A japán művészettörténészek nagy része ettől a korszaktól kezdve bezel az újkorról, bár sokak véleménye szerint az 1467-es Ónin-lázadás ndította el a hűbéri Japán, a szamurájok világa hanyatlását, ill. zárta le a középkort.
Rövidsége ellenére még ez a korszak is hozott változást a japán művészetben. Oda Nobunaga és Tojotomi Hidejosi katonás szelleme szigorúbb, egyszerűbb művészet kialakulását siettette, nem utolsósorban a Heian korszak stílusának felelevenítésével.
Előtérbe került a világi témák (portrék, tájképek, életképek, történelmi jelenetek stb.) ábrázolása. Kanó Eitoku (1543-1590) festőművész nevéhez fűződik a Kanó-iskola új stílusának, a művészi kifinomultsággal, ragyogó színekkel és aprólékos kidolgozással jelentkező új technikának a kialakítása, ő és tanítványai készítették az Adzucsidzsó és Ószakadzsó várkastélyok remek falképeit. Fia, Szanraku is az új stílus kitűnő mestere lett, s működése már átvezet a XVII. századba. Új virágzásnak indult a Tosza-iskola is. A japán fametszés pedig az 1600-as években találta meg sajátos formanyelvét.
A keresztény művészettel való kapcsolat a spanyol barokk alkotások másolásával kezdődött. A tónusok és a Japánban akkor még ismeretlen perspektíva visszaadása komoly gondot okozott a másolóknak. Az olajfestés és a rézkarc technikáját szintén az európaiak hozták Japánba.
A szobrászat továbbra is főleg az épületek díszítése terén jeleskedett, de elsősorban már világi témákat: embereket, madarakat, állatokat és virágokat ábrázolt.
Az építészet fő feladata a várkastélyok építése lett. A főúri rezidenciák körül kialakult kastélyvárosok politikai, katonai és építészeti központja a kiemelkedő, többszintes pagodára emlékeztető kastély volt. Közelében a szamurájok, távolabb a kereskedők és az iparosok, a környékén pedig a parasztok telepedtek le.
A főurak rangját és katonai hatalmát az erős kőfalakra vagy kővel borított földhányásokra épített, gazdagon formált, finom fafaragásokkal ékes kastélyok szimbolizálták. A kiemelkedő és legtovább védhető lakótorony (tensu) egyben a várkastély építészeti központját jelentette. A nagyterem eltolható falait arany alapozású festmények ékesítették.
A békésebb időszakokban a kis kastélyokban és a nemesi házakban a tea-szertartás számára külön szobát vagy épületet alakítottak ki. Ezeket az áhítatos elmélyedés érdekében kicsire, dísztelenre tervezték, s az építési anyagok eredeti szépségét hatásosan emelte ki egy-egy ikebana-kompozíció, egy-egy felfüggesztett képtekercs.
Részben még az előző korszak végén, részben e kor elején rögzítette Szén no Rikjú (1521-1591) zen-buddhista pap a tea-szertartás, vagy ahogy találóan elnevezték: az életművészet vallásának mozzanatait. Népszerűsége a szegényebb néposztályban is terjedt. (Egy kínai társasjáték adta az ötletet a társas teaiváshoz: a vendégeknek több csésze tea közül kellett a legjobbat kiválasztaniuk.) Rikjú halála után megszaporodtak a tea-szertartás művészi lebonyolítását tanító különféle csanoju iskolák.
A csanoju, a tea-szertartás, amely a megtisztulást, a természettel való azonosulást, a valódi szépség, egyszerűség, a csend, a nyugalom és a kecsesség élvezését, az áhítatos elmélyülés és a derű elérését tűzte ki célul, nagy hatással volt a japán nép művészi érzékének fejlődésére, ugyanis a környezetnek mindig összhangban kellett lennie a szertartás belső lényegével.
E rövid korszakhoz fűződik a bunraku-dráma, a bábjáték elterjedése is. A bunraku rövid idő alatt a legkifinomultabb és nagy ügyességet igénylő színpadi művészetté fejlődött.