Sintoizmus

A "sinto" szó a japánok eredetileg névtelen, őshonos nemzeti vallását jelöli. A sinto ("sin"="istenek", "tó"="út" ) szavak tulajdonképpen ezen ősvallás megkülönböztetésére szolgált a később - az i.sz. 6. században - megjelenő és elterjedő buddhizmussal szemben, amit Japánban bucu-dónak, "Buddha ösvényének" neveztek el. A sinto eredeti japán elnevezése: Kami no micsi, "a kamik, szellemek, istenek útja". A szinte kizárólag Japánban elterjedt vallás, melynek fő centrumai Iszében és Izumóban találhatók, ma kb. 3 millió követőt számlál, azaz a japán lakosság 3%-a követi. Sok japán kettős, buddhizmushoz és sintoizmushoz való párhuzamos kötődése folytán a sintoisták számát gyakran sokkal nagyobb számokban határozzák meg.
     A sinto egészen i.sz. 552-ig államvallás volt, az ezután következő hatalmi periódusokban hol ismét egyeduralkodó, hol pedig a buddhizmussal szervesen összefonódva létezett tovább. A sintoizmusban kulcsfontosságú szerepe volt (van) a császárnak (mikádó, tenno), akinek származását i.e. 660 óta kötik az istenek világához ("tennó"="égi uralkodó"). A Meidzsi-korszakban (1867-1912) a sinto vallást egy állami rendelettel két részre osztották. Az "állami-sinto" alatt a tennó és ősei előtti állami, polgári keretek között zajló megemlékezéseket értették, míg a "szekta-sinto"-n magát a szentélyekhez kötődő egyéni vallásgyakorlást ismerték el. A II. világháború után Hirohito császár 1946. január 1-jén hivatalosan visszavonta, hogy ő lenne az élő "kami" és hogy a néppel való kapcsolata mitológiai gyökerekre lenne visszavezethető.
     Ma a sintoizmusnak két irányzata ismert. A "szentély-sinto" alatt az országszerte mintegy 80.000 szentélyben több mint 20.000 pap és papnő által kultivált és a hívek milliói által végzett vallás gyakorlását értik. A sintoisták mintegy 20%-át kitevő "szekta-sinto" alatt a mára igencsak önállósodott, több száz kisebb-nagyobb vallási közösséget értik.

A sintoizmus alaptanítása

A sintoizmus megértésében a "kami" szó kulcsfogalom, melynek jelentése leginkább mint "felsőbb lény", "magasabbrendű lény" közelítő fogalmakkal adható leginkább vissza. Kami-jelleggel rendelkezik minden, ami vallásilag tiszteletre méltó: az ég és a föld istenségei, a szellemek, az állatok, a növények, a hegyek, a tavak, tehát minden, ami valamiképpen rendkívüli. A tennó, a császár maga is kaminak minősül (arami-kami: látható isten). A japánok, a kami-lények nagy száma miatt 8 millió kamit fogadnak el (jao-jorozu-no-kami) és az országot gyakran "sinkokunak", a kamik országának is nevezik.
     A kamik között különleges jelentőségű személyek, istenségek is találhatók, melyeknek gyakran külön szentélyeket is emelnek. Ilyen Amateraszu (az égen világító) vagy Inari a rizsisten, akinek szimbolikus követe a róka, aki jelenlétével oltalmazza a rizsföldeket. Kami-Musubi a születések és keletkezések istene, Kondzsin vagy Kane-no-kami maga a fémisten, aki az emberekre szenvedést és halált zúdít. Az esőisten Taka-Okami, a hegyekben lakik és sárkány formájú. Az egykori békés Ojin császárt (270-312) mint Hacsiman hadistent tisztelik. Helyi védőistenségei egyaránt vannak falvaknak, városoknak és igazgatási körzeteknek is. Ezek szentélyeihez viszik az újszülött fiúkat 31, a lányokat 33 nappal a születésük után, hogy ott nevet kapjanak és az istenség életre szóló védelmét megkapják. Minden sinto család otthonában található egy kami-daná, egyfajta oltár, melyen általában több "mija" azaz kisebb ereklye található. Itt a család tagjai ételt és cseresznyefa ágakat ("szakaki" vagy "szakiki") mutatnak be felajánlásképpen a ház őrző kamijának.
     A sintoizmus legfontosabb forrásművei a Kodzsiki és a Nihongi. A Gemmjo-tennó császárnő (708-714) által megbízott tudós, Óno-Jaszumaru gyűjti össze Japán régi hagyományait és adja ki 712-ben a Kodzsikit, "A régi idők krónikája" címmel. A mű az ország történetét az istenek korszakától Szuikó császárnő haláláig (i.sz. 628-ig) beszéli el. Nem sokkal később, Toneri herceg (676-735) tárja a nyilvánosság elé az általa és több tudós által írt Nihongit (Japán évkönyvei), mely szintén mitologikus elemekkel átszőtt történeti jellegű mű. A számos további fontos mű közül a 927-ben megjelent Engisiki című szertartáskönyv érdemel még külön említést.