Ekkor kezdődött a japán művészettörténészek által korai középkornak nevezett időszak, amely végül is a Heian korszakkal együtt fejeződött be. Ezt az időszakot méltán nevezik a buddhista művészet fénykorának. A nevezetesebb emlékek az Aszuka kortól kezdve maradtak fenn. Ekkor kezdődött előbb koreai közvetítéssel, majd a Kr. u. VII. századtól közvetlenül a kínai buddhista művészet hatása is.
A festészet, amely a buddhizmus megjelenéséig nem volt jelentős, most áll elénk teljes vértezetében. Realista szellemű felfogásának és bensőséges természetszeretetének szép példája a Nara melletti Hórjú-dzsu/Horyuju templom kincstárának ajtaján és falain a színes bogárkákat ábrázoló festménycsoport. A főcsarnok buddhista túlvilágot megjelenítő falfestményei még ma is elevenen hatnak, annak ellenére, hogy az 1949. évi tűzvésznél megsérültek. (Jelenleg egy másik csarnokban láthatók.)
A szobrászat fejlődését egy Japánba költözött kínai szobrász, Siba Tat-to, majd fia, Taszuna indították el. Az unoka, Kuracukuri no Tori készítette 623-ban a Hórjúdzsiban elhelyezett szoborcsoportot, amely Buddhát és két kísérőjét ábrázolja. A buddhizmus átvétele a legmélyebbre ható változásokat a szobrászatban hozta létre. A japán művészek elsajátították a bronzöntés, a faragás és díszítés technikáját.
A korszak az építészetben találta meg igazi kifejezési lehetőségét. Az általánosan használt faanyagot rendszerint cinóbervörös lakkréteggel díszítették és védték az időjárás viszontagságai ellen. Mindenekelőtt a buddhista templomépítés lendült fel. A japán templom - akárcsak a korábbi sintó szentélyek - nem az európai értelemben vett egységes zárt tér, hanem több, eltérő rendeltetésű és változó nagyságú épület együttese, épületcsoportja, amelyet fallal - gyakran külső és belső falrendszerrel - vettek körül.
A világ legrégibb és ősi szépségében ma is fennálló faépítménye a
603-607 között épített Hórjúdzsi templom. (Igaz, hogy 670-ben, egy tűzvész után újjáépült, de ez a korai újjáépítés még csorbítatlanul megőrizte eredeti formáját.)
A templomépítészetben már ebben a korban is kialakultak az azóta is sértetlen alapelvek. Az egész építménycsoportot falakkal és fedett folyosókkal határolt belső udvar vette körül, ahova a nagy déli kapun, majd a belső kapun, pontosabban kapuépítményen át lehetett bejutni. A falakon belül helyezték el az olvasás és a tanítás csarnokát (az aulát, a kódot), a haranglábat, a főszobor elhelyezésére szolgáló főépületet (a fő-vagy aranycsarnokot, a kondót), az imádság házát, a többszintes, de mindig páratlan számú szinttel épített tornyot, a Buddha jelképes ereklyéit őrző pagodát, a szerzetesek hálóját és ebédlőjét, a hivatalos helyiségeket, a tárházakat, a raktárakat, a Szútrák házát, a gazdasági épületeket és a kincstárat. A későbbi templomoknál már el-eltértek ettől az elrendezéstől: olykor két pagodát emeltek, olykor pedig a pagodát és egyéb épületeket a zárt udvaron kívül helyezték el.
Az új, kínai hatásra kialakult épület lényegesen különbözött az ősi japán épülettől. Robusztus alapra helyezték, az oszlopokat kőtalapzatra állították, a felhajlított sarkú, gyakran félkontyos megoldású, előtetővel és gazdag párkányzattal kiemelt tetőt zsindellyel fedték, és az egész épületet kívül-belül festették, lakkozták. A buddhizmus gyors térhódítása következtében ez az új stílus nemcsak a buddhista templomok, hanem a sintó szentélyek és az előkelő kastélyok építésénél is előtérbe került. (Jegyezzük meg, hogy a Japánban kiadott angol nyelvű irodalom a sintó szent helyeket szentélynek - shrine -, a buddhistákét templomnak - temple - nevezi. A sintó szentélyek előtt a torii, a gerendákból ácsolt kakaskapu idézi a Napkirálynő, Amateraszu-ómikami emlékét, míg a buddhista imaházak előtt díszes, gyakran többszintes kapuépítmény fogad, ami inkább épületre, mint bejáratra emlékeztet. Ne csodálkozzunk azon, ha a japán térképeken a sintó szentélyek helyét a torii, a buddhista templomokét pedig a horogkereszt jelöli.)
A kertépítést a VII. században Szoga no Umako működése tette híressé. Kis kertjében mesterséges tavat és szigetet létesített.
Erre a korra vezetik vissza az ikebana, a japán virágrendezés művészetének megszületését is. Az ikebana abban tért és tér el ma is a többi keleti virágrendezéstől, hogy főleg a vonalak hatásosságára törekszik, a szín- és formagazdagság csak másodlagos cél. Ez idő tájt a buddhista templomokban elhelyezett virágcsokrok mereven tornyosultak bronz tartóikban. Az ágak és a virágok a menny felé mutatva a hitet és a japán buddhizmus filozófiai elgondolásait jelképezték. Ivaki Tosiko, az éveken át hazánkban dolgozó virágrendező-művész a következőket írja az ikebana lényegéről (Ikebana, Budapest, 1978): »őseink azt tartották, hogy valamennyi élőlény életében megtalálható isten áldása, ezért nagyon megbecsülték minden élőlény életerejét és élethez való ragaszkodását... Amikor őseink az első növényeket vázába helyezték, ez tulajdonképpen azt jelentette számukra, hogy önálló világot alkottak az edény és a benne elhelyezett virágok, ágak segítségével. Alapeszméjüket az ikebana szó fejezi ki a legpontosabban, szó szerint kb. „vízben (tóban) virág", de Japánban a vázába helyezett növények újjáélesztését jelenti eredeti, természetes mivoltukban.«
Az irodalom is ebben a korban jelentkezett először, pontosabban ekkor keletkeztek az első írott emlékek. Japán a kínai írásjeleket vette át, a bonyolult vonal- és pontkombinációkból szerkesztett ún. kandzsi jeleket. Ezekből alakultak ki a kana jelek, a japán szótagírás alapjai. Egyes nemesemberek kínai verset (kansi) költöttek.
A bronzművesség kultikus eszközök és dísztárgyak készítésében jeleskedett. A lakkművészet máig az egyik legjelentősebb japán díszítőművészet. A textilművesség is ebben a korban érte el a művészetté válás első lépcsőfokát.
A korszak vége felé, 612-ben Mimasi behozta a szigetvilágba a gigakut, az álarcos, jelmezes, zenés, táncos, a buddhista szertartásokhoz kapcsolódó előadó-művészetet. Népszerű lett a gagaku, az előkelő udvari zene, valamint a bugaku, a táncot és zenét ötvöző kultikus-szórakoztató műfaj. Később a szangaku, a szórakoztató, ún. vegyes zene lett a gagaku ellenpontja.