mint inkább elkényeztetett. Irigylésre méltó, hogy - amint mondják - a neje eredetileg gésa volt. Akik a nagyvilági embereket ócsárolják, többnyire képtelenek az élvhajhászásra. És viszont: sokan vannak olyanok, akik csupán tetszelegnek a világfi pózában, pedig semmi hajlamuk sincs rá. Attól tartok, éppen olyan ez, mint az én esetem az akvarellel: hiába kínlódtam vele. Én ugyan nem vagyok világfi, de éppen olyan vagyok, mint aki tetteti: jó vendéglőkbe, találkahelyekre jár, hogy gáláns férfiúnak mutatkozzék. Szerettem volna az emberek előtt a jeles akvarellista szerepében tetszelegni. Ezért jobb, ha leteszek róla, mert társaságbelieket majmoló ostobáknál többet ér a szegény vidéki élhetetlensége."
Amit a nagyvilági emberről tart, azt én nem írom alá. Az pedig egyenesen tanárhoz méltatlan marhaság, hogy irigyel valakit, akinek a felesége gésa volt! De az kétségtelen, hogy a vízfestményeit helyesen ítéli meg. Viszont függetlenül attól, hogy van önismerete, mégsem tud elszakadni a hiábavalóságoktól. Eltelt két nap, és december negyedikei dátum alatt ezt írta naplójába:
"Azt álmodtam, hogy valaki felszedte és csodás keretbe foglalva kiakasztotta az ajtó fölé a vízfestményemet, melyet magam oly silánynak tartok, hogy elhajítottam. Ahogy így, bekeretezve megszemléltem, látom ám, hogy milyen nagyszerű lett. Örülök módfelett. S hogy imigyen töltöm az időt, gyönyörködve magamban a remekművön, hajnalodik, fölserkenek - és olyan világos ismét a tehetségtelenségem, mint a felkelő nap."
Úgy látszik, a gazda mély álmában is lépten-nyomon belefelejtkezik a vízfestés gondolatába. Persze igazi akvarellista éppúgy nem lesz belőle, mint előkelő, nagyvilági férfiú.
Az álomra következő napon a már említett aranykeretes szemüvegű műítész hosszú szünet után ismét meglátogatta a gazdát. Ahogy letelepszik, mindjárt rákezdi:
- Hogy áll a vízfestés?
A gazda meg, mintha mi sem történt volna:
- Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, vázlatokkal szorgoskodtam, és tényleg, ahogy belejöttem, egymás után fedeztem föl a dolgok formai és színbeli változásait, amit azelőtt nem is vettem észre. Rájöttem, hogy a nyugatiak is úgy fejlődtek idáig, hogy régóta szorgalmazzák a vázlatkészítést. Ahogy Andrea del Sarto is megmondta. - A gazdám úgy dicséri Andrea del Sartót, mintha nem is írta volna azokat a naplójegyzeteket! Erre a műítész röhögve megvakarja a fejét:
- De hiszen az merő kitaláció!
- Micsoda? - hüledezik a gazdám, de még nem érti, hogy bolonddá tették.
- Még hogy a te imádott Andrea del Sartód! Jól becsaptalak vele, mi? Nem hittem, hogy készpénznek veszed, amit mondtam! Hahahaha! - Az oldalát fogta, úgy röhögött. Jómagam, aki a verandáról hallgattam a párbeszédet, kíváncsi lettem, vajon ma este a gazda mit ír a naplóba!
Az a tudós férfiú, a műítész abban találja örömét, hogy efféle hülyeségeket terjeszt. Úgy látszott, ügyet sem vet rá, hogy a gazdámban mekkora visszhangot ver ez az Andrea del Sarto, mert könnyedén folytatta, amint alább következik:
- Nos, érdekes, hogy az embereket milyen könnyű beugratni. A múltkor például kifejtettem egy diáknak, hogy Nicholas Nickleby azt tanácsolta Gibbonnak: nagy művét, A francia forradalom történeté-t ne franciául írja, hanem angolul.1 A diáknak embertelen memóriája volt s így röhejes módon visszahallhattam az egészet az Irodalmi Társulat ülésén, halálkomoly formában. Voltak ott vagy százan, s mindegyik csupa fül. De ez még semmi! Egyszer irodalmárok között a szó Harrison történelmi regényére fordult, a Theophano-ra.2 Megjegyeztem, hogy a történelmi regényeknek ez a csúcsa, különösen a hősnő halálának leírása hátborzongató, mire a velem szemközt ülő tanárember - abból a fajtából, melynek a száján ki nem csúszna a "nem tudom" - buzgón helyeselni kezdett. Remekműnek mondta, s ebből rájöttem, hogy ez a férfiú éppúgy nem olvasta a könyvet, ahogy én sem. - Gyomorbajos gazdám erre már megütődve közbekérdezett:
- Mit csinálsz, ha valaki akad ennek a badarságnak a hallgatói között, aki tényleg olvasta a regényt?
Az volt az érzésem, nem is azon akad fenn, hogy embereket becsapnak, hanem inkább a leleplezés veszélye aggasztja. A műítész azonban oda se neki:
- Á, ilyenkor mondasz valamit, hogy más könyvvel tévesztetted össze, vagy effélét. - S göcögve nevetett.

1 Gibbon természetesen a Római Birodalom hanyatlásáról és bukásáról írta a művét. (A lábjegyzetben lévő magyarázatok a szerkesztő jegyzetei.)
2 Theophano címmel senki sem írt történelmi regényt - a műítész itt már megint a tanárt ugratja.

Bár ennek a műítésznek aranykeretes szemüvege van, a jelleme mégis a riksás Setét nevű macskájára emlékeztet. A gazda nem is szólt egy szót sem erre, csak némán fújt egy füstkarikát Aszahi cigarettájából, mint aki arra gondol, hogy neki ugyan nem lenne ehhez bátorsága. A műítész szemén látszott, hogy magában azzal folytatta: "így van ez a te művészkedéseddel is...", fennhangon meg:
- Persze a tréfa az tréfa, de a festészet komoly dolog. Azt mondják, Leonardo da Vinci arra biztatta tanítványait, hogy másolják le a templom falán a beázás okozta foltot. És tényleg, ha bemégy például az illemhelyre és megfigyeled a falon a foltokat, igen természetes mintákat lehet ellesni. Ha figyelmesen vázlatokat készítesz róluk, meglátod, milyen érdekes eredményre jutsz.
- Már megint bolondítasz?
- Dehogy, ez most tényleg igaz. Szerintem nagyon szellemes mondás. Valóban mondhatta Leonardo da Vinci.
- Hát szellemes, az szent igaz. - A gazdám már félig-meddig el is hitte. Az még azonban nem látszott rajta, rászánja-e magát, hogy a budiban vázlatokat készítsen.

Setét, a riksás macskája levert mostanában. Egykoron fényes szőre megfakult, vedlett. Szeme, mely régen a borostyán ragyogásán is túltett, ma zavaros, csipás. Töretlen energiája, amit szintén csodáltam valaha, mintha elszivárgott volna izmaiból. A teáskertben, mikor utoljára láttam, érdeklődtem hogyléte felől.
- Elegem van már a görények valagából és a halaskofa husángjából - felelte bánatosan.

A fenyők közti jókora tisztáson csupa vörös falevél kavarog, mint régi álmok emléke, a medence körüli kaméliák csupaszok, szirmaikat sodorja a szél. A verandán hamar átsuhan a téliesre vált napsugár, alig van nap, hogy ne fújna a hideg szél, és én érzem, hogy nemigen adódik már alkalom csöndes sziesztára odakinn.

A gazda mindennap elmegy az iskolába. Hazatérve beveszi magát a dolgozószobájába. Ha néha meglátogatja valaki, annak azt hajtogatja, milyen cudar dolog tanárnak lenni. A vízfestést elhanyagolja. A pepszint nem szedi, mert - mint mondja - nem jó az semmire. A gyerekek, hála az égnek, óvodába járnak, bár ha hazajönnek, folyton kornyikálnak, labdával hajigálnak és olykor a farkamnál fogva meg-meglóbálnak.

Nem részesülök lakomákban, nem is hízom el, mégis meglehetős egészségnek örvendek, élem napjaimat a hanyatlás minden jele nélkül. Változatlanul nem vagyok hajlandó patkányt fogni és utálom a cselédet, Ó-szant. Nevem még nincs, de tudván, hogy a nagyravágyás hiábavaló, beérem azzal, hogy a tanár házában névtelenül éljem le napjaimat életfogytiglan.

Második fejezet

Újév óta személyem meglehetős hírnévre tett szert, s ennek köszönhetően most már magam macskaságában is feljebb hordhatom az orromat.
A gazdám ugyanis, éppen az újesztendő napján, kapott egy üdvözlőlapot valami festő barátjától. Fent piros, lent sötétkék, középen meg ott kuporgott valami állatféle, pasztellben festve. A gazda benn tanyázott a dolgozószobájában, amiről már beszéltem. Rámeredt a kezében tartott levelezőlapra. Oldalról nézte. Majd felülről. Egyszer csak fennhangon így szólt:
- Hm, a színezése egész ügyes...
És csak bámulta egyre. Már-már letette volna olykor, de félúton meggondolva magát, ismét felemelte, hogy még alaposabban szemügyre vegye. Kinyújtott karral eltartotta magától és hátradőlt, mint amikor az öregek a jóskönyvet betűzgetik. Az ablakhoz fordult s a napvilág felé billentette, majd az orrával szántva a papírt, kimerítően megvizsgálta, úgyhogy jómagam ettől a folytonos izgés-mozgástól már kis híján lebucskáztam a térdéről. Ekkor lassan csillapodni látszott, s megint megszólalt félhangon:
- De hát mi a nyavalyát ábrázolhat?
No lám, a színezés megbűvölte, de arra már nem volt esze, hogyan nézze a kis kuporgó figurát, ezért egyre csak azon törte a fejét, mi lehet az. Erre már magam is kíváncsi lettem, ugyan mi lehet olyan érthetetlen, s csak úgy fektemből, félig nyitott szemmel odavetettem egy lusta pillantást. És akkor látom, hogy a kép - minden kételyt kizáró módon - engem ábrázol. Hát az biztos, hogy én nem jegyeztem el magam Andrea del Sartóval, mint egyesek, de azt meg tudom állapítani: a kép színe-formája igazi festő ecsetjére vall. Bárki láthatja: ez ám a macska! S mi több, nem is akárki - én magam vagyok. Minden kétkedés kizárva - remekbe festettek. Szegény gazdám meg csak töri a fejét, hogy mi lehet! Pedig a szemét majd kiszúrta! Ó, bárcsak rávezethettem volna szegényt az igazságra: én, én vagyok a képen! Vagy, ha nem, hát csak annyit: ember! ez egy macska! De, fájdalom, nem lehetett. Az ember nem olyan állat, akit megajándékozott volna az ég macskanépünk nyelvének megértésével - tudatlanságban hagytam tehát. Sajnálom.
Ha már itt tartunk, az ember hogyan nyilatkozik a macskáról? Lekezelően. És megbocsásson a nyájas olvasó, áldatlan egy állapot ez. Sőt! hovatovább sértő. Ezek a tudós tudatlanok, ezek a tanárfélék azt képzelik, hogy az állatok, mint a tehén meg a ló például, csak az ember vakarékával érnek föl. A macska meg még azoknál is alábbvaló, mintha csak a ganéjukból állt volna össze. Már bocsánatot kérek: becsületére válik annak, aki így vélekedik? Tárgyilagos vagyok. De mint macska nem bírom elviselni a megaláztatásokat.
Magasról tekintve, felületesen: egyik macska olyan, mint a másik. Úgy tűnik, hogy nincsenek is egyéni tulajdonságaik. Ám lépjünk közelebb, tekintsünk bele társadalmunkba, s máris megbizonyosodhatunk felőle, hogy a macskák éppoly különbözőek, mint az emberek. A szemrevételezés feltárja a sokféleség gazdagságát. A kackiás bajusztól kezdve, a fül vágásán folytatva, egészen a farokkunkorig: ahány, annyiféle. Más bizony a szeme-orra metszése, szőre állása, formája-nagysága mindnek! Azután az egyik délceg, a másik ványadt, és ízlésében is különbözik mindahány.
Az ember azonban képtelen rá, hogy a fizimiskánkat egymástól megkülönböztesse, pedig az eltérések majd kiszúrják a szemét. Valahogy nincs ez rendjén. Hol él az ember? Igaz, igaz, a régiek megmondták: hasonló a hasonlóhoz húz, s talán a macskaságot a nem-macska fel sem foghatja. Sokra vitte az ember, de azért hozzánk fel nem ér! És mondjuk meg őszintén, mi az, hogy sokra vitte? Csak ő gondolja így. Voltaképpen még az együttélés alapelveit sem ismeri, pedig a kölcsönös megértés és szeretet a legfontosabb. Mit csináljunk? Így áll a dolog.
Ez az én szűkkeblű gazdám egy rosszindulatú féreg. Beragadt az odvába, ott henyél és mit sem ért a világból. Játssza a visszahúzódó bölcselőt. Nevetnem kell.
Jellemző a korlátoltságára, hogy azt sem fogja fel: ez a képeslap engem ábrázol. Azon töpreng félhangosan, hogy az orosz-japán háború második évében járunk, tehát a képen látható figura - medve lehet!
Csak bóbiskoltam a térdén tűnődésbe merülve, mikor is a cseléd újabb képeslapot hozott. Külföldi lap volt, négy-öt macska sorjázott rajta szépen. Ez tollat markolt, az könyvben lapozgatott - egyszóval szorgosan tanultak a cicák. Egyik elmászott a helyéről, hogy az asztal sarkán macskatáncot lejtsen. Az ábra felett szénfekete japán tussal felirat: "Macska vagyok." Hozzátoldva jobboldalt egy haiku: "Tavaszi napon minden macska olvas, táncol." Az üdvözlőlap a gazdám régi tanítványától érkezett. Első látásra meg kellett volna értenie, de bamba ábrázatán csak alig-alig pislákolt némi értelem.
- Hm... csak nem a Macska évében járunk? - mormogta magában.
Talán sohasem ébredt volna rá, milyen becses lett személyem az idén, ha nem jön be a harmadik lappal is a szolgáló. Kép nem volt rajta, de a szövege! "Boldog új évet kívánok!" Majd pedig: "Jelentse tiszteletemet házi macskájuknak!" Nincs az a bárgyúság, melyet az ilyen világos beszéd szét ne oszlasson: a gazdámnak is dereng már valami. Na... na, nicsak: érti!
Ekkor megéreztem, hogy tekintete más, mind eladdig. Több-kevesebb tisztelet tükröződött benne. Úgy nézett rám, ahogy néznie illő. Így tárult fel előtte egy olyan világ - a jóvoltomból -, melyről addig sejtelme se volt.
Abban a szent pillanatban megszólalt a kertajtó csengője: csin-csin-csingiling. Vendég jön, megy a cseléd kinyitni. Én a magam részéről senki fia elé nem sietek, kivéve Ume úr, a derék halárus kifutóját. Maradok nyugton tehát, ahol vagyok, ültő helyemben, gazdám ölében. Az meg olyan nyugtalanul les az előszoba felé, mintha adósságáért törne rá az uzsorás. Úgy látszik, nincs nagy kedve újévet köszöntgetni, poharazgatni senkivel. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem megy el idejében itthonról, hiszen így megszabadulhatna a látogatóktól. Akár az osztriga, odaragadt a helyéhez.
Belép a cseléd, hogy jelentse: Kangecu úr érkezett.
Ez a Kangecu - mondják - már sokkal híresebb, mint a gazdám, pedig egykor az ő tanítványa volt. Miért, miért nem, gyakran látogatja hajdani mesterét. Nyafog, ha van nője, nyafog, ha nincsen; a világ hozzá jó vagy rossz, érdekes-érdektelen dolgokról szenveleg, majd távozik. Urunk pedig, ez a savanyúvendel, érti is meg nem is Kangecu fecsegését. Nem fér a fejembe, minek hallgatja annyira. Mindenesetre adja alá a szót bőséggel, hogy maga ülhessen némán, akár az osztriga.
- Bocsánat a hosszas elmaradásomért - szólt a vendég -, de töméntelen dolgom van ilyenkor év végén. Igazán azon vagyok, hogy eljöjjek, de széttépni nem tudom magam.
- Ilyen talányosan kezdte ez a Kangecu, s közben morzsolgatta a kabátja zsinórját.
- Hát hol tekeregtél, he? - kérdezte a gazda szigorral. Ő is ránt egyet a haorija ujján, mert előbukkant az alsóneműje. Úgy látszik, kicsit szűk rá a kabát.
- Messze, más határokon, hehehe... - S erre kivillant Kangecu ifiúr két szemfogának a - hiánya.
- A fogad meg hová lett? - fordít a szón a mester.
- Izé... voltaképp... egy bizonyos helyen... gombát falatoztam.
- Micsodát?
- Ahogy mondom, gombát! Belevájtam a fogam a kalapjába, s erre: reccs - kitörött!
- Micsoda egy rozzant aggastyán, gombába törik a foga! Egy haikuhoz jó téma, ám a csókhoz sehogy se, mi? - gúnyolódott a gazdám és meglapogatta a fejemet. Kangecu örömmel megdicsért:
- Ahá! Ez az a macska! Nem valami kövér, de ha felcseperedik egy kissé, még a riksás Setétjével is felér!
- Hát igen, szépen gyarapszik mostanában! - válaszolja erre a gazdi elégedetten. Jaj, imádom, ha dicsérnek, de a fejemnek már éppen elég a lapogatásból.
- Szóval... tegnapelőtt este zenéltünk egy kicsit - tér át más tárgyra Kangecu ifiúr.
- Zenéltetek? És hol?
- Mindegy az, nem kell kérdezni; igen érdekes volt, mert három hegedűt kísért egy zongora. Ha hárman húzzák egyszerre, még akkor is jól hangzik, ha valamelyik melléfog. Én odaplántáltam magam a két nő közé, és azt hiszem nem vallottam szégyent vonókezelésemmel.
- Ugyan miféle nők lehettek azok? - A gazda hangjában megcsendült az irigység.
A gazda kiszáradt kórónak tetteti magát, vagy rideg kősziklának, de hiába: egyáltalán nem közömbös a szépnem iránt.
Olvasott egyszer egy férfiról egy külföldi regényben, aki majd minden asszonyba belészeretett. Mondjuk, az útjába akadó tíz közül hétbe. Nagyon nagy hatással volt ez rá, ugyanis komolyan vette mindazt, amit az író tréfának szánt. Sehogy sem fér a macskafejembe, hogyan is adta a fejét osztrigasorsra egy ilyen gyönyörökre vágyó férfiú. Mondják, szerelmi csalódás érte, rebesgetik, hogy gyenge a teste, a gyomra, mások azt gyanítják, hogy szegény és pipogya. De hát oly mindegy, hogy miért, miért sem; az én gazdám nem válik ki Meidzsi-korunk1 embertömegéből annyira, hogy érdemes lenne részletesen foglalkoznunk vele.
1 A japán történelem 1868-tól 1912-ig tartó szakasza.
Szóval, miközben a gazda mohó kíváncsisággal faggatta nőcsábász Kangecut, az a halpástétomnak szentelte inkább figyelmét, hogy pálcikájával még jobban szétmorzsolva fél fogára vehesse. Olyannyira, hogy már jómagam is aggódni kezdtem: odavész a maradék foga, de aztán mégsem történt baj. A mesterkedés közben azért félvállról odavetette:
- No nem, ön úgysem ismerheti őket, távol esnek az ön köreitől...
- Csak n... - harapta el a szót a gazdám. Valami olyan kérdés lehetett a nyelvén, ami azzal kezdődik, hogy "csak nem a...?" Kangecu még tovább akarta csigázni a kíváncsiságát, s ezért úgy tett, mintha megelégelné a témát, s másra terelte a szót.
- Micsoda remek időnk van ma. Nem szánná rá drága idejét egy kis sétára? Az ilyesmi látványosnak ígérkezik, hiszen Port Arthur elestének hírére az egész város felbolydult. - A mester - jóllehet látszott rajta, hogy inkább a nőkről hallana még valamit, mintsem Port Arthurról - rövid tanakodás után engedett a rábeszélésnek.
- Jó! Menjünk hát.
Változatlanul a fekete haori van rajta, alatta az elhalt bátyjáról rámaradt selyemkimonó, a híres Jukicuban készült, de jócskán viseltes már. Akármilyen erős selymet szőnek ottan, nem lehet a végtelenségig nyűni. Helyenként pótháló-vékonyságúra kopott, s a világosság felé tartva kirajzolódott a tű útja is, mellyel a foltozást végezték rajta.
Mindegy az én gazdámnak, újév vagy nem újév; hétköznap-ünnepnap csak ugyanazt viseli. Vagy mert egyebe sincs, vagy mert lusta átöltözni. Annyi szent, hogy ennek nem szerelmi csalódás az oka. Ha elmegy hazulról, abban a ruhában lép ki a kapun, amelyik éppen rajta van.
Elindultak tehát, én pedig - oppardon! - bekebeleztem, amit Kangecu ifiúr a falatozásból meghagyott. Mostanában már nem vagyok akármilyen átlagmacska. Felérek már bizony Momokava Dzsóen legendás macskáival, vagy akit Thomas Gray örökített meg, amint aranyhalra ácsingózott. És az olyan népséget, mint Setét a riksáséktól, már figyelemre sem méltatom. Így azután nem is förmednek többé rám, ha elcsenek egy kis halat.
Különben nemcsak a magamfajtának vannak efféle titkos üzelmei. Ó-szan, a szolgáló is hányszor kísértésbe esik, ha nincs otthon az asszonya, s megkívánja a süteményt, vagy megkívánja, hogy kísértésbe essék. És nemcsak ő, a gyerekek is, akikről pedig az anyjuk fennen hangoztatja, milyen jó nevelésben részesülnek, ők is mindig ilyesmiben sántikálnak. A minap is mi történt: felkeltek mindketten pokol korán, mikor a szülők még aludtak, és odatelepedtek az asztalhoz egymással szembe. Az apjuktól minden reggel kapnak a kenyeréből egy darabot, meghintve cukorral. Aznap is ott állt kikészítve az asztalon a cukortartó, benne a kanál. De hát milyen gyakorlatuk is lehetne az ilyen osztozásban! A nagyobbik fogta a kanalat és a tányérjára vett a cukorból, mire persze a kicsi következvén, a nénjéhez hasonlóan cselekedett. Kis szünet. Egymásra néztek és a nagyobbik ismét vett egy kanállal és hozzátette a zsákmányhoz. Szintúgy a kisebbik. A nővér megint egyet, a húga is. Na még egyet! A kicsi se maradjon alul. Így zajlott a szemem láttára: egyet nekem, egyet neked. Mígnem mindkét tányéron cukorhegy tornyosult már. Akkor kijött a gazda - szemét dörzsölve félálmában -, fogta a két tányért és visszaöntötte a kiürített cukortartóba mindkettőjük zsákmányát, helyreállítván a dolgok eredeti rendjét.
Látom ám én az ilyesmit! S mire jutottam: az ember talán túltesz a macskán is haszonlesésben meg abban, hogy önzetlennek tudja mutatni magát, józan ész dolgában azonban alulmarad. Én például jól tudtam, hogy nem hegyet kell építeni a cukorból, jobb azt felnyalni tüstént. Sajnos, mint tudjuk, nem értik ezek a macskák nyelvét, s így sajnálkozva bár, de némán figyeltem csak a dolgokat a rizseskondér tetejéről.
Azt viszont nem tudom, merre járhatott a gazdám Kangecu ifiúrral, de aznap jó későn keveredett haza és másnap csak úgy kilenc tájban ült a reggelizőasztalhoz. Nekem a már említett rizseskondér tetejéről volt szerencsém látni, hogyan falja a mocsit, egyiket a másik után anélkül, hogy egy szót is szólna közben. A rizsszeletek elég kicsik voltak, hatot-hetet befalt, mire jóllakva leeresztette az evőpálcikáját. De egy darabot a tálban hagyott. Ha más teszi ezt a családból, el nem nézte volna annak az ilyen rendetlenkedést, de magával bezzeg kivételezik, s eltelve családfői dicsőségével, gőgös nemtörődömséggel tekint alá a félig elszenesedett mocsi gyanús lében hentergő tetemére. Sőt amikor a felesége elővette a gyomrára való gyógyszert, hogy elébe tegye, rászólt:
- Nem veszem be. Úgyse használ!
Az asszony persze nem hagyta annyiban a dolgot, egyre csak erősködött, hogy venné be.
- Ugyan már, igya ki hamar, hiszen megmondták, hogy jót tesz étkezés után.
- Mondták, nem mondták, vegye be a fene! - hangzott a megátalkodott válasz.
- Ó, mennyit akadékoskodik! - zsörtölődött félhangosan a nő.
- Dehogy akadékoskodom - a gyógyszer a haszontalan!
- Pedig máskor mennyit hajtogatja, hogy így megy úgy hat! És rendesen szedte is eddig.
- Mert eddig használt, de most már nem, és kész! - makacsolta meg magát a gazdám.
Ó-szan, a cseléd éppen a tálcával ment kifelé, de úrnője most őt is bevonta és ezért megállt a szavára.
- Nézzenek oda! Hol beveszi, hol nem, semmi se jó ennek! Ha gyomorbaja van, az nem olyan, mint más betegség, ahhoz türelem kell. Így persze sohasem fog meggyógyulni.
- Szóról szóra úgy van, ahogy mondani tetszik, az orvosságot előbb jó ideig szedni kell, hogy kiderüljön: használ-e vagy sem - tódította a szolgáló.
- Na de most aztán elég legyen! Mit értenek ehhez a nők! Csend lesz végre?
- Ugyan úgy-e? Persze, persze, mi csak nők vagyunk... - S el is tette ezzel az asszony az orvosságot, s ráhagyott mindent a gazdára, hadd bosszankodjék csak. Az meg felkerekedik, s egy szó nélkül be a dolgozószobájába. A két nő, a feleség és a szolgáló összenevet.
Ilyenkor jobb, ha nem kapaszkodom a mester hátára vagy az ölébe - szörnyű megtorlással jár ugyanis. Inkább elkerülök a kert felé, és csendesen fellépve a verandára, belesek a dolgozószobába. A papírajtó szakadásán keresztül látom, hogy Epiktétoszt vagy mit nyitott fel, azt bámulja. Hát ha még értené is! Így azonban öt perc múltán úgy vágja a sarokba, hogy csak úgy nyekken. Én persze előre tudtam, csak arra várok, mi jön ezután. Veszi a naplóját és írja, amint következik:
"Séta Kangecuval Nedzu, Ueno, Ikenohata, Kanda környékén. Ikenohata - találkaház - gésák tollaslabdáznak újévi kimonóban. Ruhájuk gyönyörű, az arcuk ritka ronda. Valahogy a macskánkra emlékeztetnek."
Hát szépen vagyunk! Ocsmány pofákról éppen én jutok az eszébe! Ülhetnék be csak egyszer egy elegáns fodrászhoz! Megborotváltatnám magam, és akkor ugyan mi különböztetne meg az embertől? Az a baj ezekkel, hogy olyan rettentően fennhordják az orrukat.
"Amint befordulunk a Hótannál a sarkon, szembejön ismét egy gésa. Nyúlánk termetén szépen viseli a ruháját. Halványlila kimonója választékos ízlését dicséri. Fehér fogát kivillantva így szólt:
- Gen, kicsim, tudod, tegnap este éppen foglalt voltam...
Micsoda hangja volt! Akár a varjúkárogás. Nagyszerű külseje ellenére jócskán esett a szememben. Aztán már annyi fáradságot sem vettem magamnak, hogy hátranézzek, ki is lehet az a Gen, kicsim... Kimonóm alá dugott kézzel kifordultam Onarimacsi felé. Kangecu igen idegesnek látszott..."
Micsoda talány az ember! Nincs a világon hozzá fogható. Fogalmam sincs például, milyen lehet ilyenkor a gazda hangulata. Haragszik? Vagy jókedvű? Rezignáltan belenyugszik sorsába, rég kimúlt filozófusok tanítását követve? A világot lenézi vajon? Kineveti haszontalanságát - vagy éppen ellenkezőleg: szeretne jól belémerítkezni? Kedve telik a hiúságban, vagy a túlnani dolgokon töpreng? Mi, macskák, az ilyesmikben végtelenül egyszerűek vagyunk, és ezért számomra mindez megfoghatatlan.
Falatozunk falánkságunkban, alszunk alhatnékunkban; ha kihoznak a sodrunkból, dühöngünk veszettül, bánatunkban pedig zokogunk könnyesen, vigasztalanul.
Kezdjük ott, hogy egyáltalán nem törődünk a naplóíráshoz hasonló hiábavalóságokkal. Aki naplót ír, az csak olyan kificamodott lelkű lehet, mint a gazdám. Mert ugyan mi szükség szobánk rejtekén fejtegetni azt, amit a világnak úgyse akarunk a tudomására hozni, tudniillik, hogy nagyra becsüljük magunkat? Minek kellene hát a magunk macskafajzatának járás-kelését, kis- és nagydolgát naplóban pontosan megörökíteni? Ezzel ugyan nem tudnánk megtartani jó hírünket. Én bizony inkább leheverednék a verandán, ha már nem tudnék mit kezdeni az időmmel, mint hogy naplóírásra fecséreljem.
"A Kandán vacsoráztunk egy bizonyos étteremben. És amit régen nem tettem már - felhajtottam két-három pohárka Maszamune-szakét. Reggelre kelve remek a gyomrom. Így jöttem rá, hogy az esti italozás igen jó a gyomromnak. A nyavalyába tehát a gyógyszerrel! Bárki bármit mond is, vegye be a fene! Nekem ugyan beszélhetnek: ha egyszer nem használ, hát nem használ!"
Fenekedj csak, gyalázd az orvosságot! Önnönmagaddal torzsalkodsz csupán! Reggel már úgyis kiderült, honnan ez a nagy naplóírási szenvedély.
"Jó a gyomornak - mondta X. -, ha elhagyod a reggelizést. No, erre nem reggeliztem két-három napig, mégsem volt jó semmi abban, csak a hasam korgott. Feltétlenül tartózkodni kell a savanyúságtól - tanácsolta Z. -, mert csakis abban rejlik minden gyomorbántalom eredete. Tökéletesen kiszikkaszthatjuk minden betegség forrását, ha a savanyú élvezetéről lemondunk. Mivel egy héten keresztül nem fogyasztottam savanyút és mégsem mutatkozott semmi, most már megint eszem.
Aztán megkérdeztem Y.-t. Őszerinte meg a betegséget kizárólag a hasgyúrás gyógyítja. De nem ám csak úgy akárhogy, hanem Minagava-módszerrel. Ha ezt a masszázst két-háromszor megismételjük - teljes gyógyuláshoz vezet. Maga Jaszui Szokken is rajongott e gyógymódért, és mondják, hogy a nagy Szakamoto Rjóma is így kúráltatta magát. Tüstént felkerestem hát Kaminegisiben egy műintézetet, hogy kísérletet vegyek vele magam is. Az lett a vége, hogy testem valósággal vattává vált és belém esett a szörnyű álomkór, úgyhogy levegőért kapkodva sürgősen felhagytam az egésszel. Tudniillik ezt a gyúrást különösen kegyetlenül hajtják végre, oly módon, hogy a masszázs csontot érjen, s felforgassa a zsigerek állását. Szerintük csakis így remélhető alapos javulás.
Egy A. nevű fiatalember mondta, hogy ne egyem szilárd ételt. Tejen éltem egy teljes napon keresztül. Hát ettől aztán úgy megbuggyantak a beleim, hogy a gyalázattól való félelmemben egész éjjel le sem hunytam a szemem. B. úr amondó, hogy mozgassuk meg a beleket légzés közben a rekeszizommal. Ettől természetes úton helyreáll az emésztés rendje. Bárki meggyőződhet róla, ha kipróbálja. Amennyire csak erőmből tellett, megpróbáltam, de legodaadóbb igyekezetem ellenére is csak az émelygés fogott el. Ment a dolog, ha odafigyeltem, de öt-hat perc múltán mégiscsak megfelejtkeztem róla. Miközben arra összpontosítottam, hogy szabályszerűen mozgassam a rekeszizmot, nem tudtam írni, olvasni vagy más egyebet csinálni. Meglátta ezt Meitei, a műítész, és jól kicsúfolt, mondván:
- Mit csinálsz? Csak nem szülési fájdalmaid vannak?
Erre elszégyelltem magam és felhagytam vele.
C. doktor metéltet ajánlott, hogy azt egyem. Ettem nyakra-főre, de mi haszna! A gyomromat csaptam el kegyetlenül. Kipróbáltam én mindent, amihez csak hozzájutottam, ami csak jó a krónikus gyomorbajra - nem mentem velük semmire. De bezzeg jót tett az a Maszamune-szake tegnap este Kangecuval. Rajta leszek, hogy minden este felhajtsak két-három pohárkával!"
De én megmondom előre: ebből se lesz semmi. A gazdám kedve többet fordul, mint a szemem golyója. Állhatatlan ember. Lám, a naplóban mennyit nyavalyog a gyomorbaja miatt, mások előtt pedig megjátssza a finom, makulátlan férfiút. Hah! Nevetséges!
A napokban meglátogatta az a hogyishívják tudós barátja, akinek van egy elmélete, mely szerint minden betegség - bizonyos szempontból - az atyák vagy az egyed saját vétkeinek következménye. Tapasztalt ember lehet, az okfejtése meg éppenséggel töretlen, rendszere módszeres - egyszóval a magyarázata telitalálat. Sajnos mindazonáltal gazdám elegendő ész és képzettség híján fel nem éri ezt, de még ellenkezik is! Ha így volna ugyanis, mindenki maga volna oka a bajának, s a gazdám azért áll ellen ennyire, hogy felmentse magát.
- Kérlek szépen, magyarázatod igazán figyelemre méltó, na de ott van például Carlyle - ő is gyomorbántalmakban szenvedett!
Hát ez aztán példátlan melléfogás. Mintha Carlyle gyomorbaja csak azért lett volna, hogy az ő nagyságát igazolja. Nem is hagyta annyiban a dolgot a tudós barátja.
- Ha Carlyle gyomorbajos volt is, minden gyomorbajosból azért nem lesz Carlyle!
Puff neki! Jól megadta! Egy kukkot sem tudott szólni rá!
A gazdám ilyen egy nevetséges figura, a hiúsága nem ismer határt. Végül azonban mégiscsak arra a következtetésre jutott: milyen jó is lenne neki a gyomorbaja nélkül. E célból ma estétől kezdve ivászatba fog. És hogy reggel úgy belakott a mocsiból, nem tudom, nem a szake hatása-e?
És ekkor hasított belém a gondolat, hogy magam is megkóstolnám azt a mocsit. Tudniillik macska létemre majd mindent megeszem. Annyi elszántság ugyan nem szorult belém, mint a riksásék Setétjébe, mert az még a sarkon túlra is elzarándokol a halárushoz, másrészt társadalmi pozíciómról sem mondhatom el, hogy olyan fényes lenne, mint Cirmoskáé a kisutcában lakó, kéthúros hangszeren játszó művésznőnél. Így hát alig akad valami, amit én visszautasítanék. Bekebelezem a gyerekek után a kenyérmaradékot, kinyalom a bablekvárt, és bár a savanyúság igen keserves táplálék, mégis - már csak a tapasztalat kedvéért is - megpróbálkoztam egyszer vagy két szelet savanyított répa elfogyasztásával. "Ezt uuutálom, amazt nem állom" - ilyen kényeskedés nem illik olyan macska szájába, aki mégiscsak egy tanár házában él.
A gazda egyszer szóba hozott egy Balzac nevű franciát, egy írót. Igen válogatós férfiú volt. És bizony nem a falánkságban mutatkozott fényűzőnek, hanem a regényeit szerkesztette káprázatos remekekké. Egy napon egyik regénye hősének nevet akart adni. Hol ezt, hol azt választotta, de nem tetszett neki egyik se. Barátjával tehát, aki látogatóba érkezett hozzá, sétára indult. Kínlódott keservesen a névválogatás közben, s hurcolta magával szegény mit sem sejtő barátját. Míg összevissza csatangoltak, Balzac a cégtáblákat fürkészte. Mégsem találta meg a neki tetsző nevet közöttük. Társa, aki akarva-akaratlan csatlakozott hozzá, csak ballagott mellette, és nem tudta, mire vélje a dolgot. Reggeltől estélig végigkutatták kettesben egész Párizst. Már hazatérőben voltak, amikor az író megpillantott egy szabócégért. Nézi: Marcus. Összecsapja a kezét: megvan! Csak eléje tesz egy nagy zét és kifogástalan. Igen, a Z. kell oda. Z. Marcus. Ez aztán igen! "Hiába is erőltettem magam, hogy jó nevet adjak hősömnek, mit sem ér az igyekezet, unalmas mindahány. Végül most megtaláltam az igazit, amiben kedvem telik!" - szólt, és nagy örömében teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját mennyire elfárasztotta. Kitetszik mindebből, mekkora gyötrelem a válogatás, ha egy regényhős nevéről van szó. Tűvé kell tenni érte egy teljes napon át egy akkora várost, mint Párizs.
Persze, Balzac megengedheti magának, hogy válogatós legyen, de tőlem mi sem áll távolabb, hisz én egy osztrigához hasonló gazda kezébe adtam sorsomat. Szóval én már ilyen vagyok: minden mindegy - csak ehető legyen! Ezt szabja ki nekem eleve elrendelt helyzetem.
Szóval szó sincs róla, hogy torkoskodásból szeretném megenni a mocsit. Eszembe jutott, hogy még a konyhán lehet, amit a gazda reggel meghagyott - meg lehet, tehát meg is kell enni. Forduljunk csak ki a konyhára, nézzünk körül!
És tényleg: ott hever az edény fenekén azonmód ugyanaz a mocsi, amit reggel már szemügyre vettem - változatlan színű mártásban. Itt meg kell vallanom, hogy soha még egy darabka mocsi sem volt a számban. Nézem: ízesnek tűnik, de kissé undorít is. Szétgereblyélem kicsit a mancsommal a rászórt zöldséget. Aztán kipróbálom bőrszerű héját a karmommal: érintésre ragacsos. A szaga meg olyan, mint amikor a rizsfőző vasfazék aljáról kaparják ki a főtt rizst. Körülnézek: megegyem, ne egyem? Szerencse vagy balszerencse: sehol senki. Ó-szan, a cseléd mindig egyforma ábrázatával tollaslabdát ütöget odakint. A gyerekek bent a szobában énekelnek valami nyulacskáról. Ha falni akarok, itt az idő. Ha elszalajtom az alkalmat, jövő újévig úgy kell töltenem az életet, hogy nem ismerem a mocsi ízét. Macska létemre is megsejtettem ebben a pillanatban egy igazságot: "Soha vissza nem térő alkalom minden lényt rávesz olyasmire is, amire pedig nem kívánkozik."
Bizony jómagam sem kívántam a rizslepényt, sőt minél jobban szemügyre vettem az edény alján, annál jobban elhatalmasodott rajtam valami kellemetlen érzés, már attól is undorodtam, hogy megkóstoljam. Ha a cseléd rám nyitja az ajtót vagy meghallom a gyerekek közelgő lépteinek zaját, minden bánkódás nélkül otthagyom a tálat. A következő újévig lelki szemeim előtt lebegne ugyan... De senki se jön, akárhogy is habozom, senki se jön... Valami folyton késztet: hát nem eszed meg? kapd be gyorsan! befele vele! Miközben egyre csak a tálba lestem, azon fohászkodtam, hogy bárcsak valaki... de persze senki se jött . Hát akkor mégiscsak meg kell ennem ezt a mocsit. Rávetettem tehát magam a tálra és elszántan gyökeréig mélyesztettem fogamat a mocsi csücskébe. Ennyi erővel általában mindent el tudok harapni, de micsoda meglepetés! Éppen gondolom, hogy most már jó, és el akarom a fogammal ereszteni - de az nem ereszt! Még egyszer megkísérlem kihúzni a fogamat - nem mozdul. Sejtem már, hogy ez az étel merő boszorkányság - de késő. Mint mikor az ember mocsárba esik és megpróbálja a lábát kiszabadítani, de csak blutty-blutty, süllyed egyre, úgy ólmosodnak meg pofám inai, a fogam meg sehogy se mozdul. Érzem bizony, rágós egy falat, megfogtam, de nem enged, nem tudom lerázni magamról. Igaza volt Meitei műítésznek, amikor a gazdámat felibe-harmadába embernek nevezte, ez a mocsi is éppolyan. Akárcsak tízben a három - egy örökkévalóságig oszthatod, mégsem jutsz semmire. És ekkor rájöttem kínjaim közepette a második számú igazságra:
"Minden lény előre megérzi, mi az, ami nem tesz jót neki."
Lám, bölcs mondást már kettőt is kitaláltam, csak éppen örömem nem telik benne. A fogam a mocsi foglya; úgy sajog, mintha húznák. Ha gyorsan meg nem szabadulok tőle, jön a cseléd! A gyerekek is abbahagyták már az éneklést, biztos, hogy mindjárt berontanak a konyhába. Keserves kínok között próbálkozom a farkam karikába görbítésével - semmi; lekonyítom, majd kihegyezem a fülemet - mit sem ér. Rájövök, hogy a mocsinak semmi köze az én fülem-farkam állásához. Minek görbítsem-hegyezzem-konyítsam őket hiába? Felhagyok vele. Ha valami segíthet, csakis a mancsom. Még talán le is szakíthatom vele magamról ezt a mocskot. Előbb jobbomat emelem föl, hogy körbetöröljem a pofám környékét, csápolok, de mindhiába, a ragacs nem válik le. Jöhet a bal mancsom: villámgyorsan, körkörösen támadok vele. Nem megyek ezzel sem sokra. Türelem rózsát terem, felváltva igyekszem jobbal-ballal, de a fogam csak marad a ragacsba tapadva. Ejnye, sehogy se jó ez így - két manccsal kell egyszerre.
És ekkor - láss csodát - sikerül, ami eddig még sohasem: felemelkedem a hátsó lábaimra! Valahogy olyan érzés, mintha nem is macska volnék. De hát törődöm is én most azzal, hogy az vagyok-e vagy sem, mikor minden erőmmel csak azon igyekszem, hogy fejemet összevissza hányva, tekergetve megszabaduljak! Olyan hevesen kapkodok a mancsaimmal, hogy már-már elvesztem egyensúlyomat, arrébb kell lépnem, nem maradhatok egy helyben, körbeszökdelek a konyhában. Közben arra gondolok, hogy milyen ügyesen felálltam két lábra magamtól. Innen már széles út vezet a harmadik igazsághoz: "Veszély esetén még az is sikerül, ami egyébként elérhetetlennek látszik. Ezt nevezzük égi segedelemnek."
Szerencsére részesültem e mennyei jóból, s így két lábon folytattam élethalálharcomat a sátáni étellel. Egyszerre úgy rémlik, hogy lépések zaját hallom odabentről. Valaki jön. Jaj de borzasztó lenne, ha így meglátna, gondolom, és egyre vadabbul keringek körbe a konyhában. A lépések egyre közelednek. Ó, jaj nekem, hát csak ennyire telt az égi segedelemből? Ekkor pillantottam meg a gyerekeket.
- Oda nézz! A macska eszi a mocsit és táncol! - kiáltott fel az egyik.
Elsőnek Ó-szan hallotta meg. Nyomban abbahagyta a tollaslabdázást, az ütőt ledobta és berohant.
- Jé, tényleg!
Az úrnő is nyilatkozott címerrel díszített finom kimonójában:
- Utálatos egy jószág!
Az úr is kijön a dolgozószobájából, szólván:
- Hülye állat!
A gyerekek azonban irtó érdekesnek tartották, s aztán mindnyájan - mintha összebeszéltek volna - fergeteges kacagásban törtek ki. A keservét neki! Sem a gyötrelem, sem a méreg nem tudott véget vetni a táncnak. Mikor már a nevetés alábbhagyott volna, az ötéves kölyök ismét megszólalt:
- Nézd, mama, milyen jópofa!
Erre aztán ismét rájuk jött, pedig akkor már, ahogy a költő mondja: "a tomboló hullámok csillapodván ellankadtak". Én bizony sokszor láttam-hallottam, milyen szegényes az emberi részvét, de ekkori kegyetlenségükön soha nem tettek túl. Az égi segedelem reménye elenyészett, visszaereszkedtem négy lábamra, úgy, ahogy eredetileg szoktam állani, szemem kifordul a kíntól, fojtogatott a végső megszégyenülés. A gazdám végül is kárnak tartotta volna, ha elpusztítanak a szeme láttára, s ezért ráparancsolt a cselédre:
- Na, szedd le róla!
A szolgáló erre az úrnőre nézett, olyan tekintettel, mely ezt kérdezte: "Ne táncoltassuk még egy kicsit?" Az asszony szerette volna nézni még a táncot, de hát elpusztítani sem akart - ezért hallgatott.
- Felfordul, ha mindjárt le nem szeded róla! Igyekezz már! - szólt rá ismét a gazda a cselédre. Ó-szan pedig, mintha csak valami álombéli lakomából keltenék fel jóllakottan, kelletlenül megfogta a mocsit és rántott rajta. Törődött is vele, hogy fáj-e vagy nem, húzta irgalmatlanul és éreztem, hogy nem bírom már tovább. De az élmény elvezetett a negyedik számú igazsághoz:
"Az összes gyönyörélvezetekhez keserves kínokon keresztül jutunk el."
Mire felocsúdtam és megkönnyebbültem körülnéztem, a háziak már bementek a szobába. Semmi kedvem sem volt Ó-szannak vagy a többieknek ilyen szégyen után ismét a szemük elé kerülni, ezért kiszédelegtem a konyhából, hogy látogatást tegyek a kisutcában lakó Cirmoskánál, kinek gazdája művésznő (kéthúrú hangszeren játszik). Ez a Cirmoska környékünk nevezetes szépsége, és nekem, jóllehet macska vagyok, van némi érzékem az érzéki dolgokhoz. Amikor már elegem van gazdám savanyú ábrázatának látásából, vagy abból, hogy Ó-szan szidalmait nyeljem, okvetlenül az én szépnemhez tartozó barátném hajlékához vezet utam. Ha vele beszélgetek, észre sem veszem és felderül a lelkem, mindenről megfelejtkezem, ami addig bántott, vagy aggasztott. Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Ilyen ellenállhatatlan a nőiség.
Szóval megyek és tekingetek a sövény résein által, hát látom ám: ott ül a verandán, újesztendőre való új szalaggal a nyakán. Hátának káprázatos ívelése elmondhatatlanul szép, minden hajlatok gyönyörűségén