Shinto

A shinto a legkorábbi japán vallás; homályba vesző eredete legalább az i. e. első évezred közepére nyúlik vissza. Egészen nagyjából az i. sz. hatodik századig, amikor a japánok gyors léptekkel kezdtek felzárkózni a kontinens civilizációjához, a természetimádat, termékenységkultuszok, divinációs technikák, hősimádat és sámánizmus amorf keverékeként létezett. A buddhizmussal, kereszténységgel és iszlámmal szemben nem volt alapítója, nem alkotott szent iratokat, explicit vallásos filozófiát, sem specifikus etikai kódexet. Valójában olyannyira öntudatlanok voltak a korai japánok vallási életüket illetően, hogy még csak nem is volt fogalmuk, amivel utalhattak volna rá. A 'kami (istenek vagy szellemek) útja' jelentésű „shinto” szó csupán a hatodik századot követően került használatba, amikor a japánok arra törekedtek, hogy saját tradíciójukat megkülönböztessék a buddhizmus és konfucianizmus külhoni vallásaitól, melyekkel megismerkedtek. Eredetét tekintve tehát egy olyan, romlatlan nép vallása a shinto, melynek tagjait mindenekfelett az jellemezte, hogy érzékenyek voltak a természet világát átitató spirituális erőkre, melyben éltek. Ahogy az ókori krónika feljegyzi: világukban számtalan szellem fénylett szentjánosbogárként, s beszélni tudtak a fák és a bokrok.

Figyelemreméltó, hogy sem a shinto viszonylag primitív eredeti jellege, sem a kifinomultabb vallások, mint amilyen a buddhizmus és a konfucianizmus bevezetése, nem csökkentette e vallás jelentőségét. Létezésének fennmaradását részben magyarázhatjuk úgy, ha rámutatunk a változásokra, melyekre a shintón belül került sor, ugyanis a hatodik század után fokozatosan a – nagy és kis – szentélyek vallásává alakult át, melynek keretei közt külön papi osztály felügyeletével ünnepeket és rituálékat rendeztek. E fejlemények mindazonáltal kevés hatást gyakoroltak az alapvető shinto attitűdökre és értékekre. A shinto fennmaradása szempontjából döntőbb volt tehát, hogy mélyen gyökerezett a japánok mindennapi és nemzeti életében, s hogy erős, konzervatív vonás jellemezte a japán kultúrában.

A shinto világnézet alapvetően derűs és optimista; illő is ez egy olyan valláshoz, melynek fő istensége a Napistennő. Bár tudatában van az emberi létezés sötétebb aspektusainak, a shinto fő raison d'etre-je az élet ünneplése és gyarapítása.

Sokat lehet tanulni a shinto világnézetről a japán mitológiából. Két nyolcadik századi mű, a Kojiki (Az ősi kérdések feljegyzése) és a Nihon shoki (Japán krónikája), tartalmazza a történetet, mely szerint a japán szigeteket az isteni pár, Izanagi és házastársa, Izanami teremtette; beszámolnak emellett számos isten és istennő ezt követő születéséről, valamint arról, hogy vezetőjük, Amaterasu Napistennő képviselői leszálltak a földre, hogy irányítsák a szigeteket. Különösen említésre méltó a mitológia két aspektusa. Ezek egyike annak evilági irányultsága. Megemlítenek egyéb világokat is a mitológiában – a Menny Fennsíkját például, valamint a Sötét Földet, a holtak tisztátalan földjét –, mégis csupán a lehető leghomályosabb benyomásokat kapjuk róluk. Az enyhe éghajlattal, termékeny tengerekkel és lenyűgöző hegyi tájakkal megáldott korai japánok, úgy tűnik, kevés kényszert éreztek arra, hogy messzire nézzenek jelenlegi létezésükön túl.

A mitológia második fontos vonása az istenekhez, az általuk teremtett világhoz és az emberi lényekhez fűződő szoros kapcsolata. A Teremtő és a teremtett, az emberi és a természeti birodalmak közt a nyugati vallásokban húzódó feszültségek szembetűnően hiányoznak. A shinto szemlélet szerint a kozmosz természetes állapotát harmónia jellemzi, melyben az isteni, természeti és emberi elemek mind szoros kapcsolatban állnak egymással. Az emberi természetet továbbá veleszületetten jónak látják, s a gonoszról úgy tartják, hogy az egyén és azon külső erők vagy ágensek kapcsolatából származik, melyek beszennyezik tiszta természetünket, és arra bírnak bennünket, hogy az elsődleges harmóniát szétzüllesztő módokon cselekedjünk.

Kami-ként utalnak a shinto istenségekre. Gyakran fordítják a szót „isten”-nek vagy „istenek”-nek, de olyan koncepciót fejez ki az istenségről, mely jelentősen különbözik a nyugati vallásban találhatótól. Lényegi eltérés, hogy a shinto istenségek nem osztoznak a tökéletes transzcendencia és mindenhatóság jellegzetességeiben, melyet pedig gyakran társítanak nyugaton az isten koncepciójához. Egy kami a legszélesebb értelemben lehet bármi, ami rendkívüli, s ami félelemmel vegyes áhítatot vagy tiszteletet vált ki. Következésképpen rendkívül változatos kami léteznek a shintóban: vannak a természeti tárgyakhoz és teremtményekhez – a hegyek, tengerek, folyók, sziklák, fák, állatok és hasonlók szellemeihez – kapcsolódó kami; meghatározott helyszínekhez és klánokhoz fűződő kami is van; emellett kami-nak tekintenek kivételes emberi lényeket is, beleértve japán császárainak hosszú sorát, kivéve az utolsó tagot. S végül, az elvont, kreatív erőket is kami-nak ismerik el. Gonosz szellemeket is ismer a shinto, de csak kevés tűnik javíthatatlanul rossznak. Míg egy isten nagy általánosságban elsőként lármás vagy akár pusztító viselkedéssel hívhatja fel a figyelmet jelenlétére, a kami jóságosak. Szerepük a támogatás és védelmezés.

Az imádás gyakorlatának célja a shintóban az istenek iránti hála kifejezése, valamint további jóindulatuk biztosítása. Az imádás öltheti a sok nagy közösségi ünnep egyikének formáját, melyeket rögzített időpontokban tartanak az év folyamán az olyan események megünneplésére, mint amilyen a tavaszi veteményezés, az őszi aratás vagy néhány speciális alkalom egy-egy szentély történetében.

Keresztülvihető azonban magánúton, rövidebbre szabott módon, otthon vagy a szomszédos szentélyben. Bár egy-egy ünnep számos napon át is eltarthat, s a hangulat tekintetében időnként elcsúszhat az ünnepélyestől a vidámig vagy akár a harsányig, az egyéni imádat véghezvitele csupán néhány perces is lehet. Az ilyesfajta kontrasztok ellenére a shinto imádat két típusának van három közös lényegi eleme. Mindkettő a megtisztulás rendkívül fontos tettével kezdődik, mely rendszerint víz használatát foglalja magában; mindkettőben tesznek felajánlást a kami-nak, mégpedig manapság általában pénzt, de gyakran ételt; emellett mindkettőben imádkoznak vagy könyörögnek. Megjegyezhetjük továbbá, hogy a shinto imádatot általában véve szentélyben hajtják végre. E struktúrák, melyek kizárólag természeti anyagokból állnak, olyan helyszíneken fekszenek, melyeket inkább a kami lakhelyének, mintsem az imádók menedékhelyének választottak.

Mivel a shintónak nincsenek szentírásai, dogmái és krédói, az imádat mindig is központi helyet foglalt el a vallásban. A shinto nem prédikációk és tanulmányok, hanem ünnepei és rituáléi, valamint maga a szentély fizikai jellemzői révén adta tovább jellegzetes attitűdjeit és értékeit. A legkiemelkedőbb ezek között a hála és tisztelet érzete az élettel szemben; mély megbecsülés a szépség, a természet ereje, a tisztaság szeretete és – ennek kiterjesztéseként – a tisztaság iránt, valamint az egyszerűség és mesterkéletlenség kedvelése az esztétika terén.

Buddhizmus

Amikorra a buddhizmus Japánba érkezett az i. sz. hatodik században, már világvallássá vált, s ezeréves történelme volt. A buddhizmus Japánban kezdettől fogva uralkodó formája a mahajána-ként ismert „nagy szekér” buddhizmus, s a vallási irodalom hatalmas kánonját, gondosan kidolgozott doktrínákat, jól szervezett papságot, s a vallásos művészet és építészet káprázatos tradícióját hozta magával – melynek minden része hiányzott a shintóból a hatodik században. Bár világ- és emberiségszemlélete figyelemreméltóan különbözött a shintóétól, fontos megérteni, hogy a mahájana buddhizmus tanításain belül az őshonos hagyománytól való eltérések és hasonlóságok egyaránt megtalálhatók. Egyfelől például a buddhizmus mulandónak tekintette a világot, s a szenvedés forrásának látta azok számára, akik ragaszkodnak hozzá, s e szemlélet élesen ellenkezik a világ készséges shinto elfogadásával. Másfelől azonban olyan optimizmus volt jelen a mahajána buddhizmusban, mely összeillett a shintóval – mégpedig az emberi természettel kapcsolatos optimizmus, mert elköteleződött a hit mellett, mely szerint minden emberi lénynek megvan a képessége arra, hogy elérje a bölcsességet, mely véget vet a szenvedésnek; valamint magával a világgal kapcsolatos végső optimizmus, ugyanis azt tanította, hogy ha az ember megszabadul kötődéseitől, a világ új és pozitív jelentőségre tesz szert.

Nem csoda, hogy a japánok először képtelenek voltak annak saját fogalmai szerint méltányolni a buddhizmust. A Buddhát egyszerűen egy újabb kami-ként kezelték, s művészetének szépsége és az olyan konkrét előnyök reménye miatt vonzódtak a valláshoz, mint amilyen a gazdagság és a magas életkor, melyeket – a népszerű szinten – a buddhizmus nem tartott méltóságon alulinak megígérni. A hetedik századra mindenesetre már kezdtek megjelenni a buddhizmus üzenetének megragadására képes egyének. A buddhizmus ezt követő japán fejlődését általánosságban megérthetjük a külhoni vallás és az őshonos vallási tradíció közti állandó kölcsönhatás eredményeként. Ami a buddhizmust illeti, tudatosan arra törekedett, hogy pozitív kapcsolatot építsen ki a shintóval. Ezt végül úgy érte el, hogy a shinto kami-t a különféle Buddhák és bóddhiszattvák manifesztációival azonosította, akiknek tisztelete a mahájana buddhizmuson belül alakult ki. A buddhisták e koncepció révén képesek voltak sok saját elképzelésüket bevezetni a shintóba, s végül amellett érvelni, hogy a shinto és a buddhizmus ugyanazon alapvető igazság kiegészítő változatai – s e nézet széles körű elfogadásra talált Japánban.

Az őshonos vallási tradíció pedig úgy hatott a buddhizmusra, hogy előtérbe hozta benne azokat az aspektusokat, melyek a leginkább megfeleltek a japán ízlésnek. Illusztrálhatjuk ezeket azzal, hogy rövid utalást teszünk a három következő buddhista szektára, melyek egyedien képviselik a japán fejleményeket: Kukai (774–835) Shingon szektája; Shinran (1173–1262) Igaz, Tiszta Föld szektája; a Nichiren (1222–1282) alapította szekta, melyet nevéről ismernek. E szekták még ma is aktívak. A Shingon szekta áll a buddhizmus főáramában egyrészt a doktrína tekintetében – a létezés mulandó természetét hangsúlyozza, s arra szólítja fel híveit, hogy emelkedjenek felül a szenvedés szokványos világán –, másrészt gyakorlatainak szempontjából – melyek tág körvonalai az etikus életvezetés, meditáció és tanulmányozás jelentőségét nyomatékosítják.

A Shingon buddhizmus jellegzetes meditációtípust támogat. A hagyományos meditációnál bonyolultabbat, mely szimbolikus kézmozdulatokat és beszédet, azaz mudrákat és mantrákat, valamint a buddhista művészet mandala-ként ismert formáját foglalja magába. A mandala az univerzumot reprezentálja, ahogyan azt a megvilágosodottak látják, s meditációs objektumként szolgál. A Shingon meditáció valódi bonyolultsága a gazdag szimbolikával és a mandala szépségével párosulva a misztérium légkörét kölcsönzi e szektának, mely Kukai korától egészen a jelenig különösen vonzónak bizonyult a japánok milliói számára.

Az Igaz, Tiszta Föld szektában a buddhizmus nagymértékben eltérő fajtájával találkozunk; olyannal, mely a hit általi megváltás szószólója, nem pedig az erkölcsösség és meditáció gyakorlata révén megvalósított megvilágosodás elérése. Azon a hiten alapulva, hogy az idő múlásával az emberi lények egyre nehezebbnek találják a történelmi Buddha példájának követését – mely elképzelés Indiára vezethető vissza –, azt tanítja, hogy a jelenkorban a megváltás kizárólag az égi Buddha Amida megváltó kegyelmére támaszkodva nyerhető el, aki a nyugati Tiszta Földön lakozik. E hitet más buddhisták is tárt karokkal fogadták, s nemcsak Japánban, hanem Kínában és Indiában is; Shinran volt azonban az első a buddhizmus történetében, aki levonta azt a radikális következtetést, hogy ennek elfogadása kényszerűen a szerzetesi fegyelem teljes feladásához vezet. Ennek következményeként Shinran korától kezdve általános, hogy az Igaz, Tiszta Föld papjai házasodnak és laikus személyekként élnek; s a szekta egyike volt a legnépszerűbbeknek, melyek Japánban kibontakoztak.

S végül, a Nichiren szektában azt látjuk, hogy a buddhizmusban drámai módon a felszínre kerül a nemzeti büszkeség erős érzete, mely gyakran társult vallásos érzülethez Japánban. Nichiren szenvedélyes reformer volt, aki mind önmagát, mind Japánt egy világméretű mozgalom középpontjaként képzelte el, mely annak felélesztésére törekszik, amit ő az igazi buddhizmusnak tekintett.

Ezek az alakok és szekták természetesen nem tükrözik az összes módot, melyekkel a buddhizmus átalakult Japánban; segítségükkel mégis bepillantást nyerhetünk a japán buddhizmus néhány szembetűnő jellegzetességébe. Shingonban erős vonzódást látunk a misztikus és rejtélyes, valamint a megértés és kifejezés esztétikai módozatai felé; az Igaz, Tiszta Föld szektában a buddhizmus azon fajtájának kedvelését figyeljük meg, mely követhető a mindennapi élet kontextusában; s a Nichiren szektában a nemzeti identitás örökké jelenlévő tudatosságát mutatjuk ki. Tekintve a shintónak a rituáléra és a szentély esztétikai vonásaira fektetett hangsúlyát, evilági irányultságát, valamint szoros kapcsolatát a Japán eredetéről és a császári származásról szóló mítosszal, nem nehéz meglátni az őshonos vallás hatását, s e fejlemények hátterét.