Japán története

Japán viszonylag kicsi, de nagyon gazdag szigetország a Távol-Keleten. Sokarcú kultúrája ősi
múltra tekint vissza. Írott történelme az i. sz. I. századi kínai krónikákkal kezdődik. Japán csaknem
egész történelme során független ország volt, de lakóit mindig érdekelte a külvilág. Kétezer éven
keresztül vettek át ötleteket Kínától, Koreától, majd Európától és az USA-tól, de mindent a maguk
szája íze szerint formáltak át. Életüknek és művészetüknek sajátos jellege van. Szeretik a rendet, a
természetet, a szépséget és a tökéletességet, ami mindennapi életükben is megnyilvánul. A Japán
szigeteken gyakori a földrengés és a Tsunami, a legpusztítóbb szökőár, amit ember elképzelhet. Ez
meghatározta az építkezési és települési szokásokat is.
A japán civilizáció mintegy 7000 évvel ezelőtt kezdődött a fazekasság kialakulásával. I. e. 300
körül új ismeretek jutottak el hozzájuk az ázsiai kontitnens népeitől: a rizstermesztés, a szerszám- és
fegyverkészítés tudománya. A Japán szigetek őslakói, az ainuk északra, a Kokkaido (Ezo) szigetre
szorultak vissza a japánokkal vívott háborúk során. A régi kínai krónikák arról számolnak be, hogy
Japán akkoriban sok, egymással harcoló törzsre oszlott. Az egyik főnöke i. sz. 400 körül
megerősödött, és megszerezte a főhatalmat. A császárok mind az ő leszármazottai. Az első város a
nyugati Yamato tartományban volt. A népesség később lassacskán kelet felé kezdett terjeszkedni.
Békés korszak következett. A japánok sok mindent átvettek a kínaiaktól: a kormányzási
módszereket, a buddhizmust, a művészeteket. A császárok templomokat és palotákat építettek a
városokban. Az idő folyamán azonban a császári hatalom meggyengült, az igazi vezetők a katonák
közül kerültek ki. A Heian korszakban, i. sz. 794-től 1192-ig, a császári udvar híres volt a
pompájáról. Az uralkodó tanácsosai a Fujiwara családból kerültek ki, ők szervezték meg a császár
szórakoztatását is. Újévkor íjászversenyt rendeztek.
Az első japánok vadászatból és halászatból éltek. A rizstermesztés i. e. 300 körül kezdődött. Ez
kemény munkával járt. A rizsföldeket elársztották és gátakkal vették körül. Aratáskor az egész falu
együtt dolgozott. Sokáig az adót is rizsben fizették pénz helyett. Egy koku rizs egy ember évi
fejadagja volt. Mindenki olyan módosnak számított, ahány kokut meg tudott termelni a földjén. A
japánok ma is naponta esznek rizst, és ma is szeretik a csapatmunkát.
A korai fazekasok fazekakat, köcsögöket, halotti urnákat és egyéb kultikus rendeltetésű
agyagedényeket készítettek. Ezeket még agyaghurkákból sodorták össze, mivel a fazekaskorongot
nem ismerték. Eleinte csak görbe vonalakkal és zsinórmintákkal díszítették az edényeket. Az
egyszerűbb formák i. e. 300 után jelentek meg.
A korai császárok hatalmát és gazdagságát a kofun-ok, a sírjuk fölé emelt dombok jelezték. Nintoku
császár kulcslyuk alaprajzú sírja 486 méter hosszú. A kofun-t a havina-k vették körül, vagyis
harcosok, lovasok, udvaroncok és udvarhölgyek agyagfigurái. Ők őrizték és szolgálták a halott
szellemét. A temetéseken ünnepélyes táncokat adtak elő.
I. sz. 57-ben Japán követeket küldött Kínába. A rákövetkező 800 évben sok ismeretet vettek át a
kínaiaktól, például a kormányzás módját és az adórendszert. Fővárosaikat a kínai Chankan
mintájára építették fel. Meghonosították a kínai tudomány és művészet eredményeit is. Az V.
században vették át a kínai írást, de át is alakították, mert a japán nyelvet az új jelek nélkül nem
lehetett volna leírni. Finom papírra tussal és ecsettel festették a jeleket. Nagyra tartották a szép
kézírást. 1010 körül egy udvarhölgy, Murasaki Shikibu megírta híres művét, a "Genji regényét",
amely egy kellemes külsejű és okos heian-i nemesember, Genji életéről szól. A neve azt jelenti:
"fényes herceg".

A Heian-korszak nemesei a régi idők törzsfőnökeinek leszármazottai voltak. Hivatalnokként
dolgoztak a császár udvarában. Közülük a Fujiwara család lett a leghatalmasabb. Rangjukat jelezte
és növelte, hogy több császárné is közülük került ki. A később Kyoto-ra átnevezett Heian az öt
eredeti törzstartomány egyikének központja volt. A nemesek mind Heian-ban vagy környékén
szerettek volna lakni. Úgy tartották, hogy aki máshol lakik, az barbár, és egyetlen dolga a
rizstermesztés és az adófizetés. Az udvarban szertartások szabályozták az életet. A gyerekek ritkán
lehettek együtt a szüleikkel. A nemesek szerettek mindent, ami szép, a természetet és az elegáns
ruhákat egyaránt. Ebben a zárt világban bontakozott ki a sajátos japán kultúra.
A XII. században néhány császár lemondott a trónról. Az ilyeneket joko-nak nevezték. Sokan
közülük a háttérből próbálták irányítani az új, fiatalabb császárt. Egy idő után két nagy
katonacsalád, a Minamoto és a Taira elkezdett vetélkedni a hatalomért. Viták támadtak a császári
család és a Fujiwara család között is. A joko-t, Goshirakawa-t fogjul ejtették a Minamoto-k és a
Fujiwara-k. Kitört a háború a Minamoto-k és a Taira-k között, s a Minamoto-k győztek.
Minamoto Yorimoto 1192-ben lett a fővezér, azaz shogun (sógun). Udvara Kamakura-ban székelt. A
következő 700 évben a sógunok voltak Japán igazi urai. A már csak névleges hatalommal
rendelkező császárok továbbra is Kyoto-ban éltek. Később a sógunok ereje is megfogyatkozott,
ahogy egyre erősebbek lettek a helyi földesurak, a daimyo-k (daimyók). Mindegyiküknek saját
hadserege volt, csakis őhozzá hű szamurájokkal, és gyakran alkalmaztak nindzsákat is. Ez állandó
polgárháborúhoz vezetett, az országnak nem volt valódi ura.
A művészet és a vallás viszont az aranykorát élte. Kínából átvették a Zen-buddhizmus egyszerű
életmódott javasló tanítását. Fejlődött a kereskedelem és az ipar is. A korszak végét három nagy
egyéniség jelezte: Oda Nobunaga, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieiasu. Ők egyesítették újra
Japánt.
1274-ben bősz hódítók, a mongolok támadták meg Japánt. 800-900 hajóból álló fotta (körülbelül
300-300 nagy dzsunka, gyors bárka és kis csónak) indult el Koreából, 15 000 mongol és kínai,
valamint 8 000 - 9 000 koreai harcossal, plusz a tengerészek. A japánokat felkészületlenül érte a
támadás, nem sokat tudtak ellene tenni, de egy tájfun elsöpörte a hajóhadat, a harmada oda is
veszett.
Hét év múlva, 1281-ben újra támadtak a mongolok, de ezúttal két hatalmas hajóhaddal támadtak.
Az egyik Dél-Kínából indult 3 500 hajóval és közel 100 000 katonával, a másik Koreából indult
900 hajóval és 57 000 harcossal. Kyushu szigetén partraszálltak, de a Japánok az első támadás óta
már felkészültek. Védműveket építettek, és erről a támadásról konkrét információjuk volt. A végső
támadás előtt egy nagy vihar ismét elpusztította a hajókat a katonákkal együtt. A mongol
veszteséget 100 000 főre teszik.
A japán sereg a parton sorakozott. Korszerű, jól irányított, jól felfegyverzett, kemény és profi
hadsereggel kerültek szembe. Teljesen más volt a mongolok felfogása a háborúról, mint a
japánoknak. Az előbbieket nem érdekelte és nem kötötte semmilyen szabály, a japánok viszont
egészen idáig nem láttak igazi sztyeppi harcmodort. Résztvettek ugyan kisebb-nagyobb
háborúkban, de közben verseket írogattak, szavalgattak és a lovagiasság szabályai lebegtek a
szemük előtt. Kardcsapást kardcsapásnak kell védeni, pajzsot csak a nyílvesszők ellen használtak,
egyszerre csak egy ellenféllel harcoltak, stb. A mongolokat ez nem érdekelte. Ha kellet, egy embert
30 támadott meg és aktívan, csata közben is használták a pajzsot. Csak a győzelem ,a hatékonyság
érdekelte őket. A nyilaik kétszer olyan messzire repültek, mint a japánok aszimetrikus íjaiból kilőtt
nyilak. A japán katonáknak egy hatalmas előnyük viszont volt: a világ még nem hordott a hátán
olyan kardforgatókat, mint amilyenek a szamurájok voltak. Ha közel kerültek az ellenséghez, akkor
az bizony nem sok jóra számíthatott. A mongol-japán háborúkat a tengerparton és annak közelében
a szárazföldön vívták meg, a japánok ugyanis nem voltak valami jó tengeri hadviselők, amivel
tisztában is voltak.

Eleinte azt a hadvezért hívták sógunnak, aki Japán északi határait védte az őslakó ainuk népe ellen.
Minamoto Yorimoto-tól kezdve a sógunok fővezérek lettek. Hivatalnokaikon kersztül irányították
az országot és a császárt is a kezükben tartották. Minamoto 13 évesen vívta első csatáját. Székhelye
Kamakura-ban volt. A sógun palotájában csak a sógun és a közvetlen testőrei viselhettek fegyvert. A
fogadószobában a sógun a szoba középvonalában ült, bal oldalán a testőrrel. A tolóajtók mögött
több őr állt készen arra, hogy uruk védelmére siessenek.
A parasztok életét a daimjók irányították. Ebben az időszakban fejlődött ki a faipar, az
aranybányászat és a papírgyártás. A parasztok olykor fellázadtak nehéz sorsuk miatt, különösen
rossz termés idején. Ilyen felkeléseket nem ritkán a hegyi szekták fanatikus harcos szerzetesei
robbantottak ki és vezettek. Ezek a kolostorok gyakran erődítmények vagy erődrendszerek voltak,
bennük több ezernyi jól kiképzett, fanatikus harcos szerzetessel. Ilyenekből több is volt Japánban,
de időről időre megtámadták őket a daimjók és a sógunok, mert rendszeresen komoly problémákat
okoztak. A buddhista szerzetek többnyire vagyonukat és befolyásukat féltették a sógunnal szemben.
Kyoto-tól északkeletre Echizen és Kaga tartományban az Ikko-szekta robbantott ki sorozatosan
felkeléseket az 1500-as években. További problémás szekták voltak még a Jodo, a Shingon és a
Tendai. Az 1500-as évek végére többségüket felszámolták (kiirtották őket, a kolostorokat pedig
felégették).
A parasztok és nemesek egyaránt nagyon kedvelték a rizspálinkát, a sake-t. Az adókat rizsben
fizették. A rizses bálákat lóháton vitték a daimjó tiszttartója elé, a ki abakuszon ellenőrize, vajon
mindenki rendesen befizette-e az adót. A halászat is ekkor vált fontossá. A hal máig a legnépszerűbb
eledel Japánban.
A szamurájok a sógun vagy a daimjó szolgálatában álló harcosok voltak. Hűséget esküdtek
uruknak, s ha kellett, meghaltak érte. Sohasem panaszkodtak, ígéretüket sohasem szegték meg. A
szamurájok nevéhez fűződik több harcművészet és küzdősport ősének kifejlesztése, mint például a
ken-jutsu, kendo, iai-do, batto-do, judo. Egyszerűen éltek, de a közelharcban páratlanok voltak.
Gyakran elmélkedtek és verseket írtak. Általános látvány volt a harcba vonuló seregből kis időre
kiváló, verset írogató szamuráj. Csata után a halott szamurájok barátai, bajtársai kivették ezeket a
verses papírokat a halott sisakjából vagy a páncélja alól, és megőrizték.
Ahogy a daimjók hatalma nőtt, néhányan várakat építettek, hogy erejüket fitogtassák. A várakat
kővel elkerített dombokra emelték kőből, de általában fatoronnyal. Sok lőrést és modern
elrendezéseket használtak, hogy minden irányba jól lehessen védeni a várat. A várak körül idővel
városok alakultak ki. Sokukból, mint pl. Osaka-ból, mára nagyváros lett. A mai várak sok helyen
már csak betonból épült másolatai az eredetinek. Némelyik városban hetipiacot tartottak, a
partvidékeken pedig kialakultak a kikötők. Sok hajó a tengeren túlra, Koreába, Kínába ment
kereskedni. Ahogy erősödtek a városok, úgy gyengült a központi hatalom.
A XV - XVI. században útra keltek a spanyolok, portugálok, angolok és hollandok hogy behajózzák
az egész világot. Közülük elsőként a portugálok értek Japánba. A bennszülötteket lenyűgözték a
magas, vékony, hosszú orrú, buggyos nadrágú idegenek, akik érthetetlen nyelven beszéltek. A
portugálok két dolgot adtak Japánnak: a tűzfegyvereket és a kereszténységet, ami később sok
bosszúságot okozott a sógunoknak, így azok később irtották a keresztényeket és a külföldieket. A
Japánok hamar megtanulták a lőpor és a tűzfegyver készítésének módját, a kereszténység pedig egy
időben divat volt, Kyushu szigetén 1581-ben kb. 150 000 keresztény volt. Egy idő után fővesztés
terhe mellett kitiltottak minden fehér embert Japánból. Később is csak a protestáns hollandoknak
engedélyezték a Nagaszaki kikötő kereskedelmi használatát, de a térítést nekik is azonnali halállal
büntették volna meg. (Azért a protestáns hollandok kapták meg a kizárólagos kereskedelmi jogot,
mert szokása szerint a katolikus egyház akarta (és kezdte) kizsákmányolni Japánt és tönkretenni az
államot a régi-új dogmákkal.)

Az 1500-as évek végén, 1600-as évek elején a Tokugawa család lett a sóguni cím birtokosa.
Tokugawa Ieiasu Edo-t (ma Tokio) tette meg székhelyévé, és szigorú intézkedéseket hozott a béke
fenntartására. Daimjóit kötelezte arra, hogy az év felét az ő udvarában töltsék. Amikor
hazatérhettek, akkor is hátra kellett hagyniuk a feleségüket vagy a gyereküket túsznak. A neki
leginkább tetsző daimjókat megjutalmazta. Egy későbbi sógun tiltotta ki a fehéreket Japánból és
tiltotta be a kereszténységet is. A japán tudósok megtanultak hollandul, hogy az ő könyveiket
olvasva tartsanak lépést a korral. Így ment ez 1853-ig, amikor is 4 ócska amerikai hadihajó érkezett
az uraga-i kikütőbe, és sikeresen megzsarolta a japán kormányt. Ezzel megkezdődött Japán
nagyhatalommá válása, még ha nem is ez volt a cél.
Az Edo-ból (Tokio-ból) Kyoto-ba vezető forgalmas országutat Tokaido-nak hívták. Akkoriban 30
napig tartott rajta az utazás, ma az expresszvonat 30 perc alatt teszi meg ugyanazt az utat. Kevés
volt a híd, sok az ellenőrző állomás. Erre azért volt szükség, nehogy valamelyik daimjó
meglepetésszerűen megtámadhassa a sógunt.
A császár és a sógun alattvalói négy osztályra oszlottak. Legfelül álltak a szamurájok, akik bárkit
megölhettek, aki nem engedelmeskedett nekik. Utánuk következtek a parasztok, hiszen ők
biztosították az ország élelmét. Aztán jöttek a kézművesek, legvégül a kereskedők, hiszen ők voltak
a leghaszontalanabbak, mert nem termeltek semmit. Persze a parasztok élete sem ért semmit egy
szamuráj szemében, egyenlő volt az igáslóéval vagy a békáéval. Csak egy eszköznek számított.
Előfordult párszor, hogy egy főúr kiirttatta a szamurájaival az egyik faluját, mert úgy tartotta kedve,
vagy mert nagyon mérges volt.
A gazdátlan szamurájokat hívták ronin-oknak. Ők gazdájuk halála után vagy szégyenükben
kóboroltak Japánban. Közülük többen nindzsák vagy lezüllött rablók lettek.
A kereskedők jelentősége azonban csakhamar megnőtt, ugyanis meggazdagodtak, főleg a rizs és a
luxuscikkek révén. Az edo-i korszakban alapított nagy textilüzletekből mára nagyáruházak lettek. A
kereskedelem központja Osaka volt, és ma is az. A kereskedők szerették a luxust, gyakran jártak
színházba és étterembe. Versengtek a szamurájokkal. A legdrágább kimonókat vásárolták
feleségüknek és lányaiknak, pedig ezt olykor tiltotta a törvény.
A kézművesek céhekbe tömörültek, a segédek mestereknél tanultak. Minden céhnek volt egy
gazdag pártfogója, például egy gazdag pap. Léteztek például fegyverkovács-, fazekas-, tatami-
(szőnyeg-), legyezőkészítő és lakkgyártó céhek is. Selymet csak a gazdagok hordtak. A köznép
vászonruhát viselt.
A fegyverkovácsok nagyon nagy megbecsülésnek örvendtek. A legjobb minőségű acélt állították
elő, és mindegyik egyedi módon készítette el a kardot. A tsuba-t (markolatvédő) és a saya-t (hüvely)
általában külön mesteremberek készítették el. Nem egy szamurájból lett fegyverkovács vagy tsuba-
készítő.
Eleinte minden ház fából és papírból készült, ezért nagy volt a tűzveszély és gyakoriak voltak a
tűzvészek. A hosszú eresz szolgált a hó és eső távoltartására. Belépés előtt mindenkinek le kellett
vennie a cipőjét. A padlót szalmából font tatami szőnyegek borították, ezeken ültek és aludtak. A
házakban a tolóajtók és a gyenge fűtés miatt meglehetősen hűvös volt. A japánok még ma sem
lépnek be a lakásba cipővel, és a mai házaik is sok régi, jellemző vonást őriznek. Ilyen például az
egyszerű, szegényes berendezés, a "nagy", üres terek használata.

A XVI. században még kevés volt Japánban az iskola, de a békés edo-i korszakban számuk egyre
gyarapodott. A daimjók is alapítottak új iskolákat a szamurájok gyermekei számára. A fő tantárgy a
kínai nyelv volt, de gyakorolták a szépírást, tanultak továbbá erkölcs- és illemtant, és természetesen
fegyverforgatást. A szamurájok lányai az anyjuktól tanulták meg a teaszertartást és a virágrendezés
fortélyait. Egy jó feleségnek mindkettőhöz értenie kellett, mert a férjek mindkettőt ellenőrizték. A
közemberek gyerekei írást és olvasást tanultak a falusi iskolákban. A kézművesek az apjuk
mesterségét tanulták el. Természetesen a falusi iskolák száma minimális volt, hiszen az 1900-as
évek elején az írástudatlanság még mindig 80% körül volt, majd egy hirtelen ugrással, 20 éven belül
ez az érték 5% alá csökkent.
Matsuo Basho találta fel a haikut, a természetről szóló 17 szótagos vers műfaját. A téma lehetett az
állatvilág, az eső, a Hold, a hegyek, az évszakok változása, de különösen a cseresznyevirágzás. A
japánokat a pár napig tartó cseresznyevirágzás az élet mulandóságára emlékezteti, ezért mindig
megünneplik a múlékony szépség napjait. Manapság is, minden évben hatalmas ünneppel köszöntik
a cseresznyevirágzást.
Az Edo-korszak emberének szabadidejéről sokat elárulnak az akkori festmények és fametszetek.
Ezt a műfajt ukiyoe-nak, a "mulandó világ képei"-nek nevezik. Sok kép ábrázol kabuki-előadást,
ezek a darabok a bosszúról és a szerelmeről szólnak. Minden szerepet férfiak játszottak, és a mai
előadások szinte semmiben sem különböznek a régitől. Más képek a szumóbirkózást ábrázolják.
Megint más képek a szórakozónegyedek szép nőit,a gésákat.
A Meiji-korszak kezdeteként Matsuhito császár Kyoto-ból nagy pompával Edo-ba költözött, amit
Tokio-ra, "keleti főváros"-ra nevezett át. Sok japán ment külföldre tanulni, és a külföldi tanárokat és
mérnököket is szívesen látták Japánban. Nyugati mintára megreformálták a közigazgatást és a
nevelést.
Az amerikaiak és más külföldiek arra kényszerítették Japánt, hogy zárt kikötőit megnyissa. Japán
gyengének érezte magát a nyugati népekhez képest. A császár visszakapta a hatalmát, hogy
modernizálhassa az országot. Nagy reformokat hajtottak végre, az ország soha nem látott
fejlődésnek indult. Sok paraszt otthagyta a földjét és egy gyárba ment dolgozni. A modernizáció
során megerősödött a hadsereg is. Japán a nyugati hatalmak mintájára megprópált
gyarmatbirodalmat kiépíteni. Ez eleinte sikerült is, de amikor elvesztették a II. világháborút, a
birodalom összeomlott. Akkoriban Japán gazdaságilag teljesen csődben volt, pár év alatt viszont
talpra állt, újabb pár év múlva ipari, gazdasági hatalma erős volt, a '60-as évekre már ipari
nagyhatalom, a '70-es évek végére szuperhatalommá vált. Gazdasági ereje az USA-éval vetekszik,
sőt, a Japán gazdaság tartja magas szinten az amerikait. Technológiai szuperhatalom. Habár
fémbányászata elenyészőnek mondható, számtalan autó-, motor- és hajógyára révén nehézipari
nagyhatalom. Nyersanyagainak túlnyomó többségét importálja. Az elektronikai fejlesztések és a
miniatürizáció hazája. Gazdasági erejére támaszkodva gazdaságilag hódítja meg az USA-t.
Japán győztes háborút vívott Kína, majd Oroszország ellen is. Az I. világháborúban Angliát és
szövetségeseit támogatta. Az 1920-as évek végén a katonák ragadták magukhoz a hatalmat. Japán
fennhatóságát ki akarták terjeszteni egész Kelet-Ázsiára és ki akarták űzni a nyugatiakat. 1931-ben
Mandzsúriát, 1937-ben pedig Kínát támadták meg. 1941-ben az USA belekényszerítette őket a II.
világháborúba, amelybe a japánok a Pearl Harbour elleni 'zseniális' támadással léptek be.
Vereségüket két, egyenként 20 kilotonnás atombomba gombafelhője jelezte. Kb. 50-70 ezren haltak
meg a két robbanás után 5 másodpercen belül, további ezrek pedig napokig haldokoltak. Mindkét
városban van egy-egy terület, amit még ma sem építettek újjá, hanem az atomrobbantás utáni
állapotban hagyták, roncsokkal, romokkal, csontvázakkal együtt. Azóta nem nől sem fű, sem pedig
fa azokon a helyeken. A háború óta japánnak csak önvédelmi hadereje van, az viszont meglehetősen
modern.