A zen-buddhizmus kifinomult egyszerűsége a korszak végén már az egész ország művészetére rányomta bélyegét. A kínai eredetű szűrnie, a fekete tussal készített finom képek divatja is a zen szerzeteseknek köszönhette elterjedését. A szerzetesek az egyházi művészetben különben is elevenen megőrizték a kínai hagyományokat. Bár a japán ihletésű festészet Tosza-iskolája olyan mesterekkel dicsekedhetett, mint Jukimicu, Jukihiro vagy Micunobu, a jamatoe irányzat utolsó igazán nagy mestere, művészetük már nem talált méltó követőkre, így a kor vége felé a jamatoe stílus hanyatlani kezdett. Maszanobu a XVI. század elején megalakította a jamatoe színpompás stílusát a tusfestés vonalas technikájával ötvöző Kanó-iskolát. Ettől kezdve a Tosza- és a Kanó-iskola egymással állandóan versengve, máig ható érvénnyel formálta a japán festészetet. A tusrajz a zen kolostorok népszerű műfajaként, távolodva a kínai mintáktól, egyre közelebb került a japán valósághoz és művészeti hagyományokhoz. A szobrászat szintén a zen-buddhizmus hatása alá került, de a Kama-kura korszak alkotásait már nem tudta megközelíteni, inkább csak az építészet társművészeteként szerepelt. Ugyanakkor a világi témájú művek és portrészobrok növekvő száma már azt is jelzi, hogy a vallástól független útra tért, tehát megindult önálló fejlődése.
Az ötvösművészet feltűnő előrelépése szintén e korban következett be. A Gotó Júdzsó (1440-1512) által alapított Gotó-iskola kardremekei hamarosan nagy hírnévre tettek szert.
Josimasza sógun (1435-1490), a művészetek nagy pártolója kapcsolta össze a tea-ceremónia hagyományos szertartását a társadalmi összejövetelekkel. A tea-szertartás művészi formájának kialakulásával és népszerűségének fokozódásával párhuzamosan a fémből és kerámiából készült teáskannák és -csészék formavilága is gazdagabb lett. (A Nobeldíjas Kavabata Ezerdaru-minta c. elbeszélése felcsillantja a tea-szertartás kellékeinek művészi és történeti értékeit.) A japán művészetnek talán éppen ezek az alkotásai a legközismertebbek világszerte, bár a tea-szertartás kellékeinek kifejlődésében is erős kínai-koreai hatás érvényesült.
A XV. században főleg kínai mesterek fejlesztették tovább a japán lakk-művességet. Az üvegművesség fejlődésében nagy szerepet játszott, hogy az 1549-ben partra szállt jezsuita hittérítők vezetője, Xavéri Szent Ferenc a terület daimjójának tükröt, távcsövet és más üvegholmikat ajándékozott.
A zen építészet virágkorát jelentette az ún. tartományi béketemplomok és pagodák sógunok által ösztönzött építése. Sajnos ebből a korból egyetlen eredeti épület sem maradt fenn, csak irodalmi emlékek utalnak azokra. A helyi közösségek számos sintó szentélyt emeltek, amelyek a buddhista templomépítészet egyre erősödő befolyását tükrözik.
A kor világi építészetének kevés emléke között olyan ragyogó alkotások vannak, mint a kiotói Kinkakudzsi és Ginkakudzsi, az Arany és Ezüst pavilon. Mindkettőt a táj és az emberi alkotás összhangja emeli a remekművek sorába. Kertjeik a kertművészet remekei.
A zen-buddhizmus leghíresebb kertépítő papja, Műszó Kokusi (1275-1351) a Szaihódzsi templom kertjével alkotta meg főművét. A kisebb kertekben a nehezen biztosítható vizet gyakran fehér homokkal helyettesítették, a tó vagy a patak vizét szimbolizáló, hullámok formájára gereblyézett kavicsfelületet kőszigetekkel, sőt kővízesésekkel tették érdekesebbé.
A XVI. században a tea-szertartások számára külön kis kertrészt alakítottak ki, amely a hegyek örökzöld szépségének illúzióját keltette. Egymástól lépésnyi távolságra elhelyezett, a szent helyekhez vezető ösvényeket szimbolizáló tipegőkövek, kőlámpás, a szertartásos kézmosásra ^olgáló kő víztároló s olykor egy kis forrás növelte a teakertek művészi atását. Egyre inkább a japán nép közkincsévé vált az ikebana, és csökét vallási jellege. Josimasza sógun - Szóami ikebanaművész közre működésével - a virágrendezés bonyolult előírásait egyszerűsítette, és megteremtette a seiva elrendezés, az ún. rikka stílusú ikebana formáit.
A korszak elején, 1370 körül jelent meg a középkori Japán krónikája: a Taiheiki. A háborús történetek sorát a főhősre összpontosító művek gazdagították. A XV-XVI. század, a polgárháborúk kora azonban már nem kedvezett az irodalomnak, kevés mű látott napvilágot.
A Muromacsi korszakban alakult ki a nó-színjátszás mai formája, a szarugakut továbbfejlesztő, a dengakuval összeházasító szimbolikus, stilizált, zárt színpadi műfaj, művészi és elegáns táncjátékával. A hosszú nó-drámákat komikus közjátékokkal, ún. kjógenekkel lazították fel. Bár a kjógen a nó szerves része volt, önállóan is előadtak hasonló jellegű jeleneteket. A nó-darabok repertoárjában ma 200 művet tartanak számon, nagy részük az 1400-1500-as években keletkezett, Kanami (1338-1384) és fia, Dzeami (1363-1443), továbbá társaik működésének köszönhetően.
A nó-színpad kis méretű, kb. 5x5, ill. 6x6 m-es, tetőszerkezetét 4 oszlop tartja. Hátul színfal zárja le, s egyetlen dísze a színfalra festett fenyőfa. A szabadban ülő hallgatósággal szemben, a színpad jobb oldalán helyezkedik el a 6-8 tagú kórus, hátul a dob- és fuvolazenekar. Bal oldalon a hasigakari nevű átjáró közvetlenül a színpadhoz tartozik. Nemegyszer több száz éves művészi álarcot viselő főszereplő meséli el a történetet, amelyet egy álarc nélküli szereplő hallgat. Csak a főszereplő, valamint a női szerepet alakító színészek viselnek álarcot. (Tokióban, Kiotóban és Oszakában ma is gyakran láthatunk nó-előadásokat. Természetesen az új színházakban már nem szabad ég alatt ül a közönség, de a színpad nem változott. (A témával Kokubu Tamocu: A japán színház - Budapest, 1984 -c. könyve részletesen foglalkozik.)
Ebben a korban alakult ki a nó és a bunraku nyomán a talán legismertebb, klasszikus japán történelmi dráma, a kabuki. A három művészetet, az éneket, táncot és színpadi játékot ötvöző kabukiban eredetileg minden szerepet nők játszottak. A világszerte ismert, hazánkban is játszott kabuki hű képet ad a feudális társadalom életéről, gondolkodásmódjáról, szokásairól, ruházatáról, jóllehet sokkal inkább nevezhető szimbolikusnak, mint realistának.
A japán bábszínház, a bunraku, amely eddig inkább csak a szangaku keretein belül létezett, lassan önálló ággá fejlődött. Három elemet: a bábok mozgását, az éneket és a samiszen zenét állította a kifejezés szolgálatába.
A nó-dráma elterjedése nagy lendületet adott a japán zene fejlődésének. A samiszennel, a Rjúkjú (ma (Dkinava)-szigetről átkerült hangszerrel a balladákat és az elbeszélő költeményeket kísérték. Xavéri Szent Ferenc misszionáriusai a mai zongora ősével, továbbá a hegedűvel és az orgonával is megismertették a japánokat.