Seppuku

Erről a szertartásról ad ismereteket a cikk, a teljesség igénye nélkül.

A seppuku szó elsődleges jelentése: "tövig nyomni. A szó feltehetően abból ered, hogy a kardalátétig (seppa – ez tartja a pengét) kell a rituálé során bedöfni a wakizashi-t (vagy
tanto-t) a testbe. (Megjegyzem, hogy nem egészen volt kivitelezhető, mert a kardra tekert selyemkendő ebben néminemű akadály volt)

A nyugati civilizációkban elterjedt harakiri jelentése „hasfelmetszés”. Ez a szertartás következő lépésére utal, vagyis a hasfalba döfött pengével fel kell nyitni a hasfalat.

Ám a harakiri kifejezést csak a külföldiek használják, japánok a hivatalos elnevezési formát, a seppuku-t alkalmazzák beszéd közben.

A feudális Japánban a pórnép számára ugyancsak ismeretlen volt a címben szereplő kifejezés, bár ők a szertartás lényegével tisztában voltak.

Ha egy közember művelte ezt a szertartást, az hatalmas bűnnek számított, hiszen ez a samurai-ok (meg természetesen a rangban felettük állók, pl.: daimyou-k, a shougun, a mikado) előjoga volt.

Ám ebben az esetben is léteztek kivételek. Hiszen egy hűséges asszony, aki férjét a hálába is követte, nem haragot, hanem megbecsülést szült. Akárcsak az, ha egy fiú, apja halálát megtorolván, önnön magára is büntetést mért. De a szolga is tiszteletet érdemelt, ha urát akarta az árnyékvilágban szolgálni.
Itt meg kell jegyeznem, hogy ez elég ritka volt, hiszen a szertartáshoz kard kellett (az pedig a gazdagok kiváltsága).
Bár tény, hogy voltak olyan esetek, amikor a halálra kényszerített! samurai-nak (ha nem akarja, hogy ellensége vágja le) olyan kardot adtak, melynek fém pengéjét fával cserélték ki.

Ami eddig már biztosan kiderült az elbeszélésből, a seppuku fontos része volt a japán samurai-kultúrának és a hagakure-nak (samurai-ok kódexe, mely tartalmazta a bushido – a harcos útja- elveit).

Mint már említettem, a seppuku célja, hogy a samurai harcosok elkerüljék a fogságba esést ill. a szégyent. A szamurájok hűbérurai (daimyou – nagyúr) szintén elrendelhették, hogy vazallusaik az öngyilkosság eme formáját válasszák. A történelem folyamán később még azt is megengedték, hogy a szégyenben maradt harcosok a kivégzés helyett seppuku-t követhessenek el. Mivel a fő célja a szertartásnak az volt, hogy visszaállítsák az alany harci becsületét, más társadalmi feladattal ellátott emberektől sosem követelték meg a seppukut. Ám a samurai-feleségek, bár kizárólag engedéllyel elvégezhették magukon a jigai szertartást, mely a seppuku női változata volt.

A rituálé helyéül általában otthonának egy csendes szobáját választott a halálba induló. Ám a ronin-ok (gazdátlan samurai) gyarkan kértek engedélyt egy nemestől, hogy a házában fejezzék be földi létüket.
Ám egy súlyosan sérült samurai akár a harctéren is véghezvihette a tettet, miközben társai védték ő az ellenség támadásától.
Bizonyos esetekben az ellenséges samurai is segédkezhetett (erről később), ezzel is elismerve a legyőzött fél teljesítményét.

A harcosok világában tehát az öngyilkosság eme formája bátor tett volt, mellyel ugyan elismerte helyzetének kilátástalanságát, de végig ment a samurai-ok útján. Önmaga győzte le önmagát.

Közbevetés: Ez a szemlélet nemcsak Japánban jelent meg, az ókori Rómában is a becsületét megtartani kívánó ugyancsak a kardjába dőlt. Így fejezte be földi pályafutását VII: Ptolemaios Kleopátra szerelmese, a második triumvirátus tagja, a nagy Marcus Antonius is.

Ezzel a tettel lemosta magáról minden bűnét és így elismertsége nemhogy csökkent, hanem inkább nőtt. A has felhasítása által kiengedte testéből  a lelkét – ám ez elviselhetetlen fájdalommal járt, ezért a hosszú haláltusát megelőzendő, általában egy "segítőt" kért fel a samurai, hogy adott pillanatban levágja a fejét hátulról/oldalról.

Az "elismert teljesítmény" ellenére, a bűnösnek talált samurai vagyonát ugyanúgy elkobozták és családjának társadalmi rangját lecsökkentették.

A szertartás maga:

A seppuku-t általában wakizashi-val, vagy egy tanto-nak nevezett késsel hajtották végre, pontos leírást követve.
Nyugodt körülmények között a samurai megtisztálkodott, fehér köntösbe öltözve elfogyasztotta kedvenc ételét, majd felkészült lelkileg a halálra egy "halál-haiku" megírásával. (Gyakran már jóval korábban megírták maguknak ezt a verset). Kiválasztott segítője (japánul kaishakunin), aki általában tanítványa, illetve legközelebbi harcostársa/barátja volt, ám előfordult, hogy a szerep elsőszülöttjére jutott (így történt a méltán híres „Negyvenhét ronin” történetében is). A kaishakun-nak választás elismerés is volt egyben, hiszen mindenképpen egy kiváló kardforgatót akart maga mellé a „halálrakészülő. Hiszen segítője képességein és jóakaratán múlt haláltusájának hossza.
Segítője társa társaságában (olykor „közönség előtt”) ezután speciális módon leült (hogy halálában előre dőljön majd). Ezután kioldozta kimono-ját, és magához vette a selyembe tekert fegyverét .
A pengét a hasába mélyesztve balról jobbra vízszintes vonalban felvágta azt, (majd, különleges esetekben, jobboldaltól felfelé, a mellkas irányába folytatta a műveletet). Miközben teljes erejét felhasználta, hogy ösztöneit legyőzve az acélt testében tartsa, egy hangot nem adhatott ki a száján. Mikor belsőségei kibuggyantak sem kiálthatott. Különben szégyen tárgyává vált volna.
A segítő ezután végrehajtotta a daki-kubi-t. Amely lényegében a fej nyakról való leválasztása volt, méghozzá olyan módon, hogy egy húsdarab még a ott tartsa a fejet (hiszen méltóságon alulinak érezték azt, hogy a fej a padlóra zuhanva bármerre elgurulhasson).
A segítő szerepének vállalása nem minden esetben volt, mert egy sikertelen, vagy csúnya fejlevágás nagy szégyenbe hozhatta a kaishakunin-t.

A seppuku-nak  a már említett komolyabb formájánál, mikor a vízszintes vágás után még végrehajtottak egy függőleges mozdulatot is, aminek folytán a hirtelen vérveszteség miatt hamar(abb) végetért a szamuráj élete, egyáltalán nem volt jelen segítő (megj.: a jigai is így zajlódott le).
Mindkét módszernél elvárták, hogy a fájdalom mutatásának legapróbb jele nélkül tűrje a harcos életének utolsó másodperceit, rosszabb esetben utolsó perceit.

A "harctéri öngyilkosságból" a seppuku hamar egyfajta törvényi végrehajtási rendelkezéssé vált.
Gyakran egész klánokat gyengítettek vagy töröltek el ezzel a módszerrel.

Bár a szamurájok végig jelen voltak a középkori és újkori japánban, a nyugati civilizáció először 1868-ban találkozott csak a seppukuval.
Egy francia hajó 11 legénységi tagja rossz helyre keveredett Japánban és egy szerencsétlen összetűzés során megölték őket. A japán kormány bocsánatkérése jeleként pénzbeli kártérítés mellett meghívta a hajó kapitányát, hogy legyen jelen a "büntetés végrehajtásánál". A kapitányt annyira felkavarta az esemény, hogy még ő könyörgött bocsánatért, így 9 szamuráj megúszta az eseményt...

Végezetül egy részletes és persze felkavaró élménybeszámoló egy nyilvános seppuku-ról, amelynek Algernon Freeman-Mitford volt szemtanúja 1868-ban [Megj.: Ez a dátum egy évvel a bakumatsu időpontja után van.. Elkezdődött a Meiji restauráció amelynek során a shougun hatalmát veszti, a Mikado (Mikadou, Mikadô, Mikadoo) pedig újra világi vezetővé válik(a bakufu kezdete óta nem volt tényleges hatalma, csak vallási)]:

[...] A ceremónia, melyet a Mikado (uralkodó, császár, gyakran Tenno) személyesen rendelt el, este 10:30-kor kezdődött, Seifukuji templomában [...]. Minden külföldi követségtől hívtak egy szemtanút. Összesen hét külföldi volt jelen.

Egy újabb mély főhajtás után Teki Zenzaburo, rezzenéstelen arccal és tartással, mégis olyan hangon, mely annyi érzelmet és vonakodást árult el, ami elvárható volt egy beismerést tevő embertől, így szólt:

"Én, és egyedül én adtam felhatalmazás nélkül parancsot, hogy lőjenek a külhoniakra, újra és újra, amint menekülni próbáltak. Ezen bűn miatt kibelezem most magam és kérlelem a jelenlévőket, tiszteljenek meg azzal, hogy tanúi lesznek e tettnek."

Még egy meghajlás után, az előbbi szónok meglazította a ruháját, hogy az lehullhasson az övéig, szabadon hagyva derékig a testét. Óvatosan, a szokásnak megfelelően begyűrte ingujjait a térdei alá, hogy megakadályozza a hátradőlést; egy japán nemesembernek mindig előredőlve kell meghalnia. Határozott, biztos kézzel felvette a tőrt, amely előtte feküdt; sóvárogva, majdhogynem szeretetteljesen ránézve; egy pillanatra mintha összegyűjteni látszódott volna gondolatait, majd jóval a dereka alatt hasbaszúrta magát a baloldalon. A tőrt lassan a jobb oldalra húzta, ezután a sebben hagyva megforgatta és egy rövid vágást hajtott végre felfelé. Mindezen betegesen fájdalmas tette közben egy arcizma sem rándult meg. Miután kihúzta a tőrt, előredőlt és kinyújtotta a nyakát; a fájdalom kifejezése először suhant át az arcán, de továbbra sem adott ki egy hangot sem. Abban a pillanatban a kaishaku - aki még mindig mellette guggolt és kíváncsian figyelt minden mozdulatot - talpra ugrott, a levegőben tartotta kardját egy másodpercig, aztán egy villanás, egy nehéz, tompa zuhanás és puffanás; egyetlen csapással a fej leválasztódott a testről.

Síri csend következett, melyet csak a mozdulatlan kupacból feltörő vér csobogásának förtelmes hangja tört meg, ami pillanatokkal korábban még egy bátor és lovagias ember volt. Szörnyű esemény volt.

A kaishaku (más néven kaishakunin) egy mély meghajlást végzett, letörölte a kardját egy darab rizspapírral, melyet készenlétben tartott és visszavonult a megemelt pódiumról, a mocskos tőrt - a kivégzés véres bizonyítékát - ünnepélyesen eltávolították.

A Mikado két képviselője elhagyta a helyét, átvágva oda, ahol a külföldiek ültek és odahívtak minket, hogy legyünk tanúi: a halálbüntetést Taki Zenzaburo hűségesen véghezvitte. A ceremónia végeztével elhagytuk a templomot.

[...]"

A seppuku-t hivatalosan 1873-ban megszüntették, mint ítélet-végrehajtási módot, de az önkéntes öngyilkosság eme formája még a mai napig nem halt ki teljesen.
Leghírhedtebb a japán császár 1912-es seppuku-ja volt, de számos katona gondolta, hogy fogság vagy vereség helyett inkább ezt a véget érdemli.

Megj.: A seppuku által megkövetelt szemléletmód, vagyis a halálfélelem teljes hiánya, segítette Japánt Pearl Harbor-nál, amikor az égből alászáll az „isteni-szél” (kamikaze).

Az egyik utolsó, nagyobb publicitást kapó eset 1999-ben történt, amely a japán Bridgestone gyár egyik munkásának korai nyugdíjazásához fűződik, és aki lényegében egy konyhakéssel vitte véghez a műveletet...