Japán

(japáni nyelven : Ni hon, a. m. a felkelő nap országa), K-Ázsia szigetívén fekvő, leghatalmasabb országa, a Kelet Nagybritanniája. Az ország magva Hondo (Honsiu), Kiusiu, Sikoku és Hokkaido (Jesszo), a tengerből ívalakban hirtelen klemelkedő, szigetívezeten fekszik. Ehhez a maghoz csatlakoznak az ázsiai kontinensen és a szomszédos szigeteken újabban szerzett gyarmat- és érdekterületek (Korea, Szachalin, Formoza stb.). J.-t csendes-óceáni peremhelyzete a világforgalmi utak megnyitása óta teljesen bevonta a világforgalomba, az ázsiai kontinens előtt való elhelyezkedése Angliához hasonló gazdasági kifejlődési módját biztosítja, sőt ez a helyzet a nagyobb óceán, a nagyobb kontinens és J. hosszabb ívben való elhelyezkedése miatt Angliáénál még kedvezőbb. J. területe Koreával (217.828), Formozával (35. 847), Szachalin japáni részével (Karafuto 36.090), Kvantungal, Kiacsou-val, a Karolina-, Mariana- és Marschall-szigetekkel együtt, (1920) 681.722 km2. Fölépítése roppant változatos és nagyon komplikált, vulkánikus jelenségekkel zavart. A 3200 km. hosszú J. szigetív a K-ázsiai szigetfüzér harmadik darabja, de míg a két É-i ív főképpen vulkánikus szigetekből, az Aleutákból és a Kurili-szigetekből áll, a J. szigetívben a szigetek folytonos sorát csak keskeny tengerszorosok szakítják meg. Hokkaido v. Jesszo K-i darabja kinyúlik a Kurili-szigetek íve felé. DNy-i félszigete szerkezeti tekintetten a J. fősziget folytatása és Hokkaidóhoz csak fiatal föltöltések és vulkánikus fölhalmozódások kapcsolták hozzá. Hondo-v. Honsiunak szelid hajlású íve tulajdonképpen két darabból áll. Az egyik nagyjából meridionális irányú, a másik Korea D-i végének földrajzi szélességéig DNy felé kinyúló D-i darab. A hosszanti irányban mélyen benyúló J. beltenger két ágra hasítja : É-i oldalán Csiogoku félszigete, D-i oldalán Sikoku szigete fekszik. A tengerszoroson túl mindkettő elött Kiusiu szigete terül el. Ez tektonikai tekintetben már a következő szigetívhez tartozik. Szachalin hosszában egymástól süllyedéssel elválasztott két hegylánc húzódik végig. A szachalini láncok Jesszo középsőrészén is folytatódnak. Vulkánok Kamcsatka É-i részéhez és Koreához hasnnlóan itten sincsenek. Ezzel szemben Jesszo K-i darabja egészen vulkánikus a Kurili-szigetek vulkánikus ívének folytatása, a Hondóval kezdődő tulajdonképpeni J. pedig a Föld legvulkánosabb és földrengésektől leggyakrabban látógatott vidékei közé tartozik. Nagy része hegyvidék és pedig legfőképpen régi gyürt kőzetekből áll. Arculatának legfőbb vonásait törések szabják meg. A törésvónalak részint hosszanti irányban, részint erre harántosan és rézsutosan haladnak. A legtöbb vulkán a törésvonlak mentén helyezkedik el. Az egyik erősen vulkánikus hasadék kb. a hosszanti irány középvónalán fut végig, a másik harántosan metszi a főszigetet. A harántos törésvonal végén emelkedik a szabályos alakú az év nagyobb részében hóval fedett Fuzsijáma (3780 m.), J. jelvénye. A harántos hasadék meghosszabbításában fekszenek a Csendes-óceánba messze behúzódó Bonin-szigetek. A síkságok és dombvidékek kisebb kiterjedésűek. A legnagyobb síkok Hondo K-i partjának közelében, a tengerpart kiszögelésénél (Tokiótól É-ra) és a beltenger K-i folytatásában terülnek el. A felszínt teljesen fluviatilis hatások formálták át. A lösz, amely Kínában olyan fontos szerepet játszik, J.-ban nem fordul elő, glaciális formák jelentéktelen mennyiségben csak a magasabb hegyvidékeken láthatók. J. pazdasági kialakulásának roppant nagy előnye partvonalának rendkívüli tagozottsága, ez különösen a szép beltengerben ér el nagy mérteiket. A szigetek vízhálózata a szigetjellegnek megfelelően nagyon gyengén fejlett, nagy folyók nem keletkezhettek és a meglevőknek is nagyon nagy hibája, hogy az esésük igen erős. A belvizi hajózás szempontjából tehát nem jöhetnek figyelembe. A vízfolyások nagy esése azonban a mindinkább kiaknázásra kerülő vízierők szempontából jelent, különösen a jövőben igen nagy előnyt. J. éghajlata Ázsia mögötti keleties elhelyezkedését érzi. Szachalin kb. Közép-Európával megegyező széleségen fekszik, a tulajdonképpeni J. Milano és Alexandria szélességének megfelelően helyezkedik el. Éghajlata azonban az előbbi területekétől teljesen elüt, a nagy kontinens és óceán küszöbén időjarását a monzun szabályozza. Nyáron túlnyomóan tengeri, télen szárazföldi légáramlások érik, de szigeti helyzete az ellentéteket letompítja. A téli szelek is végigsúrolnak a J.-tengeren, mielőtt a szigeteket elérnék; ezért a tél, az Amur vidékéhez hasonló kontinentalitású Szachalint kivéve, enyhébb és kedvezőbb, mint a szemben leveő kontinensen ; a nyár viszont amazénál csapadékosabb és mérsékeltebb. A hőmérséklet a földrajzi, szélességgel változik, a csapadékemennyiség a tengerhez való helyzet szerint 1100-2500 mm. között ingndozik. Nagyon kellemetlen, sok kárt okozó vihara J.-nak a monzunváltozások idején gyakran beköszöntő tajfun. Ezek a viharok a rettenetes földrengésekkel és vulkánikus kitörésekkel együtt megbontják azt a békés csendet, amely különben J. természeti jellemvonása. A bőséges csapadéknak és aránylag mersékelt éghajlatnak megfelelően J. eredetétől fogva erdős terület és ezeket az erdőket csak ritkán szaggatják meg a vízáteresztő talajokon, keményszárú fűfélékből és félcserjékből álló, úgynevezett hara-k. Valódi füves pusztái nincsenek. Az ország fele még ma is erdő. A lombos erdők már Szachalin szigetén is megjelennek, D-ebbre pedig csak a magas hegységekben vannak fenyvesek. A lombos erdő a jégkorszak pusztító munkájának kisebbsége és a többoldalú hatás miatt sokkal bujább és változatosabb, mint nálunk. Kb. Hondo közepétől mindinkább nagyobb teret foglalnak el az örökzöld fák és bokrok. Kiusiu leg-D-ibb részén már egészen az örökzöldek kerülnek uralomra. Állalvilága növényvilágával ellentétben, szigeti helyzetének megfelelőcn sokkal szegényebb, visszafejlődött. J. ma a távolból szemlélőnek egységesnek látszó népessége különböző elemekből keveredéssel akakalt ki. Szachalin D-i részén, Jesszón, Hondo É-i részén és eredetileg még D-ebbre is az ájnók laknak. A szigetek D-i részén a népesség két nép keveredéséből alakult ki. Az egyik a mandzsuk rokona, a kontinensről vándorolt be, a másik a Maláji-tengeren jött J.-ba. A két elem keveredéséből alakult ki a J. -i. A japániak csak lassan nyomultak előre Hondo É-i részébé és Jesszóba, mert ezeknek zordabb éghajlatával lassan tudtak csak barátságot kötni. É-on azután keveredtek az ájnókkal. Az ájnókata japániak elnyomják és a kultúrától szándékosan elzárják. Az ájnók még ma is természetes állapotban, vadászatból és halászatból élnek és durva animizmusnak hódolnak. A japániakra valószínűleg már mint földművelők vándoróltak be és kb. amikor Közép-Európa kereszténnyé lett, Koreán át befogadták a kínai kultúrát és azt sajátszerűen továbbfejlesztették. A fejlődés önállóságát a szigeti helyzet segítette elő és ugyancsak ennek köszönheti a hajózás erősebb kialakulását is. Azonkívül J.-ban a települöknek nagy erdőirtásokról kellett gondoskodni, ami szintén fontos különbség Kínával szemben. A győzelmes kínai is orosz háborúk után J. világhatalom lett. Bekebelezte Formozát, a Riu-kiu-szigeteket, Koreát, Szachialin (Karafuto) D-i részét és Kvantung területét D-Mandzsuriában. Mandzsuria nagyobb részét érdekkörébe kerítette és Kínában nagy befolyásra tett szert. A világháborúban a németek rovására a Karolina-es Marschall-szigeteket szerezte meg. A betelepülés sűrűsége É-ról D-re fokozódik. D-Szachalinban a népsűrűség 2, Jesszóban 10, Hondo É-i részén 100 körül van, D-i részén, a D-i szigeteken a 200-at is eléri. A tulajdonképeni J.-nak (1921) 58,481.500, a birodalomnak (1921) 80,246. 364 l.-ja van. Figyelembe kell venni, hogy É-on és D-en az ország fele hegyvidék, úgyhogy a valódi népsűrűség az előbbi adatoknál több. Népsűrűsítő tényező az ipar is, de korántsem olyan mértékben, mint Európában. A lakosság túlnyomó többsége mezőgazdálkodásból él. A sűrű benépesülést csak a kisgazdaságoknak roppant belterjes gazdálkodása teszi lehetővé. De még így is nagy az eltarthatatlan szaporulat. A túlnépesedést az ipar sem tudja mind foglalkoztatni, a szaporodó lakosság tekintélyes része kénytelen kivándorolni, ez magyarázza legjobban J. expanziós politikáját. A falusi lakosság kis falvakban lakik, sok városának alapját még a hűbéresség idejében vetették meg, de a nagyvárosok jelentősége kisebb, mint Kínában. A közlekedés vonalai korán kialakultak. Az ország megnyitása óta gyorsan átvette a modern közlekedési eszközöket. Vasújainak hossza (1922) 16.000 km. Hajóparkja az utóbbi időkben nagyon növekedett, (1922) 45 millió tonnatartalmú. Ma már a tengerentúli hajózásban, különösen a Csendes-óceán vidékén igen jelentős szerepe van. A J.-i partokon, főképpen a beltengereken a parti hajózás nagyon élénk. J. a világforgalomba való bekapcsolódása előtt a természetes gazdálkodás országa volt. Azota a pénz gazdaság rendszerébe lépett. Régebben mezőgazdasági és kevés ipari termékét európai gyártmányokra cserélte be. Ebből az egyoldalú helyzetből hamarosan kiküzdötte magát, maga is iparosország lett, gyártmányokat visz ki (gyapotárúk, selyem, tea, gépek, cukor stb.), élelmiszereket és nyersanyagokat importál (rizs, gyapot, gyapjú, petroleum, vas, hal stb.). Külkereskedelmi forgalma rohamosan nagyra nőtt : É-on főképpen európai gabonaneműeket és babot termelnek, a tulajdonképpeni J.-ban a legfőbb termék a rizs, amelyet a völgyekben és síkságokon, terraszos műveléssel a hegyoldalak alsó részein is termelnek. Az alacsonyabb dombvidékeken teaültetvények vannak, a magasabb részeken inkább selyemhernyót tenyésztenek. Állattenyésztése jelentéktelen. Ennek nem természeti okai vannak. A kecskét és juhot J.-ban alig ismerik sertés is alig van, a baromfi a legjelentősebb háziállat. Csak újabban kezdenek az állattenyésztésre gondot fordítani. A benszülött szarvasmarhát csak teherhordónak használják. Jellemző, hogy állattenyésztésének egész jövedelme a selyemtermelésnek csak 1/5-e. A lakosság hússzükségletét elsősorban a tengeri halászat fedezi a japáni halászok messze kijárnak a nyilt tengerekre is. J. életében a halászatnak nagyobb szerepe van mint Angliában és É felé irányuló expanziójának ez is egyik főmozgatója. Halkonzervekből kivitele is számottevő. J. háziipara és műipara régóta fejlett. Néhány évtizede a gyáripar is kifejlődött különösen a kikötővárosokban. A gyártmányok ugyan olcsók, de meglehetősen gyengék mint mindenütt az ipari fejlődés kezdetén. De azért ez az, ipar nemcsak az országban nehezíti meg az európai és amerikai gyártmányok elhelyezését, hanem a többi ázsiai országokban is veszedelmes versenytárs. A jövőben az ipar finomodása és fejlődése, ismerve a japániak ügyességét, bizonyosra vehető. A nagyiparhoz szükséges kőszénben ugyan az ország hiányt szenved, azért néz olyan vágyakozással É-i Kínára, vízierőkben viszont igen gazdag. Szellemi kultúrájának alapja az ősöknek a buddhizmus és konfucsiánizmus néhány elemével vegyült régi kultusza valamint a régi erkölcs és világnézet. A kereszténység kevés eredménnyel dicseke
dhetbik. Az európai tudomány, technika és az európai életmód ma még inkább csak külsőleg vonta be J. régi kultúráját, de mindinkább összeforr a japán lélekkel. A japán írás a kínai szóírásbol fejlődött ; ezen az eredeti kínai íráson kívül kétféle írásmód van használatban : az egyszerűbb, úgynevezett katakana s a bonyolódottabb, a többféle írásjellel bíró hirakana. A J. írás tulajdonképp szótagírás, amennyiben mindegyik jel v. csak egy mássalhangzót v. egy mássolhangzót és egy magánhangzót jelent ; pl pa, ba, be, na stb. A katakana írásjegyeinek száma eredetileg 47 volt, ez ma ki van egészítve 73-ra ; a hirakana jeleinek száma sokkal nagyobb, amennyiben egy-egy szótag számára többféle jel is szolgál. Emellett előfordulnak a japáni írással vegyesen kínai írással írt szavak is s újabban az a szokás, különösen napilapokhan, hogy az ilyen szavakat a J.-írással is átírják, hogy olvasásukat megkönnyítsék. A J. írás fölülről lefelé halad, a sorok pedig jobbról balfelé következnek egymásután. Japán története. J. őslakói a már kihalófélben levő, Jesszo sziget É-i végében lakó ájnók voltak. Ezeket a Korea felől behatoló mongolfajú nép hódította meg. De erről a korról csak mesés mondák beszélnek. A hagyomány szerint az első uralkodó Dzsimmu volt Kr. e. 660., aki Teuno (az ég királya) címe mellett a mikádó (fenséges kapu) címet is viselte. A nép nemzetségi kötelékekben állt, vallása a sinto, az ősök tiszteletén alapult. A Kr. u. VI. sz.-tól fogva Buddha vallása terjedt el, anélkül, hogy a sintoizmust kiszorította volna. Lassanként azonban az uralkodó hatalmát megcsonkították a nemzetségfők, akik egymásután magukhoz ragadták a tartományok kormányzását, később azokat családi birtokokká tették. A X. sz.-ban a mikádó már valóságos báb lett a kezükben. 1192. a Minamoto-család feje, Joritomo nagyvezér kierőszakolta a mikádótól a szej-t-taj-sogun vagyis nagyvezéri címet és ettől fogva a sogun lett igazi uralkodója az országnak. De később a sogunok tekintélyét is lejáratták az első miniszterek, a sikkek ; ezt a miniszteri tisztséget sikerült a Hojo-családban örökletessé tenni, míg 1335. Asikaga újra vissza nem állította a sogunok hatalmát. A sogunok a hozzájuk ragaszkodó harcos nemességből hűbéreseket szerveztek, a dajmiókat, ezek voltak a soguni hatalom támaszai. Japán a külvilágtól elzárva maradt, kultúrája kínai befolyás alatt állt, a kínai írásjegyeket is átvette. A XVI. sz. folyamán portugál kereskedők kötöttek ki partjain, ezek adtak róla értesítést Európának. 1549. Xaveri Szent Ferenc sikerrel hirdette a keresztény vallást és sok japánit megtérített. 1573. belháború tört ki a sogunok és a hűbéresek közt ; 1603. hosszú harc után a Tokugava-család került hatalomra s a belőle származó Djejaszu vívta ki a soguni méltóságot, amelyet utódai a legújabb korig, 1868-ig birtokoltak a mikádók árnyékhatalma mellett. Hogy Japán függetlenségét erősítse, megtiltotta az idegenekkel való közlekedést, az országban élő idegeneket kiutasította ; unokája pedig a keresztények kiirtását rendelte el. Az utolsó keresztény csapat kétségbeesett védekezés után 1638. pusztult el Nagaszaki közelében, a Simambara-félszigeten. Több mint kétszázados elzárkózás után a sok belviszálytól és gazdasági válságtól szorongatott ország egyes kikötőit megnyitották az európai hajók előtt ; 1854. Amerika hajói jelentek meg, 1858. Angliáé és Oroszországé. Az idegenek letelepedését azonban erőszakosan meggátolták, többeket megöltek, mire 1864. angol, amerikai, holland és francia hajók több várost összebombáztak. Ez elég ok volt a sogunokkal elégedetlen nemzeti pártiaknak, hogy a mikádó hatalmának helyreállítására törekedjenek. Az utolsó sogun, Hitocubasi 1867. az új mikádó, Mucuhito javára lemondott a hatalomról ; később ugyan megkísérelte családja kedvéért annak visszaszerzését és lázadást szított, de a mikádó leverte, mire megadta magát s a magánéletbe vonult. Mucuhito mikádóval, 1868. kezdődik Japán új korszaka. Innen számítják az új japáni naptárt is. A mikádó Kiotoból Jeddóba (a mai Tokióba) tette át székhelyét és új alkotmányt bocsátott ki európai mintára, átvette az európai technikai vívmányokat, vasútat, távírót stb., európai mintára szervezte a hadsereget és tengerészetet. A régihez ragaszkodó nemzetségek fellázadtak ugyan a reformok ellen, de mozgalmukat elnyomták. 1885. a kormány is európai mintára alakult meg miniszterelnökkel, megalakították a törvényhozás felső- és alsóházát, ez utóbbit népképviselettel. A reform első gyümölcse az 1894-95. kínai háborúban termett Japán javára. A háborúra az adott okot, hogy Koreában több japáni kereskedőt kiraboltak. A háborút Ojama japání tábornok győzelmesen fejezte be, Japán megkapta Formoza szigetét Koreára való befolyását, Hiantung félszigetet, ezenkívül jelentékeny kereskedelmi előnyöket nyert, úgyhogy egyszerre nagyhatalom lett K-Ázsiában. Ez fölkeltette több nagyhatalom, főleg Oroszország féltékenységét, Japán kénytelen volt a szimonoszeki-i béke revíziójába beleegyezni, ami az országban nagy elégedetlenséget keltett, különösen pedig az, hogy Oroszország Port-Arthurt, Nagybritannia pedig Vej-haj-vej kikötőt és területét vette bérbe Kínától, ami Japán gazdasági életét fenyegette. Oroszország további terjeszkedése Mandzsuriában, amelyet a kínai boxerlázadás alatt, amelynek leverésében japánicsapatok is résztvettek, a biztonság megóvásának ürügyével megszállt, 1904. nyílt törésre vezetett. Két éven át tartott a háború, a japáni hadsereg elfoglalta Koreát, Mandzsuriában Kuroki, Oku, Nogi és Nodzu tábornokok vezetése, majd Ojama tábornagy főparancsnoksága alatt nagy győzelmeket aratott, különösen a liojangi (1904 aug. 30-tól szept. 3-ig), valamint a Sa-ho folyó melletti (okt. 11-18.) csatákban. Még jelentősebb volt Kuropatkin orosz fővezér nagy veresége a mukdeni csatában 1905 febr. 24-től márc. 10-ig. Makacs és véres ostrom után, amely nagy emberveszteséget követelt, 1905 jan. 1. Port-Arthur is elesett. A tengeren Toyo tengernagy vívott ki diadalokat, megsemmisítette a Port-Arthur előtt állomásozó orosz hajórajt ; a Port-Arthur fölmentésére küldött balti orosz hajóhadat, amelyet Rozsdesztvenszki tengernagy vezetett, 1905 május 27. tette tönkre Csuzima sziget mellett ; alig néhány orosz hajó menekült el. A megalázott Oroszország az Egyesült-Államok közvetítésével békét kötött Portsmouthban. Japán megkapta Szakhalin sziget D-i részét, Port-Arthur és Dalni kikötők bérletjogát, a Korea fölötti fenhatóságot ; Oroszország kiürítette Mandzsuriát, hadikárpótlást azonban nem kellett fizetnie. Japánban elégedetlenek voltak a nagy emberveszteség és anyagi áldozatok után a békével, tüntetések is folytak, de azokat a kormány elfojtotta. Japán most Kínában igyekezett befolyását növelni, másrészt a túlnépes ország munkakeresőinek telepítését Koreában és kivándorlását a szigetekre és az Egyesült-Államokba előmozdítani. Az amerikai birtokban levő szigetek birtokának féltése feszültséget idézett föl Amerikában, amelyet az 1908. kötött szerződés, valamint a világháborúban való szövetséges viszony csak ideiglenesen, enyhített, de el nem enyésztetett. Koreában a benszülött lakosság elégedetlensége többször erőszakosan tört ki, aminek következtében 1910. Japán annektálta Koreát s eltávolította annak fejedelmét. Az új gyarmat Csoszen nevet kapott. Benn az anyaországban is szocialista-anarchista összeesküvések veszélyeztették a békét 1912. Mucuhito császár meghalt és utóda Josihito lett, akinek uralkodása kezdetén egymást váltogatták a képviseláházban minduntalan megbuktatott kormányok. Az Angliával már az orosz háború előtt kötött szövetségi szerződést megújították, azért a világháborúban Németország ellen fordultak, elfoglalták Kínában Kiao-csou német gyarmatot, de Japán felhasználta az alkalmat, megszállta Santung tartomány egy részét is, Kína kénytelen volt megegyezni, ami Okuma gróf és Kato miniszterek munkájának eredmény volt ; az egyezmény Japánnak uralkodó helyzetet biztosított K-Ázsiában. Az orosz forradalom után Orosz-Ázsiában is újra terjeszkedni próbált s megszállta K-Szibériát, de Angolország és az Egyesült-Államok föllépésére csapatait később visszarendelte és csak K-Szibéria gazdasági kiaknázását biztosította. Hogy az évek óta dúló és 1927. is dühöngő kínai polgárháborúban mennyi része van és milyen előnyöket akar nyerni Japán, azt az események zavarosságában nem lehet megállapítani. Japán művészet. K-Ázsia életrevaló kultúrnépének, a japánoknak művészete nem egészen önálló művészet, mert fejlődésében kezdettől végig állandóan dominál a kínai művészet erős hatása. A japánok művészete azért mégsem nevezhető másodlagos művészetnek, mert igen sok teremtő erő mutatkozik benne és eredményeiben, különösen a festészet terén, nemcsak hogy elérte a kínai művészet színvonalát, hanem egyes korszakokban felül is múlta azt. A kínai művészet befolyása és rokonszelleme már a legősibb korszakban megmutatkozik és a Krisztus szüleletése előtti Jamato-korszaknak égetett agyagszobrocskái a kínai művészet Han-korszakának alkotásaira emlékeztetnek. Ezek a kerámiai figurák gyalogos és lovas alakokat ábrázolnak és rendeltetésük az volt, hogy a sírokba, a halottak mellé kerüljenek. Ugyancsak megérzik a kínai hatás e korszak iparművészeti tárgyain is, az edényeken, fegyvereken és egyéb agyag v. fémtárgyakon is. A japán művészetnek nem minden ága volt egyformán fejlett. Az építészet és a szobrászat pl. nem igen tudott eljutni magasabb fejlődési színvonalig és jelentősebb eredményekig. Annál fejlettebb volt azonban festészetük és az iparművészetnek sok ága, így az ötvösség és a lakktárgyak készítése, amelyeknek technikáját és motivumait nagyrészt szintén Kínából vették ugyan, de később sok eredetiséggel és önállósággal fejlesztették tovább. A japánok szigetországa vulkánikus hegyekkel sokhelyütt elborított terület és ezek a vulkánok jórészben nem kiégett tűzhányók, hanem időnként működésbe jönnek. Ennek következményeként Japánban gyakoriak a kisebb-nagyobb földrengések. A japáni építőművészet kénytelen volt ezekhez a körülményekhez alkalmazkodni és lényegében mindvégig megtartani a földrengések esetén szilárdabbnak és biztosabbnak mutatkozó, fából való építkezési rendszert. A faépítés rendszerével együttjár bizonyos építészeti stílus. Nem a fal a domináló elem, hanem a gerendázat és a faváz, amely a fedelet tartja. A fából való építéssel bizonyos szerkezeti egyszerűség jár együtt és a fejlettebb faépítkezésnél az építőművészek a szerkezeti tagolás kezdetlegességét igyekeznek elleplezni az erős, sokszor túlzásba vett dekoratív kiképzéssel. Nagyon jól bizonyítja mindezt a japáni építőművészet, amely különösen a buddhista templomok építésénél, ugyancsak a kínai hatásnak megfelelően, túlfejlesztett, pazar tetőzetet használ, amelynek természetesen szerkezeti jelentősége alig van, sőt éppen az egyszerű szerkesztés szegényességét van hivatva palástolni. Ezeknél az úgynevezett sinto-templomoknál ezt a nagy és túlfejlesztett tetőt igen sok oszlopnak kell alátámasztani, holott a tulajdonképpeni zárt épületrész, amely az istenség jelképeit foglalja magában, aránylag igen kicsi, éppen úgy, mint az oszlopcsarnokos antik görög templomokban a cella, az istenek lakása. A japáni templomok egymás mellé és egymással összeépített épületek sorából állanak, amelyek így együtt egész épülettömböt alkotnak, amelyet fal vesz körül. A sinto templomok fontos díszítőrésze a kapu, ahol a kapufejet egymásfelé hajló gerendák tartják, a kapufej maga pedig egy alsó egyenes gerendából és fölötte egy másikból áll, amelynek végei felfelé hajlanak. Az így előálló kapuzat erősen emlékeztet az indiai atupák kerítéseinek kapuira és egészen bizonyos, hogy eredetüket is ezekre a kapuformákra lehet visszavezetni. A japán építészet nevezetesebb alkotásai a következők : a narai Honyuji-templom, a világ legrégebbi, épségben maradt faépülete, amely az úgynevezett hakuho-korszakban keletkezett, Kr. u. 552 és 645 között. Legszebb és legnevezetesebb része a hozzátartozó hondó, az aranycsarnok. A Nara-
korsbzakban is igen sok pompás Buddha-templomot emeltek, legnevezetesebb közülük a Todai nevezetű, amely magában a fővárosban, Narában épült. A következő fuszivara-korszak az addigi egyszerűbb stílúst dekoratív szempontból gazdagabbá, díszesebbé tette és különösen a templomok belsejét lakk-, elefántcsont- és aranydíszítésekkel borította be. Az Asikaga-korszak a templomépítés mellett a világi építészetet is új elemekkel és új eredményekkel gazdagította. Ebből a korszakból származik a templomszerű aranypavillon és az ezüstpavillon Kioto közelében. Az előbbit Josimicsu, az utóbbit Josimasa emeltette. A Tojatami-időkben a várak és várkastélyok építése lendül fel, amelynek alkotásain nemcsak a kínai Ming-korszak hatása érezhető, hanem az európai építészet kétségtelen befolyása is. A nevezetesebb várkastélyokat Osakában, Nagajában, Jurakuban és Momojamában építették. A Tokugava-korszak építését, éppen úgy, mint a Fuzsivara-korszakét, ismét a dekoratív gazdagságra való törekvés jellemzi. Ennek a korszaknak nevezetesebb alkotásai a sírépületek Mikkóban és Edóban. A japánok szobrászata elejétől fogva végig erős kínai befolyás alatt fejlődik. Első emlékeiről, a hamivákról, az előkelő emberek sírjaiba elhelyezett figurális agyagtárgyakról már megemlékeztünk. Ezek mind a buddhista vallás elterjedését megelőző évszázadokból maradtak fenn. Később a buddhizmus terjedése a japáni szobrászatba új ábrázolási témákat és új ábrázolási stílust hozott. Ez az új plasztikai stílus Kínából és Koreából származott át Japánba. Ebben az esetben az idegen hatásnak az útja egy kissé bonyolódott, amennyiben maga ez a kínai és koreai plasztika szintén idegen befolyás alatt keletkezett, mert hiszen ez a szobrászati stílus a buddhizmussal együtt Indiából került át Kínába és Koreába. Az indiai művészetbe viszont távolabbi hatások olvadtak bele : a perzsa, sőt az ógörög szobrászatnak bizonyos elemei is. A Kr. u. VI. és VII. sz.-ban a japán szobrászatban a tiszta kínai hatás, főként az északi dinasztiák művészetének hatása kezd fokozódni és domináló szerephez jutni. Maguknak a szobrászoknak nagyrésze sem japán, hanem idegen, főként koreai. A japán szobrászat fejlődésében a csúcspontot a Nara-korszak jelzi a VIII. sz.-ban, amikor maga a buddhista vallás is virágzását érte el. Nagyon elterjedt egy szobrászati technika, amely bizonyos tekintetben emlékeztet az egyiptomi szobrászat technikájára a faszobrászat terén. Fából faragják a szobrokat, ezt azonban vászonnal vonják be, a vászonborítást pedig aranyozott lakkozással fedik. Ezt a szobrászati technikát, amely Kínában és Koreában is el volt terjedve, kausicsunak nevezik. Portrészobrokat és álarcokat is készítenek. Az álarcoknak, a mszkoknak a vallásos ritusokban, a templomi táncokban volt nagy szerepük, azonkívül pedig a vallásos eredetű színdarabokban. A monumentális szobrászat alkotásai küzül ebből a korszakból nevezetesebbek a Jakusiji háromság, a mennydörgést jelképező Si Kongo, az erőteljes hatású, nagyméretű Si Teu-no-figurák és valamennyinél nagyobb jelentőségű az ülő Buddha szobra, az úgynevezett daibutsu Narában, amely 17 m. magas. A Nara-korszak utáni időkben a japáni szobrászat inkább a kisplasztikai alkotásokat kultiválja. A XI., XII. és XIII. sz.-ból több kiváló szobrásznak nevét és műveit ismerjük. Nevezetesebbek Jocho a XI. sz.-ból, aki nagy és népszerű szobrászati iskolának volt a megalapítója és vezető mestere. Utódai közül kiválóbbak a következő sz.-okban Unkei, Kvaikei, Tankei és Jokei. A Kamakura-korszakban keletkezik a XIII. sz. közepén a kolosszális méretű, bronzból öntött Daibutsu, amely egyúttal a világ szobrászatának legmonumentálisabb és leghatalmasabb emlékei közé tartozik A következő korszaknak, az Asikaga-kornak szobrászatában megint az álarcok faragása mutatja fel a legszebb eredményeket. Általában véve az újabb századokban a kisplasztika indul igen erős fejlődésnek, a monumentális szobrászat pedig gyorsan hanyatlik. A kisplasztikai faragások közül nevezetesebbek a XVII. sz.-tól kezdve kultivált nedsukék, díszesen faragott gombok, amelyek kis dobozok zsinórjaira voltak fűzve, hogy segítségükkel a dobozt a ruhaövhöz erősítsék. Ezek a díszgombok sokszor állati v. emberi formákat kaptak, amelyek igen nagy elevenséggel és groteszk humorral voltak kifaragva. Művészi fejlődésükben a legmagasabb színvonalat a XVIII. sz.-ban érték el, azonban továbbfejlődtek még a XIX. sz.-ban is. A nedsukék domború dísztűvel voltak ellátva és a legváltozatosabb formában készültek : lapos v. gömbalakúak v. szegletesek ; dobozalakúak, pecsétnyomószerűek v. homorú vágással hamutartó céljaira. Alkalmazták dohánytartóra, pénz- és írószertartóra v. hordozható orvosságos dobozra. Anyaguk fa, csont, szaru, fém, lakk v. könnyen faragható kő. Faragóik közül legkiválóbbak a Nonogucsi Rioho, Tomotada, Okada-Hohaku és a XIX. sz.-iak közül Toen. A japán festészet történetét a buddhizmus első terjedésétől kezdve számítjuk. Stílusának és motivumainak ugyanaz az eredete és vándorlási útja, mint a szobrászaté : Indiából Kínába, Kínából a koreai művészet közvetítésével Japánba. A japáni festészet első virágzási ideje volt a Sotoku-korszak a VI. sz. végén és a VII. sz. elején. Ekkor élt Sotoku Taishi herceg, kormányzó és Suiko császárnő, akik igen sokat tettek a japán művészet felvirágoztatása érdekében. A következő korszakban, az Asuka-időkben, amely a VII. sz.-ot foglal a magában, a japán, festészet teljesen a kínai Tang-korszak festészetének hatása alá kerül. Ennek a korszaknak érdemleges festő alkotásai : a Horyuji templom aranycsarnokának, a hondónak falaira festett falfestmények azonkívül Sotoku hercegnek arcképe. A következő Nara-korszakban fokozódik a művészi élet, a festők és iparművészek száma egyre növekedik és hivatalos szervezetbe tömörülnek. Ennek a szervezetnek, amelynek neve Jedokoro volt, nemcsak festők voltak a tagjai, hanem az épületfestők és a lakkozók is. Ez a festői szövetség a későbbi századokban is fennállt és vezetői mindig a legkitűnőbb művészek közül kerültek ki. A Nara-korszak, amely kb. a VIII. sz.-ot foglalta magában, egyébként is a festészet nagy fellendülését hozta meg. A művészet azonban továbbra is megtartott importált jellegét, nemcsak azért, mert teljesen kínai befolyás alatt állott, hanem mert a művészi tárgyak jórészét Kínából hozták be v. pedig kínai eredeti után másolták. Tanuskodik erről e korszak kiváló császárjának, Somunak kincsesházában felhalmozott gyűjtemény a legkülönbözőbb művészeti és iparművészeti tárgyak tömegével. Általában véve a Nara-korszakban a festészet a színek és formák nagyobb gazdagságára törekedett, szelleme azonban a külső pompa dacára is erősen vallásos maradt, hiszen ez a korszak hozta meg a buddhista vallásnak legtisztább és legerősebb kultuszát. A Nara-korszakot a Hejan-korszak követte a VIII. sz. végétől a XII. sz. végéig. Ezeket az időket főként az jellemzi, hogy a vallási életben a buddhizmusnak egy új formája terjed el, amely a brahmanizmussal van keveredve és misztikus hajlandóságú. Ez az új vallás is, mint a japán kultúra minden megnyilatkozása, Kínára vezeti vissza eredetét. A művészet stílusát továbbra is a kínai Tang-korszak művészete befolyásolja. A korszak elején él Kobo Daisi főpap (774-835), aki ennek az új vallásnak, a Singon-szektának legnagyobb japáni propagálója és vezére lett. Egyúttal költő, szobrász és festő is volt és ezekben is újító törekvéseket árult el. A japán művészet a kínai befolyás alól csak az Fuzsivara-dinasztia alatt tudja magát függetleníteni és az ő uralkodásuk alatt születik meg a nemzeti szellemű japán művészet. Ezek a finomízlésű császárok és az uralkodó családhoz tartozó hercegek nemcsak mint műpártolók segítik elő a művészet fejlődését, hanem sokan közülük kiváló művészek is. Természetesen a japán művészetnek ez a bizonyosfokú önállósodása nem önmagában álló jelenség, hanem szoros összefüggésben áll a Fuzsivaráknak azzal a politikai törekvésével, hogy Japánt az idegen befolyások alól felszabadítsák. A művészi élet olyan nagyfokú lesz, hogy számos művészeti iskola alakul, amelyek mind más szellemben dolgoznak és amelyek közül több századokon keresztül fenmarad. Ezekben a századokban bukkannak fel és fejlődnek ki a japáni festőművészet divatos formái és különböző technikái. Nevezetesebbek közülük a spanyolfalszerű, egy v. több részből álló ellenzők, a byobuk, azonkívül azok a festmények, amelyek a japáni lakóházak eltolható papirosfalait díszítik. A harmadik képforma az úgynevezett makimono, amely Kínában is nagyon divatos volt, tulajdonképpen selyem- v. papírtekercs, de általában véve minden olyan festmény neve, amelynek szélessége jóval felülmulta a magasságát. Ezek a makimonók részekre voltak tagolva és az egymásután következő képek összefüggésben állottak egymással. Ez az összefüggés többnyire elbeszélő jellegű volt, pl. valamelyik szent életének egymásután következő jeleneteiből v. pedig valamilyen mesének, történetnek legendának népies v. irodalmi elbeszélésnek illusztráció-sorozatából állott. Voltak azonban közöttük olyanok is, amelyek tájképeket ábrázoltak, úgyhogy a táj részei kép-négyszögekre szétdarabolva, panorámaszerűen vonuljanak el a makimono szemlélője előtt. A vallásos tárgyú és illusztráló jellegű makimonókon sok festett szöveg is van, amely dekoratív módon, kalligrafikusan írva, egybe van kapcsolva magával tulajdonképpeni festménnyel. A japán írás éppen úgy, mint a kínai v. mint az iszlám (arab, török) írás általában véve kiinduló pontja az ornamentika egy fajtájának. Azt a festői műfajt, amelynek hatásában a szépírás, a kalligrafia egyesítve van a festészettel, ashide-je néven jelölik. A Fuzsivara-korszaknak legnagyobb festője Kose, a róla elnevezett művesziskola megalapítója. Az erős nemzeti fellendülés dacára továbbra is érezhető a japán festészeten a Tang-művészet hatása, amelyet lassanként a kínai Sung-császárok uralkodása alatt kifejlődött buddhista szellemű festői iránynak hatása vált fel. Ennek az új hatásnak határozott foka érezhető az ebben az időben alakult iskolák közül néhánynak működésén, így pl. a Tokuma-iskoláén. Ennek a korszaknak vége felé alakul a Tosa-iskola, amelynek ezután később évszázadokon keresztül vezető szerepe jut a japán festészet történetében. A Tosa-iskola stílusát igen sok finomság és hangulatosság ellemzi a színek a természetutánzásból kiindulva, ellágyulnak, elfinomulnak és a dekoratív harmóniákat igyekeznek szolgálni. Mindezen felül a Tosa-iskola képei elevenségükkel és mozgalmasságukkal is kitűnnek. Az iskola alapítói Motomicsu és Takajasi voltak, a későbbi vezetők közül pedig Toba Sojo tűnik ki eleven állatkarrikaturáival, azonkívül pedig Micsunaga, akinek működése már a következő Heike-korszakba esik. A kínai Sung-művészet befolyása tovább dominál a Kamakura-korszakban és különösen a már előbb is említett Takuma-iskola művészetében. Legkiválóbb tagjai Takuma, Soga és Giga. Gyakran találkozunk festményeikben a szent remeték alakjaival. Festészetüket elsősorban az jellemzi, hogy a formai szépségek és finomságok kultiválása helyett inkább az érzések erőteljes kifejezésére fektetik a fősúlyt. Továbbfejlődnek a makimonók, amelyek ebben az időben többnyire történelmi jeleneteket örökítenek meg, mert ezekben az időkben folytak le azok a harcok, amelyeknek során sikerült a mongolok betöréseit visszaverni. Kiváló mesterei ezeknek a történelmi makimonóknak Fujinara, Noburane és Sumijasi Kejon. Ebben az időben kezd elterjedni, természetesen kínai hatásra, a tusfestmény is, amely virágzásának legnagyobb teljességét a következő Osikaga-korszakban éri el a XIV-XVI. sz.-ban. Ezeknek a tusfestményeknek a formája legtöbb esetben az úgynevezett kákemono volt. Igy nevezték azokat a papír- v. selyemképeket, amelyeket vékony rudacskákra felcsavarva, tekercsszerűen helyeztek el papírból v. selyemből készült tokban, hogy mindig csak a megszemlélés céljára bontsák kis és függesszék föl esetről-esetre rövid időre a szoba falára. A tusfestésnek csakhamar olyan nagy kultusza
kelbetkezett, hogy rövidesen művészeti iskoláknak egész serege alakult, amely csak tusfestéssel foglalkozott. Legnagyobbak a tusfestők közül Jositsu, Sobun, Sessou, majd a Kano-iskolának első két híres tagja : Masanobu és Motonobu. Az előző korszak vezető iskolája a Tosa-iskola hanyatlást mutatott, egyúttal a művészet nemzeti karaktere is halványult és teljes egészében visszatért a kínai festészet hatása. Az új uralkodók is ezt a művészetet támogatták és szinte hivatalos, udvari művészetté avatták. Különösen vonatkozik ez a Kano-iskolára, amely megnövekedett, felszívta magába a Tosa-iskolának egy részét és lassanként akadémikussá merevedett. A következő korszakban, a Tojotomi-korszakban, amely mindössze egynegyed századig (1573-1602-ig) tartott, tovább fejlődik a tusfestés, azonban arra törekszik, hogy mindent leegyszerűsítve, néhány összefoglaló vonással ábrázoljon. A festészetben nagy méretek uralkodnak, óriási ellenzők s falképek. A művészeti iskolák tovább fejlődnek és lassanként ágakra szakadnak szét. Ez a folyamat folytatódik a következő korszakban, a Tokugava uralkodócsalád idejében. Az egyes iskolák a régi stílusok variálására törekednek v. pedig arra, hogy többféle stílust egyesítsenek. A finomságokra törekvő Tosa-iskola tovább hanyatlik, a Kano-iskola főként a tusfestéssel foglalkozik, abban sok szép eredményt mutat fel, azonban festői módszereiben lassanként sablonossá válik. A vallásos képek festése ebben a korszakban nagyon visszafejlődik, ellenben fokozódik a természethűségre, a naturalizmusra való törekvés és az újonnan alakult iskolák közül is csak azok mutatkoznak életképeseknek, amelyek ábrázolási témájukkal népies irányba fordulnak. Alakul azonban egy új iskola, amely jelentőségében és remek eredményeiben minden korabeli művészetet felülmul. Az iskola kezdeményezője Honami Kojetsu, legnagyobb művészei pedig közvetlen tanítványai : Korin és Kensan, akik mindketten a japán festészet legnagyobb alakjai közé tartoznak. Művészetükben sok egyéni szabadság mellett igen erős komponáló érzék és formaösszefoglalásra irányuló törekvés egyesül finom dekoratív színekkel és az előadási mód eleven könnyedségével, amelyet az arany és ezüstszínek bőséges alkalmazása sem tud nehézkessé tenni. Utódaik közül legtöbben ezt a stílust összevegyítik az előző iskolák stílusával. Ugyanakkor azonban a kínai Min-korszak festészetének hatása alatt tovább erősödik az a naturalizmus, amelynek egyre erőteljesebb felbukkanását már az előző korokban is megfigyelhetjük. A kínai naturalizmus befolyásoló szerepét nagymértékben fokozta az is, hogy Japánban élt egy nagy kínai festő Csin Nan-pin, aki sok japáni festőt közvetlen hatása alá kerített. Az új kínai festői stílusok közül igen nagy gyorsasággal hódított egy új festői modor, amelyet Bunjingvának neveztek és amely a modern impresszionista művészethez hasonlóan arra törekedett, hogy a természet formáit és színeit vázlatosan, kevés vonással adja vissza. Ugyancsak ebben a korszakban fejlődik tovább a népies irányú naturalizmus az Ukijo-Je-stílus, amely arra törekszik, hogy a köznapi élet jeleneteit minél változatosabb témákkal közvetlen előadásmóddal adja vissza. Ennek az új népies iskolának legnagyobb képviselője Ivasa Matabei volt, akinek működése a XVII. sz. közepére esik. Az Ukijo-Je-festés a japáni közönség körében igen nagy mértékben elterjedt, azonban a hivatalos festészet elzárkózott előle, akárcsak később Európában az akadémikus festői irányok a terjeszkedő realizmussal szemben. Ez a festői törekvés igen sok iskolára oszlott fel és közöttük nevezetesebbek Moranobu, Sunso, Tajokuni iskolája. Mindezek az iskolák egy új grafikai eljárást műveltek, amely eredetileg mint minden a japán művészetben, Kínából származott át. Ez volt a fametszet, amely eredetileg cseréplapokról való nyomásból fejlődött. Kezdetben csak feketeszínű fametszeteket készítettek később azonban, mint Kijonobu, ezeket a fekete fametszeteket kiszínezték. A következő fejlődési fokozat volt a két metszetről, két ducról nyomott kétszínű fametszet, amelynek első nagy művelője Okumura Masanobu volt. A fametszés további technikai tökéletesedését a sokszínben való nyomás jelentette. Ezt a fametsző művészetet igen sok célra, többek között könyvek illusztrálására is felhasználják a japánok. Művészi színvonala azonban az újabb időkben nagy gyorsasággal hanyatlik, s ehhez határozottan nagy mértékben hozzájárul az a körülmény is, hogy elkerültek Japánba az európai gyárak anilinkészítményei, amelyeknek alkalmazása azután a japán fametszet-nyomdákat durva, rikító, tarka-barka színhatásokra csábította. Ezt a leromlást megelőzően működött a sokszínű fametsző stílus első nagy mestere, Harunobu. A modern kor japáni mesterei közül ketten emelkedtek nagy népszerűségre. Az egyik Hokusai, a másik Hirosigé. Mindkettőjüknek, különösen az utóbbinak művészetében kétségkívül kimutatható az európai festészet hatása, különösen a perspektíva tekintetében. Az európai és japán művészet között azonban a hatás kölcsönös, mert hiszen a művészettörténet kimutatta már azt a nagy befolyást, amelyet a japán festők a modern impresszionizmusra gyakoroltak. A japán iparművészet úgyszólván az ősidőktől, az említett jamata-korszaktól kezdve mindig igen magas színvonalon állott, azonban természetesen a kínai befolyás ezen a téren is éppen olyan erősen érvényesült, mint a művészet egyéb alkotásaiban. Legfejlettebbek az ötvösség annak egy népszerű ága, a fegyverkovácsolás, a selyemszövés, selyemhímzés és a szövetek mintázása, a lakk-művészet, amelyben valóságos remekműveket produkáltak és a lakkos festést aranyozassal, gyöngyház-és elefántcsontberakással kombinálták. Az újabb időkben azonban az európai ízléshez való alkalmazkodás a japán iparművészetet is igen kártékony módon befolyásolta. Japán nyelv és irodalom. A japán nyelvet az ural-altaji nyelvcsalád altaji ágához szokták számítani, azonban szerkezetre és szókincsre nézve önálló s az uralaltáji nyelvektől eltérő nyelv. A japán irodalom alapja és megindítója a kínai irodalom ; a Kr. u. VII. sz.-tól kezdve a kínai nyelv és irodalom uralkodik Japánban, a japán nyelvet is kínai írásjelekkel írják s csak később, a VIII. sz. vége felé kezd felszabadulni s önállóvá lenni a japán irodalom. A legrégibb irodalmi emlékek : Kodsiki (Régi dolgok krónikája) és Nihongi (Japán történetek). Ezekben próza és költemény, csatadalok, bordalok, szerelmi dalok stb. vegyesen fordulnak elő. Lírai antológiák ebből a korból : a legrégibb japán dalgyűjtemény, az úgynevezett Manjósú (Tízezer levél gyűjteménye) és a Kokinsú (Régi és új dalok könyve) a X. sz.-ból, melynek összegyűjtője a költő Curajuki (882-946.). Ebben az időben jeles költőnők is voltak : a legkiválóbb közülük Komacsi. A regényköltészet is megindult ebben az időben, ekkor keletkeztek a monogatari-k, romantikus elbeszélések ill. kisebb regények. A legrégibb a Takekori-Monogatari (elbeszélések a bambuszgyűjtőről) híresek még az Isze-Monogatari, elbeszélések Nahira költő szerelmi életéből, a Jamato-Monogatari; mondat elbeszélések gyűjteménye és a Heike-Monogotari. A XII.-XVI. sz.-ig terjedő időt nevezik Kamakura- és Muromacsi-korszaknak ebben az időben tovább virágzik a monogatari s megkezdődik a drámairodalom és a lírai epigrammaköltészet. A drámairodalom a gitárkíséret mellett előadott románcból és a táncos némajátékból fejlődött. Ennek három faja volt : a jóruri szavalt románcok ; a nő, a zenés dráma s ehhez fűződött az előadásnál egy bohózat (kjógen). A nő tárgya v. mitológiai, v. pedig történeti. Néha tíz daraboz is adtak elő egymásután. Ebben a korban virágzik a hokku v. epigramma-költészet. Egy-egy hokku 17 v. 19 szótagból áll s tárgya az élet bármilyen köréből vett gondolat ; a legkiválóbb költő volt Macuo Basó (1643-1694.). A következő korszakot Tokugava-korszaknak (XVII-XIX. sz.) nevezzük, ebben az előbbi kor költői műfajai éltek tovább. Ekkor működtek az elbeszélő költők, Ihara Szaikoku (1642-1693.), Kioden, aki fantasztikus regényeket írt, Bakin és a nagy drámaíró Csikamacu Monzaimon. A legújabb kor, a Meidsi-korszak (1868-tól) az európai irodalmak, főleg az angol irodalom hatása alatt áll. A modern írók és költők közül a legkiválóbbak. Juzo, Maszakazu, Tojama, Jatabe, Inouje, Tecudsir, Jamada Taketaro, Rodan Rohan. A japán színpad átalakítása az európai színielőadások szellemében Kavakámi érdeme. (A legjobb könyv a japán irodalomról Florenz, Geschichte der japanischen Litteratur).