Mivel a Tokugava sógunok Edóban, a mai Tokióban telepedtek meg, a császári udvar pedig Kiotóban maradt, és a tényleges hatalomtól megfosztva a művészeteknek s az élet egyéb örömeinek élvezésével kárpótolta magát, a két város a politikában is, a művészetekben is versenytársa lett egymásnak. A sógunok a tanítókat, mestereket, tudósokat és művészeket Edóba csalogatták, s a versengő támogatás következtében minden művészeti ág felvirágzott.
A festészetre mindenekelőtt a kínai Ming- és Csing-dinasztia korának stílusa hatott, s ez elsősorban a Nanga-iskola műveiben tapasztalható. Egyidejűleg a nyugati művészetekkel is kezdtek megismerkedni, főleg holland kiadványok alapján.
A sógun hívására a Kanó-iskola is Edóba költözött, s a XVIII. századig mesterei irányították a művészeti életet. Egyik vezető egyénisége, Kanó Tanjú (1602-1674) jelentős munkát végzett a kínai és japán festészet eredményeinek ötvözésével. Követői a Tokugava sogunátus hivatalos udvari festői lettek, s befolyásuk csak a sogunátussal együtt szűnt meg.
Sok értékes alkotással gazdagította a festészetet a Tosza-iskola is, To-sza Micuoki (1617-1691) vezetésével. A kor vége felé azonban több neves festő visszatért a jamatoe stílushoz.
Új festőiskolák is alakultak új mesterekkel és programokkal. A Szó-tacu- és a Kórin-iskola, Honami Kóecu (1558-1637) alapításai, a Heian korszak stílusát igyekeztek új élettel megtölteni, bájjal és eleganciával enyhítve a szigorú elveket. Tavaraja Szótacu (1576-1643) és Ogata Kórin (1658-1716) tevékenysége már a Genroku korra, az Edo korszaknak 1688-tól 1704-ig tartó, legtermékenyebb időszakára esik. (Kórinnak a közismert, dekoratív stílustól eltérő, újszerű, szokatlan tusfestményei külön fejezetet kaptak a japán művészettörténetben.) A Marujama-isko-lát Marujama Ókjo (1733-1795) alapította. Műveit a természethű ábrázolás mellett dekorativitás is jellemzi. Nagy érdeme, hogy ő próbálta először bevezetni a perspektivikus ábrázolást a japán festészetbe. A Sidzsó-SZ| V°A Nanga-iskola terjesztette el a XVIII. században a lágy festőiséggel és em a vonalrajzzal ható délkínai eredetű festési módot. Híres mesterei: Ike Taiga (1723-1776) és Josza Buszon (1716-1783), mindkettő egyben éles költő is. Utódaik a Nanga-iskolát a japán festészet önálló, független iskolájává fejlesztették. Megkapó szépséggel és szeretettel ábrázolták az ország tájait. Tanomura Csikuden, a műveltségéről híres festő tájképein mesteri megjelenítésű alakok, virágok és madarak szerepelnek.
Az ukijoe elnevezésű, fametszéses eljárással készült zsánerkép volt az Edo korszak legelterjedtebb műfaja. Az ukijoe iskola a XVII. század elején jelentkezett a városi nép mindennapi életének ábrázolásával. Hisi-kava Moronobu (1618-1694) volt az iskola egyik vezéralakja. Művészei gyakran merítettek témát az örömnegyedek, a színházak, a teaházak világából.
Az ukijoe remekeket a kínai eredetű fametszési eljárással tették szélesebb rétegek számára is hozzáférhetővé. A korai japán fametszetek témáit a buddhista hitvilágból vették. Kezdetben csak a kontúrokat nyomtatták ki, a képeket kézi festéssel színezték, és csak később tértek át a többszínnyomásra. A korai képek többnyire legyező alakúak voltak vagy a könyvillusztrációk szerepét töltötték be.
Az ukijoe stílusú életképek a fametszet-technika fejlődésének köszönhetően az Edo korban nagy közönségsikert arattak. A híres mesterek nagy alkotásai közül is kiemelkedik Szudzuki Haronobu (1725-1770) és Kitagava Utamaro (1754-1806) színes fametszetsorozata. Szudzuki a technikát is tökéletesítette. 1765-ben már olyan sokszínű nyomatokat készített, amelyek semmivel sem maradtak el az ecsettel készült művek mögött. Ez volt a fametszetkészítés történetében a színek forradalma. AXIX. század elejének nagyszerű ukijoe remekei: a Biva-tó nyolc látképe és a Tókaidó út 53 állomása, Andó Hirosige (1797-1858) munkái. Kacu-sika Hokuszainak (1760-1849) a Fudzsi száz arca című, színes fametszetsorozata és a Hullám c. képe a legnépszerűbb. Hirosige és Hokuszai alkotásainak művészi reprodukciói ma is kaphatók. (Hirosige képeit Van Gogh olajfestményre másolta át.)
Az Edo korszakban a szobrászat nagy, önálló alkotásokkal nem dicsekedhet. Jelentősebb szobrok csak az épületeket díszítették. Az iparművészet viszont annál határozottabban fejlődött. Az ötvösök művészi használati tárgyakat készítettek. A tea-szertartáshoz nélkülözhetetlen tárgyak mellett az inró, a gazdagon díszített kis orvosságos doboz a lakkművészek keresett terméke volt.
A kerámiaművészetben a kínai és koreai formák fellazultak és aszimmetrikussá váltak. Ebben a korban már minden országrésznek saját gyára volt. A jeles Kindzan mester (1664-1748) fő érdeme a dekoratív
festés és a szépírás, a kalligráfia alkalmazása a kerámiákon és porcelán- i tárgyakon. A XVIII. században a kerámiaművészet új ihletet kapott a be-teleptilfl koreai fazekasmesterektől. Az első igazi porcelánt is egy koreai mester állította elő 1616-ban Aritában; 1640 körül viszont japán kerámiaművész kísérletezte ki a színpompás, máz feletti zománcfestést. Megkezdődött a porcelántárgyak tömegtermelése.
A XVII. században került át Európából az üveggyártás technológiája. A XVIII. század elején Oszakában már üveggyár működött. Jelentősebb alkotásai között metszett üvegek, poharak és edények szerepelnek.
Az építészet fejlődését a sógunok konzervatív, mindenféle építést szigorú keretek közé kényszerítő rendelkezései gátolták. A korszak elején fejezték be a kiotói Kacura-Rikjú császári nyaralót, a japán építészet egyik remekét. Fenséges harmóniája nemes egyszerűséggel párosul. Kertje a japán tájkertművészet egyik kimagasló alkotása. Az építészet jeles emlékei közé tartoznak a híres sógunok emlékére emelt mauzóleumok is. A legnevezetesebb a Tokugava lejaszu emlékét őrző, pompázatos nikkói Tósógú-szentély.
A XVII. századtól megerősödő városi polgárság nemcsak a képzőművészeteknek, de az irodalomnak is értő támogatója lett. A könyveket egyre nagyobb példányszámban terjesztették, s az irodalom közvélemény-formáló erő lett. A nagy irodalmi újjászületés a XVII. század második felében kezdődött. Ihara Szaikaku (1642-1693) regényei és Csika-macu Mondzaemon (1653-1724), a legnagyobbnak tartott japán drámaíró színdarabjai is a polgárság körében váltak népszerűvé.
A kor legjellemzőbb, új versformájaként tartják számon a haikut, amelynek legkiválóbb művésze Macuo Basó (1644-1694) buddhista szerzetes volt. Kosztolányi Dezső és Illyés Gyula ragyogó beleérzéssel fordították verseit.
»Az „isteni Baso" a legjellegzetesebb japán költő, aki az ősi kaikai-t megújította s egyben tökélyre vitte, tartalmilag elmélyítette, megjelenésében csodásán hajlékonnyá tette... A költészetet nem célnak, hanem eszköznek tekintette, amely már természeténél fogva nem tűrheti a hamisságot, a cifraságot, a - látszatot: a puszta szemfényvesztést.« - írja Illyés a költőről. A pátosztalan humánumnak - és Illyés fordítói művészetének is - ragyogó példája Basó Óhaj c. verse:
„Vézna kacsács ka
lábad a sárga-pelyhü kimonóban
bár sose fázna!"
Basó után Josza Buszont, a jeles festőt tartják a legjelentősebb haiku 1 költőnek. ízelítőül álljon itt a „Patak" c. verse, Kosztolányi Dezső fordításában:
„Mikor májusban az eső szakad,
milyen szilaj,
önérzetes a legkisebb patak."
Arra, hogy a japán szellemi élet legjobbjait a hagyomány és korszerűség kérdése már akkor is izgatta, legjobb bizonyíték Kamidzsima Onicu-ra, az 1661-1738 között élt költő tanítása: „A szó legyen könnyű, de a tartalom súlyos. Ne azt nézzétek, hogy valamely írás régi-e, új-e. Az új, ha jó, csak azért öregszik meg, hogy fölújuljon." (Illyés Gyula fordítása.)
A XVIII. és a XIX. század első felének regényíróit, költőit szinte fel sem lehet sorolni. E kor irodalmában a humor is fel-felcsillan, megjelenési formája a kokkeibon.
A XVIII. században alakult ki a bunraku bábjáték ma játszott, végleges formája. A bunrakuban két-három bábjátékos mozgatja a fél életnagyságú vagy még annál is nagyobb, gondosan kidolgozott bábukat óramű pontosságú, összehangolt mozdulatokkal. A samiszen kíséret és a narrátor által recitált ballada szövege a bábok tökéletes mozgatásával együtt kelti fel az emberi indulatok és érzelmek illúzióját.
Az 1700-as években élte fénykorát a változatos előadás-technikájú ka-buki-dráma. Elsősorban romantikus, szertelen történetei tették népszerűvé. A kabukiban ötvöződő némajáték, a szuggesztív erejű és szépségű testtartás, az életképszerűség, a nem hétköznapi előadóstílus, a régi japán nyelv zamata, a főszereplő hosszú monológja és a bájos tánc sokrétű érzelmi hatást keltenek a nézőkben.
A kabuki-darabokat eleinte női társulatok, később - sóguni rendeletre, erkölcsi okokból - fiatal férfiak adták elő. A XVII. században kialakult s máig fennmaradt formájában minden szerepet férfiak játszanak, a női és gyermekszerepeket is. A zenében, színjátszásban, táncban és pantomimban egyaránt jártas kabuki-szí-nészek művészete apáról fiúra száll. A kabuki-színház alacsonyabb és szélesebb, mint európai társai. A színpadhoz tartozik a bal oldalról a nézőtérre vezető átjáró. A japán színházakban már vagy 300 éve használják a forgószínpadot.
A kabuki-darabok írói között előkelő hely illeti meg Takeda Idzumót (1691-1756). ő írta Mijosi Sóraku és Nakimi Szenoju társszerzőkkel a Csúsingura címen hazánkban is nagy sikerrel előadott kabuki-drámát, a 47 rónin (gazdátlanná vált szamuráj) történetének színpadi változatát.
Az énekművészetet 1690-ben Takemoto Gidaju, a népballada nagy mestere újította meg.
Különösen nagyot alkotott az Edo korszak a kertépítésben. A daimjók, a feudális kor főurai mellett a polgárság is kezdte megteremteni a maga kis kertremekeit, amelyekben már nagyobb szerephez jutottak a virágok 's. A XVIII. század vége felé sok daimjó megnyitotta kertjét a nagyközönség előtt.
A XIX. században az előzőkhöz képest a kertépítés leegyszerűsödött, s az ikebana is a természethű, egyszerűbb formák irányába törekedett.