A japán művészettörténészek a XII. század végétől számítják a középkort, amely a Muromacsi korszak végéig tartott. A Kamakura korszak kezdete a Minamoto-ház által 1192-ben Kamakurában megalapított sogunátushoz kapcsolódik, noha a művészet irányítása a kiotói császári udvar nemeseinek kezében maradt. (Részletesebben I.: Louis Frédéric: Japán hétköznapjai a szamurájok korában 1185-1603, Budapest, 1974). A korszakra fokozatosan erősödve nyomta rá a bélyegét a katonák szigorú életszemlélete és a zen-buddhizmus (utóbbit részletesebben I.: Miklós Pál: A Zen és a művészet, Budapest, 1978).
A zen-buddhizmussal, valamint a korunk művészetére is nagy hatással levő festészetével és építészetével foglalkozó művek könyvtárakat töltenek meg, lényegét nagyon nehéz röviden összefoglalni. Pedig Pol-lock, Mark Tobey és Herbert Read, a modern művészet értő kritikusa szerint a mai amerikai festészet valamennyi jelentős alkotója (Clifford Still, Franz Kline, Willem de Kooning, Philip Guston, Sam Francis) közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba került a keleti művészettel és filozófiával. (A zen-buddhizmus ismertetését I. a Vallás c. fejezetben.)
A Kamakura korszakban a Heian korszak eredményei - elsősorban a nemzeti stílus megteremtése - nagy művészi fellendülést indítottak el.
A festészet technikája csiszoltabb lett. A kínai festészet már csak a karae iskolákra hatott, a jamatoe iskolák a finom részletek bensőségességével és ragyogó színhatással alakították ki jellegzetes, már a japán földben gyökerező stílusukat. A természetközelség, az elbeszélő jelleg és a világi témák elterjedése, a tekercs- és arcképfestészet nagy népszerűsége jellemzi e kor festészetét. Még Takasina Takakane 1300 körül készült vallásos tárgyú festményein is előtérbe kerül a hétköznapi élet realisztikus ábrázolása.
A Kamakura korszak a kínai befolyástól megszabadult szobrászat
aranykora. Nagy mesterek, Unkei és tanítványa, Kaikéi készítették el a narai Tódaidzsi templom Nandaimon kapujánál őrt álló faszobrokat. A Szandzsúszangendó (Kiotó) szobrai is Unkei alkotásai. A XIII. század közepén készült Joritomo sógun híres faszobra, s 1249 és 1255 között öntötték a kamakurai Daibucut, a Nagy Buddhát, Japán második legnagyobb bronzszobrát. Ebben a korban készítettek először nagyobb számban szoborportrékat jelentős világi személyiségekről, sógunokról, főurakról.
Az ötvösművészet a katonai szellem erősödésével főleg a vértezet, a kardok és fegyverek készítésével remekelt. Mjócsin, a híres kardkovács fegyvereivel szamuráj nemzedékek sora küzdött.
A XIII. században a lakkmunkáknál már arany- és ezüstbetéteket is kezdtek alkalmazni. A lakkművészetben a Kamakura-bori, a kamakurai fafaragás és a kínai lakkfaragás nyomán kialakított technika hozott máig élő újdonságot. A Kínában tanult Kató Kagemasza 1227-ben megalapította az első japán cserépedénygyárat. A gyárról szetomonónak nevezett, vékony falú, mázas edények, kerámia- és porcelántárgyak egyre híresebbek lettek. A kalligráfiában a kiotói Sórenin templomról elnevezett Sórenin stílus terjedt el.
A zen-buddhizmus hatásaként az építészetben a sima, leegyszerűsített formák jelentek meg. Sok buddhista templomot emeltek cipruskéreggel fedett, meredek tetővel. A daibucujónak nevezett, erőteljes, fegyelmezett stílus egységes összhatásában ma is gyönyörködhetünk a Tódaidzsi templom nagy déli kapuépítményénél és az alapító csarnokánál. A stílusra jellemző, hogy a párkányzat konzolai közvetlenül a sima oszloptestbe épülnek, kerülik a festett díszítést és a fém ornamenseket. A templomépítő pap, Csógen halála után a daibucujó stílus sokat vesztett népszerűségéből. A XIII. század elejére már virágzó zen-buddhizmus kevés épen maradt építészeti alkotása közül a legjelentősebb a kamakurai Engakudzsi templom ereklyeőrző csarnoka. A stílust az említett párkánykiképzés, a belső látható fedélszék szerkezetnek alárendelt kialakítása, az erőteljes ívek és hajlatok, a nyílászárók ívelt, hangsúlyozott szemöldökei jellemzik.
Az új irányzatok mellett még éltek a Heian korszak hagyományai is. Az ún. vájó - tiszta japán - stílusú épületek közül kiemelkedik a narai Kófu-kudzsi háromszintes pagodája (a három szint, a három egymás fölött elhelyezkedő tető a három lételemet szimbolizálja). A pagodák általában három- vagy ötszintesek. Az öt szint az öt lételem: az ég, föld, tűz, szél és ember együttesét jelképezi. Vájó stílusú a híres Szandzsúszangendó, az 1001 Buddha temploma és a Rengeoin templom főcsarnoka Kiotóban. A Kamakura korszak közepétől a hagyományos és az új stílusok jegyei """ár szabadon ötvöződnek az alkotásokon.
A lakásépítést az igények és ezzel együtt a helyiségek számának a növekedése jellemezte. A gazdagabbak lakását művészi festmények, plasz tikák, s az elhelyezésükre kialakított kis beugrók, beépített polcok tették meghitté, hangulatossá.
Az irodalomban a XIII. századtól megjelenik az esszé is, de széles olvasótábort csak a regények, az útleírások, a tanmesegyűjtemények és a naplók vonzottak. A szamuráj korszak hősi erényeit példázó katonatörténetek sorából kiemelkedik a század nagy alkotása, a Heike monogatari, az 1233-ban írt történelmi regény, a Gendzsi monogatari „ellenpólusa". A Taira- és a Minamoto-család háborúját Heike nézőpontjából leíró verses regényt nemcsak olvasták, hanem a biva-hósik, a vándor szerzetesek élőszóval is terjesztették. A Heike monogatari így közkinccsé lett, még ma is kedvelt témája a színpadi és televíziós műsoroknak, sok írás és festmény ihletője.
A XIV. században a nó-drámák (vallásos misztériumjátékok) is gyökeret eresztettek. A színészek ősi viseletben, álarcban jelentek meg a hagyományos színpadon. Népszerűek voltak a dengaku és a szarugaku nevű drámai játékformák is, s ezekből alakult ki a klasszikus japán dráma három fő típusa: a nó, a kabuki és a bunraku.
E kor terméke a napjainkban is kedvelt bonszai, a természet miniatürizálásának a művészete: különféle eljárásokkal törpe méretűvé nevelték a tálba ültetett fákat, cserjéket. (A sokat idézett mondásnak, amely szerint a japánok nagyok a kicsiben, de kicsik a nagyban, az első fele feltétlenül igaz. A második felét azonban korunkban a japán technika grandiózus vívmányai cáfolják.)
A zenekarokban a samiszen és a kotó mellett új hangszer tűnt fel: a sakuhacsi, amelyet a zen papjai, a vándorló szerzetesek használtak. A bambuszszárból készült csőfuvola fontos szerepet kapott a buddhista szertartásokon.