A művészettörténet a történelmi korszakbeosztástól eltérően Nara korszaknak nevezi a 645-től 709-ig tartó Hakuhó és a 710-től 794-ig terjedő Tenpjó időszakot. A kínai kultúra értékei ekkor már közvetítő nélkül jutnak el Japánba.
A festészet alkotásai közül kiemelkedik a Kicsidzsó-ten, a szépség istennője, a Hórjúdzsi és a Jakusidzsi templom fafestményei és a narai Sószóin gyűjteményben őrzött Hölgy a fa alatt című életkép. A kínai eredetű fametszés főként a szent szövegek illusztrálására szolgált, a legrégibb tusrajzokat is a Sószóinban láthatjuk.
Ógucsi no Atai szobrász a Nara korszak hajnalán díszítette négy festett faszoborral a Hórjúdzsi aranycsarnokát. 750 körül készült a narai Tó-daidzsi templom legtöbb, legszebb szobrászati alkotása. Ez a kor volt a buddhizmus és a buddhista ihletésű szobrászat aranykora. Az időszak egyik legnagyobb szabású alkotása, a narai Daibucu bronzszobor a mai naPig a legnagyobb Japánban: mintegy 16 m magas, 452 tonnás. 749-ben készült Sómu császár rendeletére. Imponáló mérete és nagy kifejezőereje mellett öntésének technikai kivitelezése is bámulatra méltó, bár a korra jellemző kecsesség és a kissé már barokkos hatású lendület egyáltalán nem fedezhető fel rajta. A bronzszobrászat kisebb alkotásai finomabbak lettek azáltal, hogy a formák készítésénél viaszt használtak. A faszobrászat valamelyest veszített jelentőségéből, helyét az ún. üreges szárazlakk plasztika foglalta el. A faváz erősítésű, nyerslakkal átitatott kenderszövet alól az agyag alapot eltávolították, majd a megszilárdult szövetformát lakkréteggel vagy aranyozással díszítették.
A gigaku tánc- és daljátékokhoz készített álarcok sok fennmaradt remek példánya bizonyítja a fafaragók ügyességét. A formailag és stílusában gazdag kultikus szobrászat mellett megjelent a portréplasztika is.
A Nara korszak fejlett iparművészetében az ötvösművesség járt az élen. Amakuni, a híres kardkészítő 700 körül készítette Monmu császár részére a díszes kardokat. Páratlan művészi készségről vallanak a lakkmunkák, a textilremekek, valamint a kerámiatárgyak és a bútorok, amelyek közül néhány nagy értéket a Tódaidzsi kincstára, a Sószóin gyűjteményében láthatunk. A gyűjtemény legtöbb darabját Sómu császár ajándékozta a templomnak.
Az üvegkészítés magas művészi foka nem utolsósorban szintén kínai hatásnak köszönhető. A szobrokat és rituális tárgyakat díszítő üveggyöngy füzéreket a drágakövekkel vagy féldrágakövekkel azonos értékűnek tartották. Az iparművészetről Ferenczy László: Japán iparművészete (Budapest, 1981) c. könyvéből tájékozódhat az érdeklődő.
A kor építészetének nagy vállalkozása a kínai Tang-dinasztia fővárosának példájára tervezett Heidzsókjó, a mai Nara geometrikus, majdnem szimmetrikus alaprajzának megtervezése és a város nagy részének felépítése. Bár a nagyszabású terv nem valósult meg teljes egészében, a város ma is a régi japán építészet kincsesháza. Gyönyörű templomai közül elsőként emelkedik ki a Tódaidzsi, nemcsak hatalmas méreteivel, hanem arányaival, gazdag forma- és térképzésével is.
A kor kertművésze az „örök élet szigete" és a part közé köveket fektetett le, a sziget (az öröklét) felé tartó sors-csónakok jelképeként.
Az irodalomban a kínai verselés hatására alakult ki az 5-7-7 szótagból (pontosabban azonos időtartamú hangegységből) álló csóka és az 5-7-5-7-7 szótagból álló tanka versforma.
E kor terméke a két legrégibb, nagyobb lélegzetű japán irodalmi alkotás: a 712-ben keletkezett Kodzsiki, az ősi Krónika és a 720-ban összeállított Nihonsoki vagy Nihongi Krónika, Japán történelmének és a japánok életének, szokásainak első összefoglalása. A két krónika és a 770-ben összegyűjtött Manjósú c. verses antológia nagy hatást gyakorolt a japán irodalomra. Amíg a krónikák a kínai klasszikusok nyomdokain jártak, addig az antológia már eredeti japán verseket is tartalmazott. A Manjósú-gyűjtemény költőit - akik között hercegek, sőt császárok is akadtak - a hősök mítosza, az erények tisztelete és az örök téma: a szerelem ihlették rövid, egyetlen érzésárnyalatot vagy hangulatot kifejező, megkapóan tömör versekre.
A japán zene eredete szorosan összefügg az irodaloméval. Az őskorban egyszerű dalokat énekeltek, valószínűleg hangszeres kísérettel. A hangszerek: az ötlyukú fue (a fuvola), a koto, a 190 cm hosszú, 13-
20 cm széles, 13 húros citera, a japán hárfa, a 17 bambuszsípból összeállított só, szájorgona, a hicsiriki, a hétlyukú oboa, a vagon, a hathúros, ősi japán citera, a biva, a rövid nyakú, négyhúros basszuslant, a curi-dai-ko, illetve gaku-daiko, az állványon függő, gazdagon díszített dob, a sa-kuhacsi, a bambusz csőrfuvola, a szangen néven is ismert samiszen, a háromhúros, hosszú nyakú lant és a cudzumi, a kis dob a vallási szertartásokat kísérték. (Még ma is ezek a japán zene hangszerei, modern zenedarabokat is írnak az ősi hangszeregyüttesekre.)
A zene és a színjátszás eredete is összefonódik egymással. A gagaku - az udvari zene és a tánc művészi ötvözete - a császári udvarban és egyes sintó szentélyekben máig dívó, erősen stilizált műfaj, híven tükrözi a kor vallási szertartásait. A VIII. században az indiai zene is tért hódított.
Véglegessé formálódott a már korábban általánossá vált viselet, a kimonó, amely legművészibb és legünnepélyesebb vonalait a Nara korszaknak köszönheti.